Valószínűleg mindannyian átéltünk már olyat, hogy meg voltunk róla győződve, láttunk vagy hallottunk valamit, amiről aztán kiderült, hogy nem is volt ott. Bár a jelenség enyhébb esetben mindennapos, a hallucinációk agyi hátterével kapcsolatban sok a megválaszolatlan kérdés. Egy amerikai kutatócsoport azonban fontos új felfedezést tett a témában.
Hallucinációról akkor beszélhetünk, ha valakiben külső inger nélkül alakul ki valamilyen érzet – például hallani vél egy hangot, vagy látni valamit, ami nincs is ott. Leggyakrabban a hallást és a látást érintik ezek a hallucinációk, de gyakorlatilag valamennyi érzékszervünk tévútra csalhat minket időnként. Tehát igen, léteznek hallucinált szagok, vagy ízek is például.
Alapesetben ezek az élmények nem jelentenek nagy problémát, de bizonyos idegrendszeri betegségek – például a skizofrénia vagy az Alzheimer-kór – esetén komoly negatív hatással lehetnek az érintettek életére. Tulajdonképpen az a jelenség, amit a köznyelvben csak úgy emlegetünk, hogy valaki „hangokat hall”, az nem más, mint a skizofréniára nagyon jellemző hallási hallucinációk folyamatos jelenléte a betegekben.
Hallucinációk, illúziók és téveszmék: Fontos tisztázni, hogy mit is jelentenek pontosan ezek a fogalmak. Hallucinációkról tehát akkor beszélhetünk, ha külső inger nélkül is kialakul egy érzet, aminek a valódiságáról meg vagyunk győződve. Pszeudohallucináció (álhallucináció) abban az esetben alakul ki, ha tudjuk, hogy ez az érzet nem valódi. Ezzel szemben az illúzió az, amikor az igazi külső ingereket máshogy értelmezzük, mint ahogy azok valóban vannak. Erre a legjobb példák az optikai csalódások. Téveszmékről pedig akkor beszélünk, amikor egy – vagy több – valódi, és megfelelően értelmezett érzetnek irreális, sokszor abszurd jelentőséget tulajdonítunk. Erre jó példa az üldözési mániások esete, akik egy valós élményt – például azt, hogy sokáig mögöttük hajt egy autó – teljesen tévesen értelmeznek – például úgy, hogy az az autó kifejezetten őket követi.
Bár a jelenséget sokan és sokat kutatták, az hallucinációk idegrendszeri hátteréről alkotott képünk még mindig nem teljes. A legtöbb kutató szerint leginkább az érzékelésért felelős agyterületek például a halló agykéreg túlzott aktivitása, illetve az ezekre a területekre érkező gátlás hiánya okolható a hallucinációk kialakulásáért. Ugyanakkor az nem teljesen világos, hogy pontosan hogyan alakul ki ez a fokozott aktivitás.
A hallucinációkkal kapcsolatban leggyakrabban emlegetett idegi jelátvivő anyag (neurotranszmitter) a dopamin. Ennek a molekulának a neve sokaknak ismerősen csenghet, hiszen hagyományosan az agy „jutalommolekulájaként” tartják számon, igaz, funkciója ennél jóval sokrétűbb. Bár bizonyos kísérleti eredmények egyértelműen arra utaltak, hogy a hallucinációk kialakulásában fontos szerepet játszik a dopaminháztartás felborulása, ezt a folyamatot nagyon nehéz volt részleteiben vizsgálni. Ennek oka nagyon prózai: a hallucinációkról beszámoló emberek agyában általában – etikai okokból – nem szokás turkálni, míg a kísérleti állatok – akiknek jobban vizsgálható lenne az agya – nehezen tudnak beszámolni arról, hogy éppen hallucinálnak.
Hallucináló egerek
Ennek a problémának a leküzdésére talált egy új módszert egy amerikai kutatócsoport. Eredményeiket a világ egyik legrangosabb tudományos folyóirata, a Science tette közzé ebben a hónapban. Magyarként kicsit magunkénak is érezhetjük a sikert, hiszen a kutatócsoport vezetője, Kepecs Ádám Magyarországon kezdte tudományos pályáját.
Az új módszer arra a megfigyelésre alapul, hogy ha az agyunk kapcsolatot teremt két különböző inger között (például egyszerre hallunk egy hangot és látunk egy lámpát felvillanni), akkor egy idő után már az egyik inger megjelenése önmagában is ki tudja váltani a másik inger – hallucinált – megjelenését. Ez a jelenség egerekben is működik – csak nehéz mérni.
Katharina Schmack és munkatársai viszont egy nagyon elegáns új módszert találtak ki a hallucinációk mérésére. A kísérleti egereknek először megtanítottak kétféle ingerpárt: az egyikben egy lámpa villant fel, amit egy értelmetlen zaj kísért; a másik esetben ugyanezt a fényt nem csak a zaj, hanem egy, a zajnál valamivel hangosabb sípszó is kísért. Az állatok feladata az volt, hogy az ingerpárnak megfelelően válasszanak két tálka közül – ha a sípszóval kísért inger után megfelelő tálkát választották, akkor jutalmat kaptak.
Miután a kísérleti egerek megtanulták megfelelően elkülöníteni a kétféle ingert és kiválasztani a megfelelő tálkát, a kutatók bonyolítottak egyet a dolgon. Egyre nehezebben elkülöníthetővé tették azt a bizonyos sípszót a háttérzajtól, sőt néha teljesen el is hagyták azt. Így az állatok bizonytalansága nőtt. Ez a bizonytalanság azonban nem arra sarkallta az egereket, hogy véletlenszerűen válasszanak a tálkák közül, hanem inkább azt választották, amit a sípszóval kísért esetben kellett volna választaniuk. Ezt tehát arra utal, hogy az állatok akkor is hallani vélték a sípszót, amikor az nem is volt ott.
Annak érdekében, hogy ezeket az eredményeket igazolják, a kutatók párhuzamosan emberekkel is elvégezték ugyanezt a kísérletet – hasonló eredménnyel. Ahogy egyre nehezebb lett a feladat, a résztvevők rendre inkább a sípszónak megfelelő választást preferálták. Ráadásul leginkább azok voltak hajlamosak erre, akik a mindennapi életükben is hajlamosabbak a hallucinációkra (ezt egy előzetes kérdőívvel mérték fel).
Ez persze még nem lett volna elegendő, ezért a kutatók még tovább fokozták a helyzetet. Egy másik jellemzője a hallucinációra különösen hajlamos személyeknek, hogy nehezen fogadják el, hogy egy bizonyos érzet nem valós. A kísérleti állatokban ezt úgy próbálták modellezni a kutatók, hogy lemérték, mennyit voltak hajlandók várni az egerek a jutalomra, miután tévesen döntöttek az odaképzelt sípszó hatására. Eredményeik szerint a kísérleti állatok egy része hajlandó volt irreálisan sok időt várni a jutalomra – ami nagyon hasonló ahhoz, ahogy az emberek hajlandóak ragaszkodni a hallucinációik valóságosságához.
Bedrogozott egerekkel a tudományért!
Hogy még tovább erősítsék azt az állítást, hogy valóban hallucinációt váltottak ki az egerekben, a kísérleti állatoknak egy erős, hallucinációkat is kiváltó szert, ketamint adtak. A ketamin hatására az állatok hajlamosabbak voltak úgy reagálni, mintha hallották volna azt a bizonyos sípszót, és jobban is ragaszkodtak a téves döntésükhöz.
Schmack és kollégái tehát sikeresen létrehoztak és igazoltak egy olyan kísérleti módszert, amivel a korábbinál sokkal nagyobb biztonsággal lehet mérni a hallucináció-szerű élményeket kísérleti állatokban is. Ezek után nyilván adta magát, hogy megnézzék, hogy mi történik ilyenkor az egerek agyában.
Egy mesterségesen létrehozott molekuláris érzékelő segítségével közvetlenül mérhető a dopaminsejtek – illetve azok nyúlványainak – aktivitása. Ráadásul ez a módszer működik úgy is, hogy az állatok közben szabadon végzik a rájuk kiszabott feladatot. Ezeknek a molekuláris szenzoroknak a segítségével megfigyelték, hogy egy ősi agyterületen – az úgynevezett striátumban – megnőtt a dopaminszint közvetlenül azelőtt, hogy az állatokban kialakultak ezek a hallucinációk. Másképpen: abban az esetben, ha a striátumban nagyon magas volt a dopaminszint, az állatok nagyobb eséllyel választottak rosszul és reagáltak úgy, mintha hallották volna a sípszót.
Ezek után megfordították a felállást: arra voltak kíváncsiak, hogy vajon a dopaminsejtek aktiválásával kiválthatók-e ezek a hallucinációk. Speciális lézerek segítségével – ezt a módszert optogenetikának nevezik – milliszekundumos pontossággal lehet aktiválni ezeket a sejteket, ráadásul térben is nagyon nagy precízióval. A kutatók azt tapasztalták, hogy ha mesterségesen túlaktiválták a dopaminsejtek nyúlványait a striátumban, akkor elő tudták idézni, hogy az állatok tévesen döntsenek, tehát magát a hallucinációt. Ráadásul ez a hatás egy, a dopaminreceptorokat gátló anyag segítségével visszafordítható volt.
Ezek az eredmények tehát arra utalnak, hogy a dopaminszint abnormális megnövekedése a striátum bizonyos részein állhat a hallucinációk hátterében. A kutatók ezt azzal magyarázzák, hogy a normális esetben a jutalmazással összefüggő dopamin túlzott jelenléte fokozza a „jutaloméhséget”, ami pedig képes lehet kiváltani olyan érzeteket, amik a várt jutalommal kapcsolatosak. Ez azon túl, hogy pontosabb képet kapunk az agyunk működéséről, hosszú távon akár új terápiás módszerek kidolgozásához is vezethet. Ez pedig rengeteg ember életminőségére lenne pozitív hatással.
