Az agykutatók tudományos érdeklődése a legbensőségesebb érzelmeinkre is kiterjed, így maga a kíváncsiság is célkeresztbe került. A kíváncsiság vizsgálatától a legoptimistább szakértők az oktatás és a robotgyártás forradalmasítását várják, szóval a világmegváltó célok megvannak, és szerencsére az ezek megvalósítására irányuló törekvésekből sincs hiány.

A kíváncsiság az emberi természet egyik legfontosabb jellemzője, melyet az oktatásban és a tudományban nagyra értékelnek, de megítélése szélesebb körben nem ennyire egyoldalú.

Aki kíváncsi, hamar megöregszik, tartja a mondás, és az ókori görög mitológia is rávilágít, hogy a kíváncsiság veszélyes. A költő Hésziodosz szerint Zeusz úgy engedte útjára Pandorát, az első nőt, hogy megajándékozta a kíváncsisággal, és egy szelencével, amiről csak annyit árult el, hogy semmilyen körülmények között nem szabad kinyitni. Pandorát egy darabig lekötötte a föld érdekességeinek felfedezése, de folyamatosan furdalta az oldalát, hogy mi lehet a titokzatos dobozkában. Egy napon aztán nem bírta tovább, és felnyitotta a szelencét, így elszabadult minden rossz, ami az emberiséget sújtja. Pandora kíváncsisága tehát szenvedést hozott az embereknek, a tudósok viszont abban bíznak, hogy az ő kíváncsiságuk épp a szenvedéstől szabadítja majd meg az emberiséget.

Pavlov kutyájától a kíváncsi „sajt”kukacig

A tudomány hajtóereje a kíváncsiság és a tudósok kíváncsisága magára a kíváncsiságra is kiterjed. A modern tudományban elsőként az orosz fiziológusok kezdtek komolyabban foglalkozni a kíváncsisággal.

A manapság is közismert Ivan Pavlov például az úgynevezett orientációs válasz miatt figyelt fel arra, hogy az „információéhség” meghatározó erő az állati viselkedésben. Pavlov hírnevét az ingertársítás egy formája, a klasszikus kondicionálás leírásának köszönheti: mivel az etetést mindig csengőszóval jelezték előre, a kutyáinál már a csengőszó hatására is beindult a nyálelválasztás. Pavlov szívesen mutatta volna meg ezt a jelenséget látogatóinak, azonban ilyenkor az állatokat mindig jobban érdekelte az ismeretlen, mint a csengő és az étel. Ezt a jelenséget nevezte orientációs válasznak, amely a kíváncsiság egy megnyilvánulása.Az orientációs válasz szinte minden állatnál kimutatható, így a XX. század elején kibontakozó, majd hamarosan dominánssá váló viselkedéstudományi irányzat, a behaviorizmus is beépítette az elméleteibe. A behaviorista gondolkodás középpontjában az állatok alapvető szükségletei állnak, mint az evés, ivás, és a szaporodás. Ezekért az állatok hajlandóak munkát végezni, karokat húzogatni, gombokat nyomkodni, akadályokat leküzdeni, azonban bármelyiket félreteszik, ha például egy új tárgy kerül a ketrecükbe. Az új inger felderítése gyakran fontosabbnak bizonyul, mint az alapszükségletek kielégítése, ahogy azt Pavlov is megfigyelhette a kutyáinál. A behaviorista pszichológusok elméleteiben ezért a kíváncsiság olyan alapvető motivátorként jelent meg, mint az éhség vagy a szomjúság.

A kíváncsiság tehát az állatok alapvető jellemzője, amit az is alátámaszt, hogy már a legegyszerűbb testfelépítésű, idegrendszerrel rendelkező lények körében is kimutatható. Az agykutatók körében kedvelt kísérleti állat, egy fonalféregfaj, de mondhatjuk egyszerűbben: „kukac” (Caenorhabditis elegans) esetében is ez a helyzet. A szerény, 302 idegsejtből álló idegrendszerével ez az állat már aktívan fedezi fel a környezetét. Amikor egy új közegbe helyezik, célirányosan nagy távolságokat tesz meg, hogy minél pontosabb képet kapjon az új terület jellemzőiről. A kíváncsiság általánosságát az is alátámasztja, hogy már az egyedfejlődés korai szakaszaiban is megjelenik, mind a kukac, mind az ember esetében. Már a néhány hetes újszülötteknél is megfigyelhető, hogy a látótér olyan részeit preferálják, amikben nagyobb a kontraszt, vagyis több az információ.

A jutalom egy részénél többet jelent az új információ

A kíváncsiságot tekinthetjük az információgyűjtésre irányuló veleszületett törekvésnek, ami általánosan jellemző az állatokra, mivel feltehetőleg hozzájárul a túléléshez a változó környezetben. Az állatok ritkán élnek egymás és a táplálékforrásuk közvetlen közelében, ezért kénytelenek felkeresni ezeket. Ebben a helyzetben az élőlénynek muszáj motiváltnak lennie a keresgélésre, hiszen, ha csak az éppen látható, vagy kiszagolható táplálékot lenne hajlandó felkeresni, jelentősen lecsökkenne a túlélési esélye. De vajon hogyan valósul ez meg az idegrendszer szintjén?

A molylepkék röppályáinak vizsgálata során egy francia kutatócsoport például kimutatta, hogy a célirányos repülést gyakran cikcakkos minták tarkítják. A hím molylepkék feromonok (nemi vágyat serkentő anyagok) segítségével találják meg a nőstényeket, ám ezen vegyületek nem állandó jelleggel érzékelhetők a levegőben. A kutatók eredményei alapján a molylepkék cikcakkos repülése arra jó, hogy maximalizálja a feromonok befogását, vagyis információgyűjtő viselkedésnek, a kíváncsiság megnyilvánulásának tekinthető. Az állatkísérletes irodalomban olyan vizsgálatokat is találunk, melyek az állatok kíváncsiságát hasonlították össze más jellegű vágyaikkal. Csimpánzokkal végzett kísérletek révén például kiderült, hogy az állatok akár táplálékot is hajlandók feláldozni a kíváncsiságuk kielégítéséért. Ha például néhány másodperc késleltetés után kaphatnak jutalmat egy feladat helyes teljesítése után, akkor a korai visszajelzésért hajlandóak feláldozni a járandóságuk egy részét, vagyis megelégednek kevesebb gyümölcslével is, ha hamarabb megtudhatják, hogy jól döntöttek-e a próbán.

Fontos azonban, hogy az állatok nem dobnak el mindent egy kis információért cserébe, a jutalomnak csak egy részét hajlandók feladni. De vajon hogyan viszonyul egymáshoz a kézzel fogható jutalmak és az információ értéke? Ezt a kérdést ragadja meg az felfedezés-kiaknázás dilemma is. Mikor dönt úgy egy állat, hogy egy erőforrás kihasználására fordítja energiáit, és mikor határozza el, hogy inkább új lehetőségek után néz?

Ez a kérdés mára olyan algoritmusokat is szült, melyek sikeresen modellezik az emberek és az állatok döntéseit olyan kísérleti helyzetekben, mikor azoknak a felfedezés és a kiaknázás között kell választaniuk. Ezek a modellek azt sugallják, hogy az idegrendszer az információt is a jutalmakhoz hasonlóan kezeli, valamiképpen összehasonlítja az értékét a pénz, vagy az étel értékével, hogy jó döntéseket hozzon. Ezek a modellek a szakértők szerint nem csak az emberi természet alaposabb megértéséhez fognak elvezetni, hanem nélkülözhetetlenek lesznek az univerzális robotokat irányítani képes mesterséges intelligencia létrehozásában is. Az ilyen multifunkciós robotok csak úgy lesznek képesek a számtalan különböző háztartásban helytállni, ellátni a rájuk szabott feladatokat, ha motiváltak a tanulásra, vagyis kíváncsiak. Az ilyen kíváncsi mesterséges intelligenciák már most is bíztató eredményeket produkálnak, de még sok munka áll a kutatók előtt, mire a háztartási robotok megvalósulhatnak.

Ettől váltunk emberré is

Az előbb említett modellek abban is segítettek a kutatóknak, hogy a kíváncsiságért felelős idegrendszeri folyamatokat pontosabban feltárják, így manapság már azt is tudjuk, hogy az agy melyik területein múlik az ember információéhsége. Kiderült például, hogy a kíváncsiság ugyanazokat az idegrendszeri struktúrákat aktiválja, mint egy konkrét jutalom. Úgy tűnik, hogy az agy valóban összehasonlítja a jutalmak és az információgyűjtés várható értékét. Így dől el például, hogy a jól bevált étteremben együk a szokásos menüt, vagy inkább kipróbáljuk egy új étterem kínálatát. A kíváncsiság persze ettől nagyobb horderejű helyzetekben is megnyilvánul, hiszen végső soron ez tette lehetővé, hogy az ember kiemelkedjen az állatvilágból, és a megismerés hatalmával átformálja a saját világát.

A kíváncsiság kutatása ugyan sokrétű, a legtöbben mégis úgy gondolják, hogy a kutatási irány legfontosabb célja az ismeretátadás, az oktatás fejlesztése. Az oktatók számára régóta nyilvánvaló, hogy a diákok kíváncsiságának felkeltésével lehet a leghatékonyabban tanítani, és a kíváncsiságot firtató vizsgálatoktól joggal várhatjuk, hogy a kíváncsiság felkeltésének egyre hatékonyabb módszereihez segítenek majd hozzá. A kíváncsiság nagy kincs, ezt talán manapság már nem kell annyira bizonygatni. Elvégre Albert Einstein egyetlen különleges képessége is a szenvedélyes kíváncsisága volt, vagy legalábbis ő maga így gondolta.