Az árvaházból kimentett kisfiú, aki megváltoztatta az operajátszást

Magyar díjeső a Portó nemzetközi filmfesztiválon
2023-03-05
A First Lady tudatta, hogy elhunyt a magyar festőművész
2023-03-06
Show all

Az árvaházból kimentett kisfiú, aki megváltoztatta az operajátszást

Nincs a világon olyan operarendező, akinek a nevét annyian ismernék a világon, mint Franco Zeffirelliét, a világhírű olasz filmrendezőét, akire épp a közelmúltban, február 12-én emlékeztek születésének századik évfordulója kapcsán. Ezt tette az operajátszás milánói szentélye, a La Scala is, ahol nemrégiben jártam és megtekintettem az ott fél évszázadig dolgozó legendás művészről rendezett kiállítást.

Zeffirelli, aki egyébként igen magas kort ért meg és 96 éves korában, 2019-ben hosszú betegség után hunyt el, nagyon sok szempontból rendhagyó személyiség volt. Bár törvénytelen gyerekként született Firenzében, későbbi genealógiai kutatások alapján kiderült, hogy divattervező anyja oldaláról leszármazottja volt Leonardo da Vincinek. Az opera szeretetét egyébként éppen édesanyjának köszönhette, sőt nevét is – igaz egy elírásnak köszönhetően. A mama ugyanis Mozart Idomeneo című operájából a Zefiretti lusinghieri (kecsegtető szellőcskék) című áriából választotta fia nevét, amit aztán tévesen Zeffirellinek írtak át.

A Scala előcsarnokában a Zeffirelli-re emlékező kiállítás a rendező előadásainak fotóival

A Scala emeleti előcsarnokában a Zeffirelli-re emlékező kiállítás a rendező előadásainak fotóival
A szerző felvétele

Visconti hatása meghatározó volt

Édesanyját azonban hatéves korában azonban elvesztette és árvaházba került, egy brit emigráns hölgy azonban felkarolta és innentől fanyar humorú firenzei emigráns angol hölgyek nevelték, amire legutolsó emlékezetes filmjében a Maggie Smith, Judy Dench, Cher és Lily Tomlin szenzációs szereplésével készült Tea Mussolinivel című, önéletrajzi ihletésű, 1999-ben készült alkotásban emlékszik vissza.

A Scala kiállítása is kiemeli, Zeffirelli forradalmi változásokat hozott az opera világába, amely korábban kizárólag az elitközönséget célozta és amelyet meglehetősen statikus előadások jellemeztek. Az énekes bement a színpadra, megállt és rázendített. Zeffirelli ezzel szemben eleven színpadi mozgások tömkelegével grandiózus és részletgazdag látványvilágot teremtett, és ezzel megpróbált megszólítani egy sokkal szélesebb közönséget is. A kiállítás kiemeli, azzal, hogy kihozta az operát abból a kliséből, amibe beszorult, voltaképpen elfoglalta azt a jogos helyet, amely közös történelmi örökségünk gyanánt megilleti.

Zeffirelli egész fiatalon került kapcsolatba az operával, de először díszlet és jelmeztervezőként. Korábban ugyanis a firenzei Képzőművészeti Akadémián tanult, azonban a második világháború miatt megszakította tanulmányait és partizánnak állt, majd a brit katonák tolmácsa lett. A háborút követően díszlettervezőként kezdett dolgozni az akkor már nagyhírű rendezőnek, az olasz neorealizmus egyik atyjának, Luchíno Viscontinak, aki szintén híres volt operarendezéseiről is, s aki szintén otthon volt a Scala-ban. A köztük meglévő politikai ellentétek dacára (A hercegi ősökkel bíró Visconti baloldali meggyőződésű volt, míg Zeffirelli konzervatív kötődésű) nagyon szoros, sőt viharos kapcsolat alakult ki közöttük, ami Visconti 1976-os haláláig tartott. A negyvenes évek végétől több évig éltek együtt Visconti római villájában, de Zeffirelli csak 2006-ban vallotta be önéletrajzi visszaemlékezésében a jóval idősebb mesterhez fűződő érzéseit.

A fiatal Zeffirelli és Visconti

A fiatal Zeffirelli és Visconti
A szerző felvétele a kiállításról

Visconti indította el rendezői útján is az opera világában. „Luchino-val annyi mindent tanultam, amit addig csak képzeltem, vagy álmodtam.” – idézi a kiállítás Zeffirellit, aki Visconti filmjeiben (Vihar előtt, Szépek szépe, Érzelem) színészként, díszlettervezőként és rendező asszisztensként is közreműködött. Később azonban elvált művészi útjuk és Zeffirelli saját rendezői karrierbe kezdett, amelynek során többször versengtek egymással, például a karizmatikus díva, Maria Callas színpadi jelenlétéért, akivel egyébként jó barátokká váltak.

Ötvözte az operát a filmmel

Zeffirelli először épp 70 éve, harminc évesen díszlet és jelmeztervezőként debütált a Scalaban 1953 március 4-én Rossini: Olasz nő Algírban című operájában. De már tíz nappal később rendezőként is bemutatkozott, amikor szintén Rossini Hamupipőkéjét vitte színpadra. Később az ő rendezése kapcsán fedezték fel újra Rossini. A török Itáliában című, szinte elfeledett művét. Ebben egyébként Maria Callast léptette fel.

Előadásait könnyed, kifinomult elegancia, játékos realizmus és a buja színpadképben a színek tobzódó kombinációja jellemezte. A közönség és a színház vezetősége rajongott Zeffirelliért és egyre több előadásra kapott megbízást. Operarendezői pályájának egyik fordulópontja Puccini Bohéméletének 1963-as megrendezése volt, melyben a második felvonás egyik fontos jelenetben a színpadot két vízszintes síkra osztotta, ezzel a költői intimitást ötvözte a látványos realizmussal és rendkívül hatékonnyá tette a szereplők színpadi jelenlétét.

Egy Zeffirelli Turandot előadás jelmezei

Egy Zeffirelli Turandot előadás jelmezei
A szerző felvétele

Ez tulajdonképpen Zeffirelli azon megközelítési módját is tükrözte, amellyel a színpadot, a filmet és a televíziót próbálta egységbe formálni. A legendássá vált és a világ más híres operaszínpadjain is bemutatott előadást két évvel később egyébként a filmvászonra is adaptálta, amelyben a zenekart Herbert von Karajan dirigálta, aki Zeffirellinek a londoni Old Vic színházban rendezett 1960-as Rómeo és Júliája láttán döntötte el, hogy a fiatal olasszal akar dolgozni.

A Bohéméletet az Aida követte, amelyben az 1871-es kairói ősbemutató grandiózus külsőségeiből merített, majd az Otelló. Ez volt egyébként az első opera, amit 1976-ban első ízben közvetített élőben a Scala színpadjáról az olasz televízió, a RAI. Zeffirelli egyébként főleg a bel canto világában érezte jól magát, Wagnert például soha nem rendezett.

Ekkorra Zeffirelli már világhírű filmrendezővé is vált, a karrierje felíveléséhez nagyban hozzájárultak az olyan filmek, mint a Ruchard Burton és Elisabeth Taylor főszereplésével 1967-ben rendezett A makrancos hölgy, vagy az egy évvel későbbi, számára Oscar jelölést, operatőrének és jelmeztervezőjének pedig szobrot hozó Romeo és Júlia, melyben a Shakespeare darabhoz hűen körülbelül ennyi idős tinédzserekkel játszatta el a drámát, melyhez Nino Rota írt csodálatos zenét és Laurence Olivier mondta a prológust.

Zeffirelli Placido Domingot rendezi - a kiállítás egyik poszterén, előtérben az énekes jelmeze.

Zeffirelli Placido Domingot rendezi – a kiállítás egyik poszterén, előtérben az énekes jelmeze.
A szerző felvétele

Később sem feledkezett el az operáról, a nyolcvanas években több zseniális operafilmet (Parasztbecsület, Bajazzók, Traviata, Otello) is rendezett, melyek zömében Placido Domingot léptette fel. Ezek közül az első kettő még a New York-i operabemutatók üres közönségtér előtt készített reprodukciói, míg az utóbbi kettő már valódi mozifilm. Ezeket a kritika máig a film legjobb operafeldolgozásai között tartja számon, s kiváló bizonyítékai Zeffirelli zsenialitásának, amivel a két műfajt közelíteni tudta.

A megtalált hit

Zeffirelli nevét valószínűleg még azok az olaszok is ismerték, akik soha nem lépték át egyetlen színház kapuját, szerepel a Scala-beli kiállításon, s ez minden bizonnyal igaz. Zeffirelli ugyanis élete utolsó éveiben a politikába is belekeveredett. Bár fiatal korától kezdve – hogy ez kompenzáció volt, vagy sem, nem tudjuk – konzervatív meggyőződésű volt, de egy autóbaleset még közelebb hozta a valláshoz. A Szent Ferenc életét bemutató Napfivér, Holdnővér (1972) című film előkészületei közben egy szalagkorlátnak csapódva kirepült Gina Lollobrigida autójának szélvédőjén és a csodával határos módon megmenekült. Ezt isteni csodának vélte s az újonnan megtalált hite élete további részét meghatározta. A Názáreti Jézus (1977) című filmjére állítólag VI. Pál kérte fel, 2007-ben Benedek pápa filmes tanácsadója lett, s a hetvenes évektől haláláig részt vett a fontosabb vatikáni események szervezésében és lebonyolításában is.

A hatvanas évek óta aktív tagja volt az olasz kereszténydemokrata pártnak, s a szenátusba is bejutott, ám csak 1994-ben, és már a barátjának tekintett Berlusconi féle Forza Italia jelöltjeként és 2001-ben fejezte be parlamenti tevékenységét.

Sajnos ahogy a legnagyobb alkotókat sem kerülik el a botrányok, úgy Zeffirellit sem, és már jóval a metoo mozgalom előtt két esetben is magyarázkodni kényszerült. Először a Rómeo és Julia egyik mellékszerepét alakító színész Bruce Robinson, tíz évvel később az Egy apáca szerelme egyik színésze, Johnathon Schaech (halála előtt egy évvel) kéretlen közeledéssel vádolta a rendezőt, amiket minden esetben tagadott.

Akárhogy is, születésének centenáriumán mindenképp leszögezhetjük, hogy a 20. század egyik meghatározó rendezőjének alkotásai mindmáig meghatározóak a filmművészetben, operarendezései pedig vízválasztóak voltak a műfaj történetében és korábban elképzelhetetlen módon milliókhoz juttatták el.

 

Cikk küldése e-mailben

Comments are closed.