Az első hangosfilm Magyarországon – megdöbbentek a nézők a beszélő képkockákon

Egykoron állítólag egész Buda tudta még, hogy az a legjobb mozi, ahol „nincs hangosfilm, csak zongora”, s ahová csókolózni jár minden ember fia. Eisemann Mihály dala, a  Hallod-e Rozika, Te 1933-ban lett sláger. Négy évvel azután, hogy épp 95 évvel ezelőtt, 1929. szeptember 20-án bemutatták az első igazi hangosfilmet Magyarországon, és két évvel azután, hogy elkészültek az első magyar beszélő filmek. A némafilmet sokan siratták, a hangosfilmtől sokan féltek. De hát, az idő kereke…

A francia Eugène Augustin Lauste 1906-ben tervezte meg az első hangosfilm-optikai rendszereket és szabadalmaztatta azt a vékony fénysugarat, amely lehetővé tette a hang rögzítését a képek mellé.

A hangosfilmek mégis csak egy emberöltővel később vették át az uralmat a mozikban.

Pedig az újságolvasó emberek már az 1910-es évek elején is azt gondolhatták, hogy hamarosan megszólal a moziban a vászon.

Ordíts a tölcsérbe!

Ez lehetett az ősidőkben a legfőbb rendezői instrukció, amit a színész kaphatott.

A tölcséres gramofonba kellett szegénynek beleordítania, az elől el nem mozdulhatott, a partnerei felé nem fordulhatott, a hangjával nem színészkedhetett, csak lecövekelhetett és ordibálhatott, és úgy sem lehetett jól érteni a szövegét.

De a beszélő vászon ebben a kezdetleges formájában is szenzáció volt. Az Újság 1911. május 25-én számolt be róla, hogy a párizsi közönséget mennyire elragadtatta a beszélő film bemutatása, „a fonográf és a cinema csodás egyesülése”. Ekkor írtak először Magyarországon a beszélő filmről.

1911 nyarán Thomas Edison Londonban már azzal szédítette az újságírókat, hogy a következő évben a gyárai már elárasztják a világ minden színházát beszélő filmekkel.

Ő már régóta kísérletezett azzal, hogy a fonográf hangfelvételt nagyobb közönség előtt szinkronizálja a filmmel, és 1913-ban be is mutatott egy ilyen Kinetophont, de kiderült, hogy a szinkronizálást így nem lehet megbízhatóan megoldani.

Léon Gaumont, a híres francia feltaláló és gyáros is színre lépett és Európa-szerte bemutatta a kép és hang egyidejű felvételére alkalmas készülékét. Berlini bemutatója után így lelkesedett Horváth Dezső a Nemzeti Kultúra (1912/12) hasábjain:

 „Meg van tehát oldva a beszélő film problémája is, s közel az az idő, amikor a látási és hallási világ összes jelenségeit egyszerre tökéletesen fel lehet majd fogni, meg lehet rögzíteni, s örökre állandósítani is. Hasztalan a konservativok kétségbeesett küzdelme, mit sem ér a színházak irigy acsarkodása — a mozi hódító útját elvágni nem lehet. Ma már a tudomány, a művészet is kacérkodik a mozival, mert belátja, hogy a kultúra népszerűsítésének, az ismeretek gyors és könnyű elterjesztésének a mozi a leghatékonyabb eszköze — a mozi, amelyet a nép igen szeret, s amely még mindig nagy divatban van — így lett a mozi a népművelésnek fontos tényezője.”

1913 szeptemberében Budapesten a Mozgókép-Otthonban is bemutatták meghívott közönség előtt Leon Gaumont beszélő filmjét. Az ő sűrített levegős hangosító rendszere azonban hosszabb távon nem felelt meg a kereskedelmi igényeknek, és meglehetősen drága is volt.

A Mozgókép-Otthonban és más mozikban ettől kezdve a „rendes” műsor, Asta Nielsen és mások néma játékfilmjei után már „beszélő képeket” is bemutattak.

Az egyiken egy kakas kukorékolt, a másikon egy állatidomár ordított rá az oroszlánjaira… Nem volt ezeknek még semmi közük a játékfilmekhez, de az első időkben hatalmas szenzációt keltettek ezek a beszélő képkockák is. Verekedtek a nézők a jegyekért.

Azonban voltak, akik kilógtak a lelkesedők táborából. Mégpedig nemcsak „konservativok”, hanem például a szociáldemokrata Népszava cikkírója is:

„Voltaképpen sajnálnunk kell, hogy ez a találmány létrejött. Művészeti és kulturális előnyei valószínűleg nem fognak fölérni azzal az igen nagyjelentőségű kultúrértékkel, amit a mai mozi nemzetközisége jelent minden népnek, de különösen a kultúrában elmaradt népeknek. A mozi a maga jelbeszédével idegen nemzetek gondolatait közvetítette, idegen kultúrák szellőjét fújta az ember arcába, segített döntögetni azokat a gátakat, amiket a sovinizmus épít a népek közé. A mozi kiemelte az embert a soviniszta völgyből, tágította a szemhatárát éppen azért, mert beszéd hijján nyomorék, néma volt. Ez a nyomoréksága kultúrközvetítővé tette a népek között és a nemzetközi verseny gyors tempóját diktálta rá a moziszínészetre, amelyet gyorsan kisegített az egyes nemzetek iskolás színjátszásának pocsolyáiból. A világversenyt azonban megszünteti a beszélő mozi. Minden ország moziszínészetét a maga megszokott színjátszó modorának körére szorítja majd a nyelv, a mozidarab maga csak a fordítás gátjain át mehet világpiacra, az ízlés nem kap akkora nemzetközi segedelmet fejlődéséhez, mint eddig. A beszéd az egységes világmozit szétszabdalja kis nemzetközi mozikra és megfosztja a nemzeteket a nemzetközi verseny egy fajtájában való szabad érvényesülés lehetőségétől.”

Ezen ma mosolyoghatunk, de nem olyan nagy csoda, ha azt a műfajt, amely a hangos színjátszásra épül, a megjelenése előtt csak lefilmezett színházként tudták elképzelni, és a színház valóban nem vált a tömegek számára nemzetközivé soha.

Az ekkoriban már meglehetősen soviniszta Pesti Hírlap (1913. szeptember 30.) viszont éppen a lehetőséget látta meg abban, amiben a Népszava a veszélyt:

„A beszélő film a küszöbön van … és — talán épen ezért, mintegy utolsó erőfeszítésképen — szinte orgiaszerű versenyt fejt ki a némafilm. A legszembeötlőbb szempont a beszélő filmnek diadalra jutása esetén mindenesetre az, hogy a mozi veszíteni fog nemzetközi jellegéből; a külföldi beszélő filmnek itthon olyan szerepe lesz — legfeljebb! — mint egy-egy külföldi színtársulat vendégjátékának. Vagyis felülkerekedik az, ami hazai, ami magyar.”

Az éneklő bolondság

Már a hangosfilm uralkodott a mozikban, amikor „felfedezték”, hogy ez is a magyar elme találmánya:

„Prisner Samu gépészmérnök 1911. október 8-án benyújtotta hangosfilm-találmányát…. Prisner Samu, aki eszerint jóval megelőzte a mai hangosfilm feltalálóit, Budapesten lakik a Baross utcában. Nyugalmazott államvasúti főmérnök./…/ …pénz kellett volna a tökéletesítéshez, de a magyar tőke nem mutatott érdeklődést a találmány iránt, és így a feltaláló kénytelen volt abbahagyni a kísérletezést. Így kallódott el egy magyar találmány, amely a magyar elme sikerét hirdethette volna a világban, de a tőkeszegénység ezúttal is útját állotta a világsikernek.”

(Magyarország, 1934. augusztus 23.)

A mezei újságolvasó meg is maradhatott ebben a hitben, csak a Filmtechnika (1935/3.) című szaklapban írták meg, „hogy Prisner Samu szabadalma egyezik a Lauste-féle szabadalommal, és így az elsőnek hitt magyar hangosfilm találmány is csak a Lauste találmányának újból való felfedezése”. Ellenben Pulvári Károly az 1930-as években valóban szabadalmaztatott egy az addigiaktól eltérő hangfelvételi eljárást, amelyet a MAFIRT által gyártott filmeknél alkalmaztak.

A vártnál és reméltnél tehát sokkal tovább tartott a beszélő film tökéletesítése, alkalmassá tétele piacra dobható játékfilmek, zenés filmek leforgatására.

Az első világháború és a forradalmak idején keveseket izgatott a hangosfilm ügye. Csak a Bolond Istók (1918. augusztus 11.) vicces próféciája idézte meg a beszélő film politikai alkalmazásának jövőjét:

„A moziminisztérium legutolsó szakosztályi ülésén elhatározta, hogy a beszélő filmet meghonosítja az állami mozikban. A kormány legközelebb már felvéteti beszélő filmre gróf Tisza Istvánnak a választójog korlátozására vonatkozó szenzációs beszédét. A Munkapárt reméli, hogy Tisza beszélő filmjének meglesz a kívánt eredménye, annál is inkább, mert a beszélő filmen nem lesznek közbeszólások. Ugyanis még a nézőknek sem lesz szabad a film pergése alatt a nézőtéren közbeszólani.”

Így tehát a húszas évek közepéig tartott, amíg a hangosfilm technikája elérte azt a minőséget, amellyel piacra lehetett lépni. Ez a Vitaphone rendszer volt, amelyben 33-fordulatos vinil hanglemezre rögzítették a hangot. Ezt a rendszert vette meg a Warner Brothers a Western Electric-től.

A Warner 1926. augusztus 6-án vetített először nyilvánosan, fizető közönségnek hangos játékfilmet a New York-i Mark Strand színházban a Times Square-en. Ez a Don Giovanni és Lucrezia Borgia című film hangos volt ugyan, de nem beszélő. A képekkel szinkronizált, az egyes jelenetekhez komponált zene kísérte a történetet, és hangeffektusok is voltak benne, például csattogtak a kardok a párbaj jelenetben, de a szereplők még csak némán tátogtak.

A Jazzénekes című film, amelyet 1927. október 27-én mutattak be, azonban már beszélt is egy kicsit, de inkább csak énekeltek benne. Mindenekelőtt a hangos film első nagy sztárja, Al Jolson dalolt a filmben. Igazából az 1928. június 8-án bemutatott New York fényei volt az első rendesen végigbeszélt film. Ezt 1928. június 8-án mutatta be a Warner New York-ban.

S mindössze 15 hónap kellett hozzá, hogy 1929. szeptember 20-án a Fórum (ma Puskin) moziban nálunk is dalra és szóra fakadjon a filmvászon. Magyarországra is a Warner Brothers és Al Jolson filmjével köszöntött be a hangosfilm. Az Amerikában pont egy évvel korábban bemutatott Az énekes bolond (The Singing Fool) cíművel, amelynek dalai között ott volt a hangosfilm-korszak első nagy, nemzetközi slágere, a Sonny Boy, amelyet feketére mázolva énekelt el a Litvániában született zsidó Al Jolson (alias Asa Yoelson).

A hangosfilm premierjét izgatottan várta Budapest népe, de azért nem mindenki volt olyan lelkes. Fedák Sári például így nyilatkozott:

„- Nahát, láttam és hallottam külföldön beszélő filmet. Az a véleményem róla, hogy az első időben nagy furorét fog csinálni Pesten is, pedig minden inkább, csak nem tökéletes. Nem is lesz és nem is lehet addig, amíg nem igazi színészek játsszák a filmet. Amíg a csinos arc és a szép külső elegendő a filmkarrierre”, de a filmgyárak „már tudják, hogy nincs kegyelem: rá kell térniük az igazi művészet mesgyéjére és igazi színészekkel kell dolgozniuk. De még akkor sem lehet a beszélő film konkurrenciája a színpadnak. Az élő szót nem pótolhatja semmiféle technika!”

(8 órai újság, 1929. szeptember 1.)

Előbb-utóbb valóban sokan ráléptek az igazi filmművészet mezsgyéjére, de azért mindig a kommersz film uralkodott a film világpiacán. A magyar hangosfilm első korszakára pedig inkább az volt a jellemző, hogy a színpad nagy művészei süllyedtek bele a kommersz filmek sablonos szerepeibe.

A hangosfilm megjelenésének legnagyobb vesztesei természetesen a mozizenészek voltak, akik a képalávalót húzták, fújták, zongorázták a mozikban.

„A magyar zenészek harcot indítanak a beszélő film ellen” – ezzel a címmel közli a Budapesti Hírlap (1929. szeptember 1.) a Zenészszövetség állásfoglalását:

„Az Országos Zenészszövetség megállapítja, hogy sem szociális, sem kulturális, sem gazdasági tekintetben nem jelent előnyt az országra a hangos film behozatala./…/ Minthogy a többi zenei pályán tömegével vannak állástalanok, egészen kétségtelen, hogy ennek a hatszáz mozizenésznek nem kínálkoznék elhelyezési lehetőség…/…/ Kulturális tekintetben a hangos film nem jelent semmi haladást… A hangos film film részét a némafilm már kiaknázta, hangos része pedig művészi tekintetben semmit sem jelent. A beszéd, ének és a zene még a legművészibb leadásban is csak mikrofon-reprodukció, nyomába sem jöhet az élő leadásnak. Emellett komoly veszedelem fenyegeti színművészetünket és drámairodalmunkat is a hangosfilm elterjedésével. Gazdasági tekintetben egyenesen veszedelem a hangosfilm, elsősorban azért, mert magyar kéz és magyar szellemi munka abban nem vehet részt, a film szellemi, művészi, technikai és zenei része külföldön készült. A zenész átlagos háromszáz pengő havi keresete alapján a hatszáz magyar zenész jövedelme meghaladja a 180.000 pengőt, vagyis évente több mint kétmillió pengő esik ki hazánk gazdasági vérkeringéséből, ha a hangosfilm miatt a zenészek feleslegessé válnának. Már a némafilmnél is horribilis összegek vándoroltak ki külföldre, mennyivel nagyobb összegek mennének ki a hangosfilm révén! Egy hangosfilm berendezés ára 50-80.000 pengő között mozog. Ha Magyarország 580 mozija közül csak száz szerezné be ezeket a gépeket, akkor mintegy hatmillió pengő vándorolna ki hazánkból. S minthogy a hangosfilm kölcsöndíja körülbelül hatvan százalékkal nagyobb a némafilmnél, az eddigi sokszázmillió pengőt kitevő kölcsöndíj még hatvan százalékkal emelkednék./…/ … a hangosfilmet a zene fogja megbuktatni, mint ahogy a némafilmet a zene vitte diadalra.”

Bárdos Artúr, a legendás színigazgató a Nyugatban (1929. augusztus 16.) fejtegette a hangosfilm bejövetelének következményeit. Bárdos szerint a hangosfilm éppen a művészi csúcspontjára jutott némafilm fölött kongatja meg a vészharangot. Márpedig a némafilm művészetét a beszélő filmbe átmenteni nem lehet, hiszen a némafilm éppen akkor bontakozott ki, mint magasrendű művészet, amikor a fogyatékosságából, a némaságból erényt kovácsolt, és a lehetőségek határáig lemondott a mankóról, az írott szövegek betoldásáról.

„Minél gyökeresebben vizuális megoldást talált először a nyers cselekmény, később már a lelki folyamatok érzékeltetésére is, annál jobban eltávolodott mindentől, ami színpad, és mindentől, ami irodalom, és annál termékenyebben felismerte a maga különváló művészi céljait és törvényeit. Művészetben a korlátok mindig inspirálók./…/ Minél többféle technikai találmány komplikációja szükséges egy műfaj kialakításához, annál kevesebb reménye lehet a művészet rangjára, mert annál nehezebb művészi egységre hozni, egyfábólfaragottságát, lapidarítását, stílusát kiformálni./…/ Már olyan hangokat is hallani, hogy a színpadnak befellegzett, nem fogja állni ezt az elsöprő konkurrenciát… Az kétségtelen, hogy a beszélő film nagy közönségrétegeket fog elvonni a színháztól. De én azt hiszem, hogy csak a rossz színháztól./…/ Alig képzelhető például, hogy valaminek csak a másolata, a fotográfiája kell az embereknek, maga az eredeti, az élő — soha többé! …elképzelhetetlen, hogy, aki a moziban látja a Niagarát, az beérje ezzel akkor is, ha módjában volna odamenni és megnézni az eredeti, eleven zuhatagot…  A másolat mindenkor az eredeti legjobb propagandájának bizonyult. Aki fényképen lát valami tájat, az jobban vágyik rá, mintha fényképen sem látta volna.”

A lapok általában elragadtatással írtak a hangosfilm premierjéről. A Budapesti Hírlap (1929. szeptember 21.) például így:

„A Bajazzók óta nem írtak ilyen hatásos melodrámát, mint amilyen a Singing Fool. Aki ezt a beszélő filmet egyszer hallotta és látta, szédítő perspektívában vetítheti maga elé a film további fejlődését. A Singing Foolt megelőzte Gigli világhírű tenorista énekszáma a Parasztbecsületből, amelyet épp úgy megtapsolt a nézőtér, mintha a művész személyesen lett volna jelen, és nem győzött betelni a hang tisztaságával és szépségével, amelyet az éneklő film hűen visszaadott.”

Megdicsérték a szöveg fordítóját is, mert a filmet természetesen magyar felirattal vetítették. Az írott szöveg, amitől a némafilm java igyekezett megszabadulni, a hangosfilmmel visszatért. Gondolhatjuk, hogy a magyar hangosfilmek ettől megszabadultak, de persze nem. Megkapták azok a szövegeiket mindenféle nyelven, amerre eladták őket. Számos filmből csak ilyen – részben vagy egészben – feliratos kópiák maradtak fenn.

Hunniában valami készül

A hangosfilm bemutatkozása után nyolc hónappal, 1930 májusában már bemutatnak egy valamelyest hangos magyar filmet. Csak egy kislány volt ennek a címe. Gaál Béla rendezte, aki aztán még sok sikeres filmet csinált – például a Meseautót -, amíg el nem pusztították Dachauban.

Ennek az első filmnek lényegében csak a zenéje hangos. Húzza a cigány, Jávor Pál énekel, de a történetet néma jelenetekkel és feliratokkal követjük.

A történet olyan banális, mint a magyar hangosfilmek túlnyomó többségéé 1945 előtt. A Nagy Háborúból hazabotorkáló földbirtokos (Jávor Pál) és bajtársa, az ő életét megmentő tanító egyaránt beleszeret a tiszta lelkű s tekintetű ifjú és hamvas tanítókisasszonyba, aki nyilván a délceg földbirtokos érzelmeit viszonozza.

A földbirtokost elcsábítja, majd elhagyja a szomszéd földbirtokos ledér leánya, az elhagyott tanítókisasszony pedig igent mond a nem olyan nyalka, de rendes és megbízható tanítónak.

A földbirtokos két szék között a pad alá issza magát, de a tanító, a nemes szívű jó barát lemond a leányról, aki pedig megbocsájt megtévedt szerelmének, és egymáséi lesznek.

1931 áprilisára a régi Corvin filmgyár helyén, Zuglóban, a Gyarmat utcában kiépítik a hangosfilm első magyarországi gyártóbázisát, a Hunnia filmstudiót. A Hunnia nem az amerikai, hanem a német szabadalmat vette át, amelyet Lohr Ferenc, az első magyar hangmérnök tanult ki Berlinben. Az ő irányításával forgatják le az első igazi magyar beszélő nagyjátékfilmet, a Kék bálványt, amely éppenséggel a hangosfilm szülőhelyén, Amerikában játszódik. Ebben is Jávor Pál a földbirtokos. Itt nem hűtlenkedik, de énekelni énekel. Jelen vannak a filmben a magyar hangosfilm első korszakának jeles komikusai, Gózon Gyula, Pethes Sándor, Peti Sándor, Sárossy Andor.

Egy kínai figurát ripacskodik benne a későbbi korok nagy színésze, Maklári Zoltán. Ebben a filmben szerepel először a kommün utáni emigrációjából hazatérve Beregi Oszkár.

Egy sorsjátékon megosztva farmot nyerő figurák körül forog a történet. A jó szívébe és naivitásába tönkrement földbirtokos próbál új életet kezdeni Amerikában, s mire a film véget ér, a földbirtokát is visszakapja, és az amerikai milliomos leány is az ajkára tapad.

A Kék bálványt 1931. szeptember 25-én mutatták be, éppen két évvel a hangosfilm magyarországi premierje után.

A köztudat azonban – és számos újságcikk – a második filmet tudja elsőnek, mert annak lett máig ható, remaket fakasztó sikere. Ez volt a Kék bálvány után két hónappal, 1931. november 27-én bemutatott Hyppolit, a lakáj, amellyel belépett a magyar filmtörténetbe a magyar hangosfilm első korszakának legnépszerűbb alakja, Kabos Gyula.