A fatelepítés világszerte a környezettudatosság és a klímaváltozás elleni küzdelem egyik zászlóshajója lett az utóbbi években, annak ellenére, hogy rosszul átgondolt erdősítéssel többet árthatunk, mint használnánk.

Brazília egyik délnyugati állama, a Bolíviával határos Rondónia egykor 200,000 négyzetkilométernyi esőerdőnek adott otthont – ennek mára több mint harmada teljesen eltűnt. Az ország gyökeres átalakulásának kezdete napra pontosan 1972 szeptember másodikán kezdődött, amikor átadták a BR-230-as, azaz a transzamazóniai autópályát. Az út kelet-nyugati irányban, több mint 4000 kilométer hosszan szeli át az országot borító, korábban áthatolhatatlan dzsungelt. Az út elsőként fúrta át az Amazonast, bekapcsolva Brazília vérkeringésébe a korábban érintetlen esőerdőt.

Rondonia esőerdő övezete 1975-ben és 2012-ben
Forrás: NASA

Az újratelepített erdők mára a dél-amerikai rengetegek harmadát teszik ki

“Terra sem homens para homens sem terras” – azaz ember nélküli föld a föld nélküli embereknek. Ezzel a lelkesítő szlogennel nyílt meg az új autóút, hogy segítségével a brazil lakosok munkához és földhöz jussanak, akkor még nem sejtve, hogy az új út a Föld legnagyobb esőerdejének kivéreztetéséhez vezethet. Becslések szerint a transzamazóniai út megépítését követő 60 évben, 2030-ra az eredeti esőerdő 40 százaléka teljesen el fog tűnni és átalakul legelővé, bányává, egyéb mezőgazdasági területté, vagy egyszerűen leég. Annak ellenére, hogy az utóbbi években az erdőirtás üteme inkább csökkent, a pandémia alatt mégis újra fellendült az illegális fakitermelés, mert a járványkezeléssel leterhelt brazil kormány nem tudott (vagy nem is akart) elegendő hivatalos szervet rendelni az esőerdők védelméhez.

Az Amazonas tragédiája és az erdős területek zsugorodása nem új keletű, számtalan program jött már létre a helyzet visszafordítására. Napjainkban is világszerte folyamatos az erdősítés, egyre nagyobb mértékű a zöldterület aránya, bár leginkább az északi féltekén. Ez mégsem egyértelműen jó hír. Az esőerdők ugyanis nem csak a fákból és növényekből állnak, hanem otthont adnak számtalan állatfajnak is. Az esőerdők legnagyobb értékét a biológiai sokfélesége adja: megszámlálhatatlan állat- és növényfaj, amelyek precízen osztják el egymás között a föld nyújtotta erőforrásokat. Az erdőírtásokat követő újratelepítések viszont gyakran egy-két fajból állnak, az ilyen új erdők viszont egyáltalán nem hívogatóak az élőlények számára. Nem csak állatfajok, de növényfajok is a kihalás szélére sodródnak és végérvényesen tűnhetnek el az “új erdőkben” amelyek – bár papíron növelik a zöldterületek arányát – nem is hasonlítanak eredeti otthonukhoz.

Az esőerdők megszámlálhatatlan állatfajnak adnak otthont – bíbortangara Forrás: unplash.com Danilo Alvesd

Az erdőirtás ráadásul nem csak az állat- és növényvilágot fenyegeti. Az Amazonas a Föld egyik legnagyobb szén-dioxid nyelője – innen a “Föld tüdeje” elnevezés. Tavaly viszont a történelem során először az esőerdő több CO2-t engedett az légkörbe, mint amennyit el tudott nyelni. Ezért leginkább az erdőtüzek felelősek, melyek nem váratlan éghajlati katasztrófák: a tüzeléssel lehet ugyanis a leggyorsabban kiirtani az erdőt ahhoz, hogy utána mezőgazdasági területté fordítsák, főleg marhahús és szója előállításához. Az Amazonas így már nem csak kisebb tüdőkapacitással rendelkezik, de a saját égésével termelt szén-dioxidot is el kell nyelnie. A sors fintora, hogy a folyamat valójában az égetéseket kiváltó mezőgazdaságnak sem kedvez: a brazil szójaipar 3,5 milliárd dollárt veszít évente az erdőtüzek okozta extrém magas hőmérséklet miatt, ami tönkreteszi a termést.

A kivágás és az égetés visszaszorítása, valamint az új erdők telepítése kulcsfontosságú a klímaváltozás és a fajkihalások elleni küzdelemben, de csak akkor, ha az átgondolt stratégiával történik. Az erdők természetes regenerációja önmagában nem képes elérni olyan mértékű biodiverzitást mint amilyen a korábbi állapotában uralkodott. Ezek a tudatosan újratelepített, vagy a kivágott, majd magára hagyott területek helyén újjáépült “másodlagos erdők” viszont ma már közel a harmadát teszik ki Dél-Amerika erdeinek. Ezek az erdők már másmilyen fákból állnak, mint az eredeti erdők, az ősi fajok ⅔-a még 20 év alatt sem nem tud visszatelepülni – erre jutottak a Connecticuti Egyetem kutatói. Elsőre kézenfekvő és olcsó megoldásnak tűnt a kiirtott erdőket pusztán magukra hagyni, hogy az esőerdő újra visszatelepüljön, de úgy tűnik, hogy ez nem elég.

Tudatos fatelepítéssel fél évszázad alatt áll vissza a biodiverzitás

A kutatók számításai szerint a békén hagyott, természetnek visszaadott területek ugyan maguktól visszatelepülnek, ahhoz, hogy az eredeti állapotukig maguktól visszataláljanak, akár egy évszázad is kevés lehet. A kutatások viszont azt mutatják, hogy célzott fatelepítéssel ez a folyamat jócskán felgyorsítható. “Nagyon jó hír, hogy az erdők maguktól is regenerálódnak, de úgy tűnik, hogy az eredeti állapot tudatos visszatelepítésére és az ősi fajok megtartására lesz szükség ahhoz, hogy hosszútávon megőrizhessük a trópusi esőerdőket.” – állítja Robin Chazdon, az egyetem ökológus professzora.

Az esőerdők biodiverzitásának megőrzése rendkívül fontos feladat, hiszen a trópusi esőerdőkben található a Föld összes fafajának 96 százaléka, több mint 50,000 különböző faj. Tudatos és felelős fatelepítéssel körülbelül 50 év alatt állítható vissza egy erdő biológiai sokfélesége, és már 20 év elég ahhoz, hogy ennek a 80 százalékát elérjük. Az esőerdők eredeti állapotának visszaállítása tehát nem lehetetlen feladat, de rendkívüli tervezést és összehangolt kivitelezést igényel. Jelenleg viszont a legtöbb fatelepítési projekt meg sem közelíti az efféle tudatosságot.

A Dzüko-völgy Északkelet-Indiában
Forrás: Unplash.com – Varun Nambiar

Gyakran épp azokon a területeken történik a legnagyobb erdőirtás, ahol a legmagasabb a fajok változatossága. India északkeleti részén a fajok sokaságától burjánzó esőerdők 70 százaléka már eltűnt az elmúlt 20 évben, annak ellenére, hogy ez a terület a hatodik legnagyobb biodiverzitással rendelkezik a Földön. A hivatalos kormányzati álláspont szerint minden rendben, az ország jó úton halad, hogy elérje a Párizsi Egyezményben vállalt célt, miszerint 2030-ra az ország 33 százalékát erdők fedik. A független Global Forest Watch számításai viszont teljesen mást mutatnak, szerintük nem hogy nő, hanem kis mértékben ugyan, de csökken az erdőkkel borított terület aránya Indiában – ez feltehetően annak köszönhető, hogy az indiai kormány szerint számtalan termőföld és monokultúra is hivatalosan erdőnek számít. Olyan területek, amelyek csak erősen hunyorítva tekinthetők erdőnek, biológiai sokféleségben és szén-dioxid megkötési kapacitásukban is jócskán elmaradnak az esőerdőktől.

A II. Világháború után Kína volt az egyik legnagyobb erdőirtó nemzet. Az elképesztő mértékű iparosodásnak és demográfiai robbanásnak milliónyi fa esett áldozatul, ami merőben új éghajlatot kényszerített ezekre a területekre. Az erdőkből legelők lettek, a kipusztított fák eltüzelése pedig megállás nélkül olvasztotta az acélt a kemencékben. Az egykoron zöld tájból kietlen sivatag lett, a fák hiányában pedig megszülettek az úgynevezett “sárga sárkányok”, azaz az olyan homokviharok, amelyek elmerészkednek egészen Pekingig, sőt tovább pusztítanak Koreában is. A kínai kormány ezt már a hetvenes évek végén is felismerte, így elkezdték a “Kínai Nagy Zöld Fal” projektet, amely ma is a világ legnagyobb fatelepítési vállalkozása.

Folyók helyett utak kanyarognak a buddhizmus egyik szent hegyén, a Csiu-hua-hegyen, Kelet-Kínában      Forrás: Unplash.com – Justin Ackison

A Kínai Nagy Zöld Fal 85 százaléka kudarc

Közel 400,000 négyzetkilométernyi erdőt terveznek telepíteni az 1978-tól egészen 2050-ig folytatódó projekt keretein belül, de számtalan kínai és külföldi tudós is aggodalmát fejezte ki a Kínai Nagy Zöld Fallal kapcsolatban. Az egyik fő kritika az alacsony hatékonyság. Egy új kutatás szerint a fatelepítések – melyek egy része kézi palántázás, más része pedig repülőkből szórt magokkal valósul meg – 85 százaléka kudarcot vall, azaz egyáltalán nem térül meg a befektetett pénz és munka. A másik fő kritika, hogy a sikeresen telepített fajok sem tudnak hosszú távon megmaradni, főleg a sivatagos területeken. David Shankman, az Alabamai Egyetem kutatója szerint a telepített fajok nem őshonosak a területen, és ugyan növekedésnek indulnak, de a talajt túl gyorsan kiszipolyozzák, majd, amikor már minden tápanyagot elszívtak, az éhező fák elpusztulnak, a telepített erdők pedig újra elsivatagosodnak, ami még terméketlenebbé teszi a vidéket. Az új kínai erdők napjai meg vannak számlálva.

Homokvihar Pekingben Forrás: Wikimedia Commons

Sok esetben a telepített fákat ráadásul gazdasági megfontolásból választották ki, s nem az éghajlatváltozás elleni küzdelmet, vagy a biológiai sokféleség növelését szolgálják. Olyan fajok, s gyakran monokultúrák települnek Kínában, melyeknek a sorsa már palántaként eldől: a fa-, papír-, gumi- és élelmiszeripar már türelmetlenül várja, hogy az adott egyed megnőjön, majd leszüreteljék és kivágják azt. Mivel a legtöbb statisztika nem tesz különbséget az erdősítések jellegében, elsőre azt gondolhatjuk, hogy Kína a Föld egyik legnagyobb faültetője, ám a monokultúrák és a nem őshonos fajok által elbirtokolt területek teljesen felborítják a biodiverzitást, sőt az éghajlatot is. “Az erdősítés eddig nem tudta sikeresen megállítani sem a talajeróziót, sem az elsivatagosodást.” – állítja Sihsziong Csao, a Pekingi Erdészeti Egyetem kutatója. Ennek ellenére mégis van remény, az utóbbi évtizedekben egyre több, igaz még kisebb területen már őshonos fajokat telepítenek Kínában, nagy figyelmet fordítva a biodiverzitásra is.

Az erdősítés rendkívül kényes folyamat, ha a cél valóban az, hogy a természet újra birtokba vehessen egy területet és az erdők visszanyerjék eredeti feladatukat, vagyis hogy otthont adjanak számtalan más élőlénynek és visszafordítsák a szén-dioxidot oxigénné. Fontos felismerni, hogy már nem elég magára hagyni az erdőktől megfosztott területeket és karba tett kézzel várni, hogy birtokba vegye azt a természet. Az ember szerepének legalább akkorának kell lennie az őserdők visszaállításában, mint amekkora azok kiirtásában volt.