Az már régen nem meglepő, hogy a japánok mindig előrukkolnak valami egészen bizarr dologgal, legyen az a fekete hamburger, az extrém pornó, vagy a polipfagyi. Sajnálatos, de nem meglepő tény, hogy még az öngyilkosságra készülőknek is van olyan helyük, amit előnyben részesítenek. Ez a rettegett Aokigahara Jukai, a Fák Tengere, közismertebb nevén az öngyilkosok erdeje.
Az erdő a japánok szent hegye, a Fuji lábánál terül el, tekintélyes, mintegy 35 négyzetkilométeres területen. A Fuji kitörésére utoljára 1708-ban került sor, az erdő annak köszönheti megmenekülését, hogy akkor nem öntötte el láva a hegy lábánál fekvő részeket. A hegy vulkáni aktivitása nyomán a környező területek talaja kemény kőzetből áll, amelynek vastartalma – a legenda szerint – erősen megzavarja az iránytűt, de vannak beszámolók, amik a GPS használhatatlanságát is emlegetik, lebeszélve a túrázókat az erdőben bolyongásról. Pedig az Aokigahara a hihetetlenül sűrű növényzet és a nehézkes járhatóság ellenére tele van olyan barlangokkal, amelyek a világ más tájain közkedvelt túracélpontnak számítanának, itt azonban az esetek többségében nem a természet szépsége vonzza a látogatókat, hanem a halál.
A fekete mítosz eredete az Aokigaharával kapcsolatban elég homályos. Annyi biztos, hogy a japán folklórban az erdő az ubaszute egyik fő helyszíne. A barbárnak beállított szokás jelentése: magára hagyni egy idős hölgyet. A legenda szerint az éhínségek és a járványok idején az erdőbe tették ki meghalni azokat az időseket, akik már semmit nem tudtak tenni a közösségért, de anyagi ráfordítással jártak az egyébként is szűkös időkben. A történet természetesen kiegészült azzal, hogy a fák között a sorsukra hagyott és halálra ítélt öregek bolyongó szellemei, a yureiek a mai napig kísértenek, megnyugvást nem lelve. A bökkenő csak az, hogy a történetben szereplő esemény először egy buddhista versben bukkant fel, majd egy népmesében, ami éppen az idősek megbecsülését és tiszteletét állítja a középpontba, nem pedig a passzív gyilkosságot. Az ubaszute történelmileg nem bizonyított legenda, ám ahhoz épp elég, hogy az erdőt felruházza mai hírnevének megfelelő misztikummal. Sokat tett hozzá a legenda kiteljesedéséhez Macumoto Szeicsó 1960-ban megjelent Hullámtorony című regénye, amelynek főszereplői ebben az erdőben követnek el öngyilkosságot, és különösen Wataru Curumi 1993-ban megjelent kötete, Az öngyilkosság teljes kézikönyve, amiben a szerző kétszáz oldalon keresztül elemzi a különböző öngyilkossági módszerek hatásosságát, fájdalmát, kudarcmutatóit, ám a történet szempontjából sokkal fontosabb, hogy az Aokigaharát is említi, mégpedig úgy, mint tökéletes helyet a halálra.
Annyi bizonyos, hogy a világon az Aokigahara a Golden Gate híd után az öngyilkosjelöltek második legtöbbet látogatott helyszíne. A múlt század ötvenes éveitől kezdve évente átlagban harmincan választották haláluk helyszínéül ez erdőt, a kétezres években ez egyre emelkedett, a szomorú rekord pedig 2003-ben következett be, amikor kereken száz ember dobta el magától itt az életet. Az öngyilkossági kísérletek száma ennél természetesen magasabb: 2010-ben 247 próbálkozásból ötvennégy esetben történt haláleset. A két leggyakoribb módszer az önakasztás és a gyógyszer túladagolás: míg az első esetben az emberek zömében csak besétálnak az erdőbe és viszonylag gyorsan végeznek magukkal, a másodikban általában sátorral érkeznek, és akár napokat is eltöltenek még anélkül, hogy bevennék a halálos adag pirulát. A hullák mellett sok esetben találnak magyarázó és búcsúleveleket, de az sem ritka, hogy Wataru Curumi már említett könyve hever mellettük.
A mindenkori japán kormány és a környék lakói persze cseppet sem lelkesek a jelenség, a negatív reklám és a katasztrófa-turisták áradata miatt. Utóbbiak különösen morbid színezetet adnak az erdő amúgy sem fényes megítélésének, hiszen nem csak halottakat keresnek, de sok esetben az öngyilkosok értéktárgyaira, holmijukban hagyott pénzre vadásznak, így az eleve tragikus események gyakran hullarablással súlyosbodnak. Hogy megpróbálják csökkenteni az esetszámokat, a hatóságok mindenhol táblákat helyeztek el olyan feliratokkal, amik igyekeznek lebeszélni az öngyilkosságról az erdőbe igyekvőket. Vannak részek, amiket megpróbálnak lezárni, láncot húzva ki keresztbe egy-egy ösvényen, a fák közé színes köteleket feszítenek ki, hogy azok, akik meggondolják magukat, visszataláljanak a sűrű rengetegből. Biztonsági szolgálatot szerveztek, és kamerákat szereltek fel különböző pontokon, sőt, pszichológusokat is alkalmaznak, akik az erdőt járják, hogy megpróbálják lebeszélni az egyedül bolyongókat arról, amire készülnek. Már amennyiben találkoznak velük, egy ekkora területen ugyanis ez a módszer általában elég kevés sikerrel jár. A többi biztonsági intézkedés sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A szomorú valóság az, hogy a hatóságok akkor a legsikeresebbek, amikor évente egyszer holttestkeresésre indulnak, hogy összegyűjtsék, elszállítsák és eltemessék a maradványokat.
Pokoli munka ez, az Aokigahara átfésülése során rengeteg ágról lógó vagy földön heverő holttestet találnak ilyenkor, van olyan, ami hónapok, sőt évek óta az enyészeté már. A figyelmeztetések és a megelőző szándékok teljesen hatástalanok: az erdőt egyre többen keresik fel azok, akik nem akarnak többé kijönni belőle. Az öngyilkosok száma évről-évre nő, olyannyira, hogy a japán hatóságok jó ideje nem közölnek statisztikai adatokat arról, ami az Aokigaharában történik.
Fotók: Jordy Meow / Pexels / Stringfixer