Amikor a mai magyarok ősei elindultak az Urál hegység környékéről és a Kárpát medencéig folytatták az utat, akkor nem mindenki jött el onnan. Maradtak, egyes számítások és feltételezések szerint még többen is, mint ahányan elindultak az ismeretlenbe, és kisebb-nagyobb helyváltoztatásokkal a mongol hódításig ott éltek. Julianus is ezért találhatott rájuk. Ez a kétségbevonhatatlan tény ösztönözte a tudósokat, hogy alapos vizsgálatokat folytassanak és kiderítsék: mi közük volt a honfoglalóknak és a mai magyar népességnek az Urál keleti oldalán máig ott élőkhöz. Csak nyelvrokonság, vagy genetikai is? Dr. Szeifert Bea, az ELTE Humán Tudományok Kutatóközpontja Archeogenomikai Kutatóintézetének tudományos munkatársa személyesen vett részt ezekben a munkálatokban, kérdéseinkre ő ad választ.
Forrás: forrás: ELTE – BTKK Archeogenomikai Intézet
Milyen információi vannak az archeogenomikának arról, hogy mennyire közeli rokonságban álltak a honfoglalók az úgynevezett őshazában maradottakkal?
A két, egymástól távol eső földrajzi régió lakossága közötti régészeti hasonlóság egyértelmű és a történeti adatok alapján is megfogható ez a kapcsolat. Az utóbbi egy-két évtizedben az archeogenetikai adatok (régészeti leletek genetikai vizsgálati eredményei) alapján is elemezhető a viszonyrendszer különböző szinteken (anyai és apai vonalak, teljes genomi szint). Legfrissebb tanulmányunkban azonosítottunk egy olyan csoportot az Urál környékén, amelynek tagjai nagyon szoros genetikai kapcsolatban voltak a Kárpát-medencébe költöző honfoglalók egy bizonyos részével. Azért emelem ki, hogy csak egy részükkel, mivel azt látjuk, hogy már a honfoglalók is meglehetősen vegyes genetikai képet mutatnak.
A vándorlás során is nagy volt a keveredés
Régészeti és történeti adatok vannak arra, hogy a hosszú vándorúton a mai magyarok elődei nyitottak voltak a más népekkel való kapcsolatokra. Mire a Kárpát-medencébe értek, DNS-állományuk hány százalékban őrizte meg az uráli gyökereket?
Százalékszámot azért nem szeretnék mondani, mert pillanatnyilag látott érték az újabb és újabb adatok fényében jelentősen módosulhat. A történelmi Magyarország egykori területén mintegy 21.500 honfoglalás-kori sírt tártak fel, ezek közül mostanáig nagyságrendileg 300 egyénről áll rendelkezésünkre teljes genom szintű genetikai adat.
A beérkezett honfoglalók és az Urál környéki populációk, illetve a Volga-Urál régióban maradottak közt két típusú kapcsolat lehetősége is felmerül. Az egyik egy viszonylag szoros, ötöd-, hetedfokú rokonságra visszavezethető reláció…
Elnézést, hogy közbevágok. Érzékeltetné, hogy mit jelent ez az „ötöd-, heted fok’?
A rokonsági fok a genetikai kapcsolatok szorosságára utal. Minél többedfokú ez a rokonság, annál több variáció van az egyes szintekre. Például elsőfokú rokonság áll fenn a szülők és gyermekeik, illetve a testvérek között. Másodfokú a nagyszülő-unoka rokonsági fok, de szintén másodfokú rokonaink az unokahúgaink, unokaöccseink, valamint a nagybátyáink és nagynénéink. Minél tovább megyünk ebben a leszármazási mintában, annál többféle-fajta lehet az adott rokonsági fok. Az ötödfokú rokonság például a másodunokatestvérek között áll fenn, de egy személy és a szépapja között is ez írja le a rokonsági kapcsolatot. A hetedfokú kapcsolat még ennél is távolabbi, egy adott személynek ilyen a kapcsolata például harmad unokatestvéreivel vagy a szépapja nagyapjával.
Ezenkívül, gondolom, ha csak nem mindig ugyanannak a két családnak a leszármazottai lépnek házasságra egymással, akkor ez egy-két generációt követően meglehetősen kiterjedt rokonságot eredményez. Bizonyára ez az útja a család-nagycsalád- nemzetség-törzs szereveződésnek.
Amit felfoghatunk közös gyökerű népességnek is, – ami a másik típusú kapcsolati szint – , s ez erősítheti a közös tudatot, a közös nyelv használatát és a közösen elhatározott cselekvéseket, hasonló szinteken.
Ebből kifolyólag, azok, akik a Kárpát-medencében megjelentek, az úgynevezett első generációs honfoglalók, akiknek egy része a genetikai kapcsolódásukat illetően ötöd-, hetedfokú rokonságban volt az Urál környékén maradt rokonaikkal. Ebben az esetben ez a rokonsági fok milyen időbeli távolságot jelentett?
Maximum néhány száz év lehet. Ez sok teóriával nehezen összeegyeztethető. Például a nyelvünkben jelenlévő nyugati ótörök jövevényszavakkal, illetve azok beépülési idejével. Ez pontosan olyan kutatási terület, amelyen több mint szükséges a különböző tudományterületek integrálása és szoros, hosszabb ideig tartó együttműködése. Már csak azért is, mert ha a saját tudományom felől nézem, akkor meg kell állapítanom, hogy az archeogenetika ezt egyedül, önmagában nem tudja megválaszolni. Mostanában születnek olyan tanulmányok a nemzetközi szakirodalomban, amelyek megpróbálják a nyelvek terjedési modelljeit és a genetikát összehozni. Véleményem szerint ezzel nagyon óvatosan kell bánni, még akkor is, ha vannak jelek a megoldás felé vezető útra, a különböző tudományterületek képviselőinek együttműködése mindenképpen elengedhetetlen
Tudomásom szerint a csontokból kinyert genetikai információk egyelőre nem alkalmasak arra, hogy megállapíthassuk: az illető, amikor élt, milyen nyelven beszélt. Ennél mennyivel tartunk előbbre?
A DNS nem kódolja a nyelvet, vagy a kultúrát, de ha ismerjük egy adott nép, vagy egy adott nyelvet beszélő csoport történetét, megfelelő mintaszám mellett már azonosíthatunk jellemző elemeket. Van bizonyosságunk, azt illetően, hogy a honfoglalók első generációja olyan genetikai komponenst hozott a Kárpát-medencébe, amely őket megelőzően nem volt itt. Ez az uráli eredetű genetikai komponens sem a hun, sem az avar-kori egyénekben nem mutatható ki, egy-egy kivételes esettől eltekintve.
A magyar nyelv csak a honfoglalókkal jelent meg a Kárpát medencében
A feltételezés akkor úgy szól, hogy minden valószínűség szerint, amíg fel nem tűnt ez a genetikai jellegzetesség a Kárpát-medencében, addig nem volt ember, aki azt a nyelvet beszélte volna, amit a honfoglalók első generációja?
Óvatosan, de kijelenthetjük, hogy a magyar nyelv velük érkezhetett meg a Kárpát-medencébe.
A nemzetközi kutatócsoportok és saját eredményeink egybevágnak az uráli nyelvek modelljével, időben is.
Óvatosságra már csak azért is szükség van, mert a honfoglalás után ötven évvel két nagyon magas rangú magyar személyiség (Bulcsú és Árpád dédunokája, Tormás) úgy tájékoztatta a bizánci császárt, hogy az ő népük kétféle nyelven beszél és jól értik egymást. Mi több, felsorolták a honfoglaló törzseket (ez a világtörténelemben az első említés róluk), ahogy ma az iskolai történelemkönyvekben is olvashatjuk. Ezeknek a nagy része meglehetősen török szó, és csak egy, legfeljebb két törzsnév gyanúsítható magyar eredettel: a Megyer és a Nyék, az utóbbi kérdéses. Ugyanakkor a Gyarmat és a Jenő törzsnév megtalálható a baskíroknál.
Őszintén szólva a genetikai adatok tekintetében még mindig jelentős az adathiány, amit a következő években pótolni, vagy kiegészíteni sem igazán lehet az ukrajnai háborús helyzet miatt, arról nem szólva, hogy a harctéri bombázások éppen azokat a területeket pusztítják a legjobban, ahol dolgoznunk kellene. Nemrégiben lehetőségünk nyílt arra, hogy megvizsgáljunk egy, a Volga-könyök (a mai Szamara város) környékéről származó középkori csoportot, amely a régészeti és genetikai adatok alapján egy katonai különítmény lehetett és földrajzi értelemben a korai magyarság szomszédaiként éltek. Nagy előrelépés lenne, ha sikerülne kideríteni, hogy milyen nyelvűek lehettek és meddig tartott ez az egymás mellett élés. Addig azonban sok és kitartó munka szükséges.
Forrás: WIkipedia
A régészek egyébként a honfoglalás-kori és az ugyanabban a korban keletkezett Urál környéki sírokban talált, a halottak mellé temetett harceszközök, ruhadíszek, használati tárgyak szoros hasonlóságából, netán egyezéséből arra következtetnek, hogy a vándorút jóval rövidebb ideig tartott, még a megállóhelyeket is ide számítva (Levédia, Etelköz), mint amit a nyelvtörténészek állítanak.
A genetikai adatok is maximum néhány száz évet sugallnak. A hazai kutatási anyag szerencsére rendelkezésünkre áll és azokat a csontleleteket, amelyeket az elmúlt évtizedekben antropológusok vizsgálták, (tegyem hozzá, kiváló eredményeket produkálva 30-50-70 évvel ezelőtt dolgozó kutatók), most archeogenomikai vizsgálatoknak vetjük alá és kiegészítjük, illetve pontosabbá tesszük azokat a kutatásokat. Nemrégiben adtunk közre egy-egy százas nagyságrendű mintasort az itthoni, illetve az Urál környéki anyagból. Többek között az Urál környáki és a honfoglalás kori népesség közti kapcsolat feltárására koncentráltunk.
A saját, és más kutatócsoportok vizsgálati eredményei alapján az is kiderült, hogy a honfoglalók változatos genetikai összetételt mutattak, csak egy részükben volt jelen az uráli eredetű genetikai komponens.
Forrás: Türk Attila: A korai magyar történelem a régészet szemszögéből – habilitációs értekezés /PPKE Régészettudományi Intézet /14.oldal
Levédia pontos helyét sem tudjuk
Ez nyilván annak a következménye, mint azt az előbb említettük, hogy az Uráltól idáig tartó út során folyamatos keveredés lehetett. Valamint talán az is, hogy esetleg már az induláskor sem csak a „színmagyarok” keltek útra.
Nincsenek megbízható adataink arról, hogy mennyien lehettek a honfoglalók, de arról sem, hogy mennyien élhettek itt a honfoglaláskor. Csak becslések. A legnevesebb történészek is próbálkoztak vele (Kristó, Györffy), ám nekik is csak adathiányos feltevéseik lehettek.
Van-e az archeogenomikának adata a honfoglalók és a helyben találtak létszámáról
Az archeogenomikai adatok alapján is csak becsléseink vannak, a jelenlegi adatok alapján a honfoglalók aránya az itt talált emberekhez viszonyítva, azoknak körülbelül a tíz százaléka lehetett, és a beérkező honfoglaló népességnek csak egy része lehetett uráli eredetű. A korábban elmondottakat ismételve: ez az arány a jelenleg rendelkezésünkre álló kutatási anyag (21.500 – 300) alapján érvényes. Minél több egyént, minél több szempontból vizsgálunk meg, annál inkább tudunk a valósághoz közelítő eredményeket közölni.
A jelenleg ismert sírokban nyugvó egyének archeogenetikai vizsgálatának költségei néhány ezer milliárd forintra rúgnának. Ráadásul egészen biztos, hogy újabb és újabb leletek kerülnek elő a régészet jóvoltából, tehát csillagászati összeget kellene a vizsgálatokra költeni. Mik a reális lehetőségek?
Minden egyes egyént nincs lehetőségünk megvizsgálni, de nem is szükséges ekkora mértékű vizsgálatokat végezni, egy bizonyos mintaszám fölött már arányaiban kevesebb új információra derül fény. Eddig az volt a bevett gyakorlat, hogy egy-egy temetőből antropológia és régészeti szempontokat figyelembe véve pontszerűen vettünk mintát, néhány kisebb lelőhelyet egészében vizsgáltunk meg. Az archeogenetika fejlődésével a kutatási kérdések is átalakultak, egyre inkább elterjed az a módszer, hogy egy adott temetőt a maga teljességében feldolgozunk. Így a családi és rokonsági viszonyokról is nagyobb eséllyel kapunk információt: sokkal reálisabb képet alkothatunk a korabeli társadalomról. Erre egy példa a hazai kutatásokból, bár nem a honfoglaláskorból: a mintegy 250 éves avar itt-tartózkodás idejéből jó néhány olyan temetőt tárt fel a magyar régészet, amelyben nagyon sok sírt találtak. Például a Tisza völgyében, Szolnoktól délre fekvő Rákóczifalvánál, amelynek határában közel 300 sír leleteit vizsgálhattuk és hatalmas családfákat lehetett kibontani, megállapítani, tanulmányozni.
Levédia és Etelköz két, olyan helyszín, ahol az Uráltól a Kárpát- medencéig tartó úton hosszabb ideig, akár évekre vagy évtizedre is, megálltak a honfoglalók elődei. Vannak-e olyan leletek, amelyek arról a területről, abból a korból származnak és segíthetik a kutatást?
Levédiából jelenleg nem sok anyagunk van, egyelőre még az a kérdés is válaszra vár, hogy hol lehetett valójában. Etelközt illetően jobb a helyzet. Ismerünk olyan temetőket, amelyekben már jó néhány régészeti feltárás történt, sajnos ez a terület jelenleg frontvonalnak számít. A múzeumokban levő anyagok és az ottani régész, történész kollégák elérése is megnehezült. A háborútól függetlenül egyébként az a helyzet, hogy ha még békeidő volna is, az sem tudná elősegíteni a csontok minőségi megtartását. Ugyanis az ottani föld a világ egyik legjobb termőföldje (a cseronzjom), de amennyire hasznos a növények számára, annyira kedvezőtlen a DNS megőrzése szempontjából.
