Saját bevallása szerint az okostelefonján csak egy virágfelismerő app van, a hívásokat nemigen fogadja, nagy dolog tehát, hogy ez a visszahúzódó ember kimozdult a házából, amelyet évente csak egyszer-kétszer szokott elhagyni. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) meghívására Budapestre látogatott korunk egyik legjelentősebb filozófusa, a Berlinben élő, koreai származású Byung-Chul Han. A MOME, a budapesti Goethe Intézet, a Koreai Kulturális Központ és a filozófus magyar kiadója, a Typotex közösen szervezték az utat.

Byung-Chul Han, Forrás: Typotex.hu

Byung –Chul Han természetesen beszélt a művészeti egyetemen a diákok előtt, de tartott a nagyközönség számára is egy előadást, amelynek helyszínéül a CEU auditóriumát választották a szervezők. A több száz főt befogadó hatalmas terem megtelt a sztárfilozófus magyar olvasóival, rajongóival, kitűnő szinkrontolmácsok serénykedtek az áradó német szöveg azonnali értelmezésében, majd 2-3 kérdéses rövidke panelbeszélgetés zajlott vele a pódiumon, utána a közönségből is kérdezhettek, ebből is volt vagy 4-5, majd még egy kis dedikálás következett, és ezzel hipp-hopp véget is ért a nagy találkozás.

Talányos Buddha

S mi, földi halandók itt maradtunk a bensőnket továbbra is szétfeszítő életdilemmákkal, és az egyetlen biztos érzés bennünk a tisztelet volt a Berlinben élő filozófus iránt. Aki lófarokba összefogott hajával, apró, finom, középkorú ráncaival, fekete laza egyetemista öltözékével, olykor mosolygó arcával, máskor lehunyt szemű monológjaival, sugárzó, talányos Buddha volt, egyszerre titokzatos és kitárulkozó, világvádló és békítő.

Byung-Chul Han hosszú évek óta a mai nyugati életforma, a neoliberalizmus egyik legerőteljesebb bírálója. Esszéinek egy részét magyarra is lefordították, közülük idehaza talán legismertebb az, amelyben „a kiégés társadalmáról” beszél, arról, mekkora veszélyt jelent az ember számára, ha kizsigereli önmagát a munkában. S mekkora csapda ebben az új, szabad világban a vállalkozói lét, a külső kell helyett a belső ’szabadon lehet cselekedni’ parancsa, mert ez még sokkal erősebb. Hatása alatt az állandó teljesítménykényszerben és kapaszkodásban az ember elveszítheti önmagát.

A Pszichopolitika című művében ennél is tovább megy, érzékletesen mutatja be, hogy a neoliberalizmus milyen hatalomtechnikai eszközökkel veszi birtokba az emberi lelket is, és mivel a pszichét tekinti kizsákmányolható termelőerőnek, „a szabadság nevében” valójában tönkreteszi az egyén szabadságát.

Emberi leépülés

Az utóbbi évtizedben azonban főképpen a digitalizált életforma bírálata töltötte ki Han esszéit. És budapesti előadásában is elsősorban az ilyen témájú gondolait igyekezett átadni a közönségnek. Természetesen merengéseken, emlékfoszlányokon, napi tapasztalások elbeszélésén, metaforákon keresztül, hiszen itt nem egzakt tudományos tételeket akart bizonyítani. Han volt az egyik első gondolkodó, aki annak idején figyelmeztetett arra, hogy a digitális tudásnak és a közösségi platformok használatának nem csak előnyei, de veszélyei is vannak. Őt nem a mesterséges intelligencia felülkerekedése izgatta, hanem az emberi viselkedés átalakulása. A telefonunkat szorongatjuk, nem a másik kezét, lassan elvész az érintés, amely az ember számára létfontosságú biokémiai folyamatokat indít el. Kitörlődnek a mindennapi életből a szerelem kifejezésének fontos momentumai, a világhálón „minden azonnal látható és elérhető” nyomán a szépség katartikus hatása kihuny, az erotika pornográfiává satnyul, a szelfik, állandó magamutogatások örvényében vége az intimitásnak. Eltűnik, vagy jelentőségét veszti a Másik ember, az én, az ego áll egyedül a középpontban, testi-lelki jóllétem, edzettségem, szórakozásom, fogyasztásom, sikerességem a tét, és ez beláthatatlan változásokat indít el az emberi személyiségben, az életmódunkban, a társadalomban, a kapcsolatok terén. A berlini filozófust elkeseríti, hogy korunk embere teljes fájdalommentességre tör, csak a simát, a csiszoltat, a rög és érdesség nélküli dolgokat képes elviselni az élet bármely területén, ezzel pedig elutasítja a felkavaró mélységeket, a megrendülést, a fájdalmat, ami pedig – szerinte – minden igazinak az alapja. Nagy írók, gondolkodók, a betegségével küzdő Kafka vagy Nietzsche példáján keresztül mutatja be, hogy a tragikum szépsége miképpen ébresztheti fel az eltompult szellemet és szülhet valami egészen új, nagyszerű dolgot.

Nem lesz öngyilkos

A világ és az emberi viszonylatok, ilyen tagadhatatlan veszteségei, elkorcsosulása ellenére sem tartja magát Byung-Chul Han pesszimista gondolkodónak. Sőt, A föld dicsérete című könyvében afféle 21. századi rousseau-i „vissza a természethez” megoldást is kínál a bajainkra, persze körmönfont és talányokkal teli tálalásban, miközben leírja viszonyát a növényekhez, saját visszavonulását és odaadó munkáját a kertjében.

Csakhogy ez az egész nagyon modern és eredeti filozófiai gondolatcsomag az embertelen hőségek korában, a járvány, az újkori népvándorlások és a háború lángolása közepette úgy hangzott itt és most, ebben a budapesti előadóteremben, mintha egy régi, letűnt világ visszhangja lenne. Egy olyan világé, amelynek dilemmái valódiak voltak tegnap, s talán valódiak ma is, de korunk kegyetlen, napi valóságában valahogyan hirtelen a fontosságukat vesztették.

Mert mit számít a munka által kizsigerelt lélek, vagy az érintés hiánya, netán a közösségi médián való túlzott kitárulkozás, ha ebben a pillanatban úgy fest, hogy az emberiség egyáltalán nem ezekbe, hanem az ember más ősi tulajdonságaiba, az újra meg újra feltörő és eluralkodó agresszivitásba, a hatalom- és birtoklásvágyba fog belepusztulni?

Súlyos mulasztás, hogy ezt a kérdést nem tettük fel a világ egyik legeredetibb kortárs gondolkodójának.