Nem sokkal a II. világháború után egy hatalmas vas- és acélipari kombinátot hoztak létre egy kis, Duna menti falu területén. Az állami vállalat egy darabig sikeresen működött, de aztán válság jelei kezdtek mutatkozni rajta. A privatizáció után több tulajdonosa is volt, ideig-óráig próbálták menteni, de végül elkerülhetetlenné váltak a leépítések, gyárbezárások. Valuch Tibor társadalomtörténészt, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem professzorát nem a gyártörténet valamennyi konkrét fázisáról, inkább a mélyben zajló gazdasági, társadalmi folyamatokról, az ott dolgozó emberekről, és a túlélésükről kérdezte a Tudás.hu
A később Sztálinvárossá avanzsált Dunapentele, mai nevén Dunaújváros és benne a Dunai Vasmű tulajdonképpen szovjet mintára létesült?
Bizonyos értelemben igen. Ugyanis Magyarországon a meglevő vasipari kapacitások annyira nem múlták alul az igényeket. Ez a kombinát a szocialista rezsim erőltetett iparosítási folyamatának részeként valósult meg. Aztán 1951-1952-re kiderült, hogy egy speciális indok is állt a háttérben.
Sztálin ugyanis meghirdette az akkor már teljesen a szovjet birodalomba integrált országok kommunista vezetői számára, hogy rövidesen ki fog törni a III. világháború, és ehhez megfelelő nehézipari kapacitásokat kell létrehozni, hogy a keleti blokk, a „béketábor” – ahogy akkor mondták – országai helyt tudjanak állni az ellenség támadásaival szemben. Legyünk a vas és az acél országa! Ehhez pedig nagy szocialista kombinátra és új szocialista városokra van szükség. Ahogy a Szovjetunióban is, több helyen ipari centrumokat és új településeket emeltek egészen szűz területeken, a feltört ugaron is.
De hiszen Magyarországon akkor már létezett viszonylag fejlett nehézipar.
Magyarországot némiképp megkésve érte el az ipari forradalom. Nálunk a modern tőkés gazdaság és az ipari termelés a 19. század második felétől futott föl. Létrejött egy ipari tengely Győrtől (Mávag) – Budapest- Salgótarján-Borsodnádasd-Ózd-Diósgyőr vonalában.
Ez volt a szénbányászatnak, az acélgyártásnak, a gépgyártásnak, alapvetően a nehéziparnak a magyar tengelye.
Ennek a megkésett iparosodási folyamatnak a kibontakozása Magyarországon a nyugati országokhoz képest néhány évtizedes fáziskéséssel érte el a csúcspontját. De azért úgy húszévente, mindig felbukkant a terv, hogy létre kellene hozni egy nagyobb kombinátot, amely kiegészíti a meglévő kapacitásokat.
Trianon veszteségei
Ez miért nem valósult meg?
Először közbeszólt az I. világháború. Nagy problémát jelentett, hogy Trianonnal az új országhatárokon kívül maradtak a kohászati nyersanyagforrásaink. Elmentek nagy bányavárosok és olyan ipari területek, mint a dél-erdélyi ipari körzet például, amely nagyon dinamikus volt.
Ma már kevesen tudják, hogy annak idején hamarabb jöttek létre komoly ipari központok Dél-Erdélyben, és gyorsabb ütemű volt ott a fejlődés, mint az ország belső területein. Resica, Stájerlak, Anina, Kudzsir, Nadrág vagy Borossebes acélgyárát lehet említeni. Budapesten a Weiss Manfréd gyár vált fontos vasipari komplexummá.
Később, jött a nagy gazdasági világválság, és csak utána, a 30-as évek végén vetődött fel újra az erőteljesebb vasipari fejlesztés terve. 1938-ban az úgynevezett „győri program” előirányozta a katonai infrastruktúra fejlesztését, és ehhez akkor először Győr, Ajka, illetve Dunaföldvár és Kalocsa környékére terveztek új vasművet. Majd még a Horthy-korszakban felvetődött Mohács neve is.
Milyen állapotban volt a magyar ipar a II. világháború után?
Kellett mintegy tíz év, mire a magyar ipar a háború után feltápászkodott, és elérte a ’38-as szintet. Tehát ’48-ban, az újjáépítés és a háború utáni rekonstrukció folyamatában vetődött fel újra, hogy kellene egy ilyen új nagyvállalat. És ekkor merült fel, hogy a szovjetek beszállnak.
Magyarország a szovjet zónába került, ez egy nagyon fontos momentum volt, nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Mohácson el is kezdődött az építkezés.
A korabeli Szabad Népben lelkesen ünnepelték, hogy milyen remek lesz. De aztán ezt leállították a magyar-jugoszláv viszony megromlása miatt, és délről kicsit följebb vitték az elképzelt üzemet. A mohácsi helyszín helyett végül is Dunapentelét választották. Úgy gondolták, hogy ez lesz a legelőnyösebb, mert közúti, vasúti és víziúti közlekedés is rendelkezésre állt.
A Duna közelsége mellett – hiszen a vízre nagy szükség volt -, másik pozitív telepítési tényező volt Komló, a mecseki kőszénbányák közelsége is, amelyek a kokszoláshoz alapanyagot tudtak szolgáltatni.
És végül, 75 évvel ezelőtt, elkezdődött a gyárépítés és vele párhuzamosan a szocialista város, a lakótelep építése. Abszolút pionír vállalkozás volt, hiszen Dunapentele egy nagyon kicsi település volt korábban, 1948-ig még villanyáram sem volt a faluban.
Szocialista eszmények
Tulajdonképpen mit jelentett az, hogy szocialista város?
A szocializmus építése elején voltak mindenféle illuzórikus elképzelések arról, hogy milyen a szocialista embertípus, milyen az üzem, ahol dolgozik, és a szocialista város, ahol él. Ezek a gyakran a semmiből felépített új települések egyfajta új életmód-mintát kívántak adni.
Valójában persze soha nem tudták pontosan megfogalmazni, hogy milyen is az újtípusú szocialista ember, de a szocialista városban megpróbálták az ő életmód-igényeinek a tárgyiasítását megvalósítani.
Ha megnézünk 50-es évekbeli régi látképeket Dunaújvárosról, látszik, hogy nagyon szabályosan kialakított utcák, egyforma házsorok vannak. Sztálin-barokknak, Rákosi rokokónak is csúfolták később ezt az építkezési stílust. Úgy tervezték a város szerkezetét, az ipari és nem ipari létesítményeket, hogy a gyár munkaerőigényét és a munkaerő-ellátást alapvetően kiszolgálja.
Hiszen egy ilyen településen minden a gyár működésének van alávetve. Ez persze nem új modell, lehet látni, akár Nyugat-Európában, akár a magyar, a 19. század végétől kialakult ipari nagyüzemek példáján, hogy a szociális ellátó tevékenység mindenütt hozzátartozott a gyári profilhoz.
Csak kevésbé ideologizálták ezt meg, mondjuk, a Gömör megyei rimai vasműnél, ahol lakótelep-építésekkel, ingyenes tüzelővel, kórházépítéssel, uszodaépítéssel, munkás olvasóegylet-székházépítéssel próbálták megteremteni és erősíteni a gyár társadalmi integrációját. Itt meg kapott egyfajta ideológiai szószt az egész.
Például, hogy „a szocialista ember méltó szórakozási lehetőségét is megteremtik” a kultúrházépítéssel.
Forrás: Wikimedia commons/Fortepan
És honnan verbuválódtak a dolgozók? Egyrészt a mérnökök, szakemberek, másrészt a munkásság?
Nagyon vegyes társaság volt. Toboroztak is, és özönlöttek az emberek. Olyanok is, akik valahol máshol rosszul érezték magukat és ide menekültek, de olyanok is, akik a jobb kereset reményében próbáltak szerencsét.
A szakembereket részben a meglévő üzemekből helyezték át, részben a frissen végzett mérnököket, technikusokat csábították ide azzal, hogy itt kapják a legjobb álláslehetőséget.
Nagyon sok emberre volt szükség, hiszen itt egyszerre zajlott a gyárépítés, meg a lakóház-építés. Amíg nem voltak készen a lakótelepek, addig barakkokban laktak az emberek.
Nem ritkán akár 40-60 hálóhelyet tartalmazó barakkokban, egy légtérben zsúfolódtak. Sokan menekültek ide a falvakból is az 50-es évek elején, az első erőszakos kollektivizálási hullám és a teljesíthetetlen beszolgáltatás és adóterhek elől.
Izgalmas szociológiai tanulmányok, írói riportok, filmek számoltak be arról, milyen újfajta társadalmi átrendeződés történt itt, mennyire érdekes együttélése alakult ki a legkülönbözőbb embereknek az új városban.
Visszaemlékezések tanúsítják, hogy az ide került falusiak gyakran még évekkel később is állatokat tartottak az erkélyen. Miskolczi Miklós egy írásában arról is mesélt, hogy különös társadalmi csoportokat is telepítettek ide. Például, amikor bezárták a nyilvánosházakat Magyarországon, az ott dolgozó lányok egy részét ide vezényelték. Ezzel megoldották a sajátos igények kielégítését is. Nappal kőműves segédmunkásként dolgoztak a lányok, este pedig testi örömöket szolgáltattak.
Apák, fiúk, unokák
Hogyan történt, hogy az évek, évtizedek során egyfajta kultusz alakult ki Sztálinváros körül?
Kezdetben sokat jelentett, hogy ez egy új, politikailag, ideológiailag megtámogatott város volt, és a legnagyobb beruházások egyike, ami az 50-es évek elején elindult Magyarországon. Ez rangot adott. És minthogy követtük a szovjet mintákat, büszkévé tette az embereket a tudat: „mi is tudunk ilyet építeni”.
Magnyitogorszk volt például ehhez hasonló a Szovjetunióban. De más országokban is épült ilyen a keleti blokkban. Lengyelországban, például, Krakkó mellett, Nova Huta is hasonló karakterű város volt. Kassán a vasművet kicsit később, az 50-es, 60-as évek fordulóján alapították, és Kassa nem is lett ilyen típusú szocialista város.
Sztálinvárosban élni, dolgozni, biztos megélhetést jelentett az embereknek. Az acéliparban, a vasgyártában a kereseti szintek mindig magasabbak voltak, mint máshol.
A bányászat után, az ipari munka világában ezek voltak a legmagasabb jövedelmi szintek. Majd aztán a nehézvegyipar zárkózott föl még ehhez. És a Sztálinvárosban dolgozó első acélgyári munkások gyerekeinek, de még az unokáinak egy jó része is ugyanott találta meg a számítását.
Afféle „generációs szocializáció” zajlott, az ott élőkben erős helyi identitás alakult ki, ami működőképessé tette a várost, és bizonyos ethoszt adott az egész történetnek.
De azért nagyon hosszú, mintegy 10 éves gyárépítési folyamat volt, mire meglett valamennyi üzemegység, tehát felépült a nyersvasgyártás, a kohászat, az acélgyártás, aztán a hideg és a meleg hengermű, a kiszolgáló üzemek a kokszolóüzem, raktár, szállítás, javítóüzemi egységek.
Forrás: Wikimedia commons /Fortepan
Ez egy nagyszabású, akkor reményekkel teli vállalkozás volt, látszólag afféle sziget az elégedetlenségek tengerében. Hiszen máshol a magyar társadalomban, az 50-es években egyre nőtt az elégedetlenség. Hogyan éltek itt az emberek?
Szocialista város ide vagy oda, 1956-ban Sztálinváros egy időre visszaváltozott Dunapentelévé, a gyári munkások jelentős része a forradalom követeléseit támogatta, és később, jó darabig ellenálltak a kádári pacifikációnak is. 1961-től lett aztán a település neve Dunaújváros.
Még a helyi rádió is hosszabb ideig függetlenül sugárzott adásokat, nem az MTI-híreket mondta, amiből persze konfliktus kerekedett. De sok egyéb konfliktus is gyötörte a várost. Horváth Sándor kutatónak van egy kiváló könyve, A kapu és a határ: mindennapi Sztálinváros.
Amiből kiderül, hogy a valóságban mennyire messze volt a mindennapi élet gyakorlata attól, amit ideálként megfogalmaztak egy ilyen szocialista város számára. A prostitúciótól kezdve verekedéseken, lopásokon, garázdaságokon át itt minden előfordult. Hiszen az emberek attól, hogy idekerültek, nem változtak meg egycsapásra, hozták magukkal a szokásaikat, ösztöneiket, indulataikat.
Nyilvánvalóan nem volt Dunaújváros a szó szoros értelmében mintaváros. A legismertebb kocsmák törzsközönsége, a melósok, ha megkapták az emelt fizetésüket, képesek voltak 8-10 nap alatt elinni az egészet, és attól kezdve a gyári védőitalon és ételen, teán meg sós kekszen éltek még 2-3 hétig. Tehát itt a mítosz, az erős helyi kötődés mellett, a mindennapoknak megvolt a maguk nagyon sajátos valósága. Viszont a gyár működése gazdasági szempontból szép lassan elkezdett konszolidálódni. Lényegében a 60-as évek közepétől kezdve volt egy jó másfél évtizedes viszonylag stabil fölfutó időszak, és ez beleilleszkedett a Kádár-kori gazdaságpolitikába.
Kellett az acél a házgyáraknak
Ez mit jelentett?
’56 után visszafogták az iparosítás tempóját Magyarországon, de ahogy a 60-as évek elejére befejeződött az ’56 utáni megtorlás, illetve lezajlott a kollektivizálás, akkor már a gazdaságpolitika ráfeküdt arra, hogy minden beruházást, amit fölfüggesztettek az 50-es évek közepén, lehetőség szerint fejezzenek be.
Tulajdonképpen ennek a gazdaság- és iparpolitikának a hatásai még a 70-es években is érvényesültek. Nálunk a 70-es években még bányát nyitottak. Miközben Nyugaton, például Angliában pedig, éppen akkor már elkezdték bezárni a bányákat.
Ott már a hagyományos iparosítás kezdett lecsengeni, nálunk meg még haladt előre az iparosítási folyamat. De miután a KGST-n belül sajátos gazdasági szabályok voltak, meg szakosított termelési rendszer működött, azért az itt megtermelt árukat ebben a körben el lehetett adni.
És Magyarországon is elég nagy kereslet volt a vas- és acélipari termékek iránt, csak ha arra gondolunk, hogy a nagypaneles házépítésnek a technológiáját is a 60-as évek elején vette meg a magyar kormány a Szovjetuniótól, és akkor kezdték fölépíteni a házgyárakat, ott is szükség volt betonacélra. De megindult sok minden más is, például ekkor történt az Ikarus Autóbuszgyár fölfutása is. Egyfajta konjunkturális időszak volt.
Később mikor és tulajdonképpen mitől kezdett hanyatlani ez az ágazat?
Sokféle tényező együttesen hatott. A konjunktúrához fel kellett építeni egy jó menedzsmentet, és kellett olyan rátermett ember, aki az egészet átlátta és irányítani tudta.
az egyik kulcsfigura a tehetséges vasöntő, Borovszky Ambrus volt, akiből vezető lett és majdnem két évtizeden át volt a gyár nevezetes vezérigazgatója. A későbbi vezetők és a privatizáció utáni új tulajdonosok nem voltak ennyire sikeresek.
A világban zajló technológiai fejlődés jócskán meghaladta a hazai viszonyokat. E mellett pedig, ha megnézzük az államszocialista országok gazdaságát és benne Magyarországét, ezek mind nehézipar-túlsúlyosak, a gyáraik pedig túlméretezettek voltak.
És abban a pillanatban, amikor a 70-es években megugrottak az energiaköltségek, egyre nagyobb állami dotációt igényelt ezeknek a vertikumoknak a fenntartása. Magyarországon ekkora nagy nyersvasgyártásra, amit Dunaújvárosban kialakítottak, tartósan nem volt szükség, különösen úgy, hogy az ország energiahordozóból importra szorult, és a nyersanyag-szükséglet nagy részét is behozatalból kellett fedezni. Próbálkoztak persze szerkezetváltással, a 70-es évek második felében, Dunaújvárosban is voltak kisebb – nagyobb rekonstrukciók, de az is kevés volt. Hiába álltak át az acélgyártásban az úgynevezett konverteres acélgyártásra, a terület felén megmaradt a Martin-kemence.
Túl drágán termeltek, és a 80-as évek elejétől megjelenő acélipari, kohászati dekonjunktúra azt eredményezte, hogy a 80-as évek első harmadának a végére veszteségessé vált a Dunai Vasmű, amit a magyar állam, gazdasági képessége, eladósodottsága miatt képtelen volt finanszírozni.
Nyilvánvalóvá vált, nincs esély arra, hogy egy ekkora méretű vaskohászati és acélipari komplexumot új, külföldi tőke bevonása nélkül Magyarországon fönn lehessen tartani. És ekkor kezdődött az akkor már Dunaferr néven futó kombinát hosszan elnyúló agóniája.
Forrás: Wikimedia commons
Kik hibáztak?
Sokak vállát terheli a felelőssége.
Már a privatizáció nagyon furcsán zajlott. Valójában ócskavas áron kótyavetyélték el, már nagyon túl akartak lenni rajta. Aztán váltakoztak a tulajdonosok, hullámhegyek és hullámvölgyek követték egymást. Nyilván nem elég körültekintően ellenőrizték előzetesen a jelentkező befektetőket, hogy másutt vajon teljesítették-e mindazt, amit vállaltak.
Mások mellett egy osztrák cég, majd egy orosz-ukrán konzorcium, egy bank, később brit-indiai tulajdonos próbálkozott az átalakítással. Igyekeztek szűkíteni a vertikumot, időről időre leállították a gyártást, de ha egy kohót egyszer leállítanak, azt nemigen lehet újra indítani már.
Karcsúsítottak, elbocsátottak, újra terveztek, de jelentős és hosszú távú eredményeket egyik menedzsment sem tudott elérni. Nyilván nem voltak képesek hatékonyan alkalmazkodni az új kihívásokhoz, nem voltak eléggé innovatívak, nem hoztak határozott, gyors döntéseket.
Kohászból műszerész?
És mit csináljon a munkás, aki hol a szocializmus, hol a kapitalizmus túlkapásai és gyengeségei miatt kerül az utcára?
Az nyilvánvaló, hogy az utóbbi évtizedekben teljesen átalakult a fizikai munka világa. Gondoljuk el, hogy mondjuk egy hengerésznek és egy Audi autógyári munkásnak milyen különböző tudásra, készségekre van szüksége. Vagy, hogy hogyan változott meg a fizikai munka tartalma azzal, hogy kiegészült mindenféle informatikai tudással.
Egy esztergályosnak például, aki egy számítógép vezérelte CNC-esztergát kezel, ugyanúgy kell érteni a vasmegmunkálás fogásaihoz, mint az informatikai vezérlés ismereteihez. Még mindig él az emberekben egy romantikus munkáskép, hogy az a munkás, aki bányában dolgozik, meg vaskohóban, de ez azért már a közép-európai régióban is egyre kevésbé van jelen.
Mit csináljon a dunaújvárosi munkás, akit elbocsátanak? Aki az egész életét fölfűzte egy ilyen jellegű monokulturális termelésre, annak bizony nagyon nehéz a váltás. Annak a mozgása is más lesz, a mozdulatai is átalakulnak. Az ő fizikai tudásával mondjuk, elektromechanikai műszerésznek elmenni nagy kihívás.
Kérdés, vajon Dunaújvárosban fel tudja-e szívni a feleslegessé vált munkaerőt, mondjuk, a Hankook Gumigyár vagy más cégek. A magyar munkások többsége még nem alkalmazkodott a modern kor folyamatos változásaihoz, kevésbé reziliens (rugalmasan ellenálló), nem mozgékony, nemigen költözik a családjával más vidékekre, még az átképzések műfajához is hozzá kell szoknia. Tehát ott, ahol ilyen nagyszabású leépítések zajlanak, ott hosszabb, elnyúló gazdasági és társadalmi válságövezet kialakulása várható, ami komoly emberi tragédiákkal is jár.
