Fél évszázada ért véget a háború, amit Amerika nem tudott megnyerni

Ötven évvel ezelőtt, 1975. április 30-án ért véget a második vietnámi háború, amely Magyarországot sokkal nagyobb mértékben érintette, mint ahogy azt sejtettük. Ennek a napnak a reggelén, hagyta el az országot az utolsó amerikai katona. Az észak-vietnami csapatok aztán a békeszerződést felrúgva lerohanták Dél-Vietnámot, és Saigon eleste után távozott a háborúból már rég kiszállt USA nagykövetségét őrző utolsó tengerészgyalogos.

A 19. században Franciaország gyarmatosította Indokínát. Vietnám francia Indokína része lett. A gyarmatosítókkal szembeni ellenállás mindig is erős volt és sokszor fegyveres. Különböző modernizációs és függetlenségi irányzatok léptek föl a gyarmatosítókkal, a feudalizmus maradványaival és a császári dinasztiával szemben. A második világháború során, 1941-ben Japán megszállta Vietnámot, amely a nácikkal szövetséges Vichy-Franciaország uralma alá került. A megszállók elleni egységfrontot, a Việt Minh-t a Vietnámi Kommunista Párt dominálta és annak vezére, Ho Si Minh vezette.

Az első háború

Japán veresége után a Vieth Minh megszállta Hanoit. Koalíciós, de a kommunisták által dominált ideiglenes kormányt hoztak létre. Franciaország csapatokat küldött Vietnámba a francia uralom helyreállítása végett. A Vieth Minh szovjet és kínai támogatást élvezett. A vietnámiak többsége a Vieth Minh-t támogatta.

A Vieth Minh veszteségei összehasonlíthatatlanul nagyobbak voltak, mint a franciáké és az oldalukon harcoló vietnámiaké, de a hosszúra nyúlt háborút mégis megnyerték 1954 május 7-én a döntő jelentőségű Điện Biên Phủ-i csatában. A francia kormány megbukott, a háborút ellenző új kormány ígéretet tett a háború gyors lezárására.

Ez az első vietnámi háború sokkal mélyebbre süllyedt a közemlékezetben, mint a második, holott kilenc évig tartott. Becslések szerint a Vieth Minh állományának harmada elveszett. 92 ezer francia katona halt meg, míg az Egyesült Államok katonái közül a második háborúban „csupán” 58 ezer. Franciaország örömmel vette volna, ha az Egyesült Államok már ebben az első háborúban is megjelenik nyíltan a hadszíntéren, és nem csak pénzzel, tanácsadókkal és logisztikával segíti Franciaországot. De az USA ezt nem vállalhatta a koreai háborúval párhuzamosan. Így is az USA fizette a háború költségeinek nagyobb részét az utolsó években.

Ez a két utóháború a világháborút megnyerő szövetségesek összeütközésével nagyjából egy időben ért véget. Mindkettő egy-egy ország kettészakadásával. Koreáé tartósnak bizonyult, Vietnámé nem.

Koreáról és Vietnámról egy időben folytak a tárgyalások 1954-ben Genfben. Vietnámot a katonai állásoknak megfelelően kettéosztották, és a kettő között demilitarizált övezetet hoztak létre a 17. szélességi körnél. Északon megalakult a Ho Si Minh vezette Vietnámi Demokratikus Köztársaság (VDK), délen pedig megalakult az államfővé lefokozott utolsó császár vezette és Franciaország által támogatott köztársaság.

Az 1954 júliusában aláírt megállapodást Ho Si Minh csak a Szovjetunió és Kína nyomására fogadta el. A két kommunista nagyhatalom ekkor, a Sztálin halála utáni enyhülés időszakában nem kívánta élezni a konfliktusokat a nyugati nagyhatalmakkal. Kínát is eléggé megviselte a koreai háború.

Genfben a VDK, Franciaország Nagy-Britannia, Kína és a Szovjetunió aláírt egy második megállapodást is, miszerint 1956 júliusában népszavazást kell tartani az ország újraegyesítéséről.

Erre sohasem került sor. Ezt a megállapodást Dél-Vietnám nem is írta alá. Az Egyesült Államok pedig az elsőt sem.

Az excsászár államfő rosszul választott miniszterelnököt. Az általa kinevezett Ngô Đình Diệm választási csalással teljhatalmat szerzett. A Franciaországban időző államfő nem is térhetett haza. Diệm kemény diktatúrát vezetett be. A rokonait nevezte ki a legfontosabb pozíciókba. Belelövetett az ellene tüntető kommunistákba, nacionalistákba, buddhistákba. Diệm a katolikus kisebbséghez tartozott. Betiltották a buddhista zászlókat, támadásokat intéztek buddhista pagodák ellen.

A saigoni kormány fölöttébb népszerűtlen volt. A parasztság körében különösen. A felszabadító háború hősének, Ho Si-Minh-nek és a kommunistáknak annál nagyobb volt a hitelük. Eisenhower, az USA elnöke is úgy vélte, hogy az újraegyesülésről szóló népszavazást 80 százalékos többséggel a kommunisták nyernék. Ha túlzott is talán, a kommunisták győzelmét biztosra lehetett venni.

Az Egyesült Államok bíztatására tagadta meg Diệm a népszavazás megtartását. Amerikai támogatás nélkül ezt valószínűleg nem tehette volna meg. Bizonyára ez lett volna az első és egyetlen eset a világtörténelemben, hogy egy nép szabad választáson a kommunistákat választja. Azt persze azok a választók nem tudhatták volna, hogy a kommunisták olyan totalitárius pártállam keretében gyakorolják majd a hatalmat, amilyenben a valóságban is gyakorolták 1975 után az egyesített országban és gyakorolják mind a mai napig.

A gyűlölt Diệm ellen több puccsot kíséreltek meg. Amikor már az USA-nak is elege volt belőle, meg is bukott. 1963-ban sikeres puccsot hajtottak végre ellene és ki is végezték.

Az elmaradt népszavazás után, az 50-es évek végére északi segítséggel megszerveződött Délen a fegyveres ellenállás. A Nemzeti Felszabadítási Front és azon belül a Vietkong először kisebb, majd nagyobb, végül meghatározó északi és szovjet-kínai segítséggel és befolyással folytatta a harcát a dél-vietnámi kormány ellen, amely mindvégig gyenge, népszerűtlen, autoritárius maradt.

A városokon és környékükön kívüli területek gyakorlatilag ki is estek a dél-vietnámi kormányok hatóköréből. Dél-Vietnam gyenge, rosszul szervezett, kaotikus és önvédelemre képtelen ország volt, melyet korrupt és hiteltelen politikusok vezettek.

A második háborúba Amerika belesodródott

Az Egyesült Államok vezetői a dominóelmélet alapján attól tartottak, hogy kommunista hatalomátvételre kerülhet sor Vietnám után nemcsak egész Indokínában, de Thaiföldön, Malajziában, sőt Ausztráliában, de még olyan, az Egyesült Államokhoz tartozó területeken is, mint Haway és Guam. A koreai patt után az Egyesült Államok demonstrálni kívánta legyőzhetetlenségét.

Amerika olyan háborúba sodródott bele, amelyben a helyi szövetséges erők igen gyengék voltak, a tömegek pedig Délen is, a kommunistákon kívül is ellenségesek. Az ellenséget pedig az egymással rivalizáló kommunista nagyhatalmak, a Szovjetunió és Kína egymással versengve támogatták. A helyismeret, a gerilla harcmodor az ellenséget segítette, a háborús erőfeszítések fokozását pedig gátolta az egyre erősödő háborúellenesség az Egyesült Államokban sőt annak törvényhozásában. Az ellenfél katonái az amerikai és a dél-vietnámi katonáknál is sokkal motiváltabbak voltak. Ez volt az egyik serpenyőben. A másikban pedig az Egyesült Államok végtelen anyagi és technikai fölénye.

Ebből az együttállásból csak az jöhetett ki, hogy az Egyesült Államok bombázással, pusztítással iszonyatos veszteségeket tudott okozni, viszont a háborút nem nyerhette meg. Mindebből következett az a történelmileg igen ritka helyzet, hogy a győzteseknek többször annyi áldozatuk volt, mint a veszteseknek. Akárcsak az első vietnámi háborúban. A kb. nyolcszázezer amerikai katona közül, akik harcoló egységekhez tartoztak, 58 220 halt meg vagy tűnt el. Amerikai becslések szerint északi oldalon 650 ezer, dél-vietnami oldalon 250 ezer katona vesztette életét. A hivatalos vietnámi statisztika szerint egymillió vietnámi katona esett el és kétmillió civil halt meg a háború során.

Tizedannyi amerikai életet sem követelt a vietnámi háború, mint az amerikai polgárháború egy évszázaddal korábban, a harmadannyi népességből.

A Vietnámban szolgáló amerikai katonák kétharmada önkéntes volt. Nem igazán felel meg tehát a történelmi valóságnak az a kép, ami a Hair záró képsoraiból beleégett a tudatunkba, hogy a sorköteles katonák tömegét elviszi a repülő, és sírkeresztek tömege lesz belőlük a katonai temetőben.

Dél-Vietnam seregének kiképzéséről és felszereléséről már 1956 óta egy amerikai segítő és tanácsadó csoport gondoskodott, de még évekkel később is csak pár száz amerikai katona volt Vietnámban.

Az 1960 novemberében megválasztott John F. Kennedy elképzelése az volt, hogy segélyekért cserébe politikai reformokat kényszerít ki Dél-Vietnámban, stabil demokráciát hoz létre, és így növeli a déliek és csökkenti az északiak, a kommunisták hitelét, népszerűségét. Az amerikai tanácsadók ott nyüzsögtek a dél-vietnámi állami intézményekben, de Diệm elnökkel nem mentek semmire. Ezért is támogatta az USA az ellene szervezett puccsot 1963-ben, de az utódaival sem volt sokkal több szerencséjük.

A faluprogram súlyos hiba volt

Még csak 4-5 ezer amerikai katona volt Vietnámban, még bele sem kapcsolódtak közvetlenül a harcokba, amikor elkövették az első súlyos és nagyon jellemző hibát. Stratégiai falu programot dolgoztak ki. Ennek az volt a lényege, hogy katonai védvonalakkal körülvett falvakat építettek, hogy ezekbe költöztessék be a környéken lakó falusiakat, megvédve és elszigetelve őket az NFF-től, amely leginkább a falvakban volt sikeres.

A családok többségét nem tudták szép szóval meggyőzni, őket erőszakkal telepítették át. Megfosztották őket a földtől és a háztól, amelyhez generációkon át erősen kötődtek. A szemük láttára gyújtották fel az otthonukat, hogy ne kerüljenek a gerillák kezére. Ezért kárpótlás járt ugyan, de azt az enyves kezű állami hivatalnokok ellopták. Több mint négymillió embert telepítettek át, mígnem belátták a program kudarcát. A programot leállították, a stratégiai falvakat lerombolták, sok millió kárvallott gyűlöletét fordították maguk ellen. Szállóigévé vált az egyik amerikai parancsnok „bölcs” mondása: „leromboltuk a falut, hogy megmentsük”.

1963 szeptemberében ezt nyilatkozta Kennedy elnök Walter Cronkite-nak:

„Kimondhatjuk, hogy ez az Ő háborújuk. Ők azok, akiknek győzniük vagy veszíteniük kell. Segíthetjük őket, felszereléseket adhatunk nekik, küldhetünk oda embereket, tanácsadókat, de nekik – a vietnámi embereknek – kell megnyerni a kommunisták elleni háborút. Felkészültünk arra, hogy tovább segítsünk. De nem hiszem, hogy a háború megnyerhető, ha az emberek nem támogatják ezen erőfeszítéseket. Véleményem szerint az utóbbi két hónapban a kormány elvesztette a kapcsolatot az emberekkel.”

Ekkor adtak „kilövési engedélyt” Diệmre. Ettől azonban csak nőtt a káosz, állandósult a bizonytalanság. Puccsok és ellenpuccsok követték egymást.

Három héttel Diệm után Kennedyt is meggyilkolták.

Lyndon Johnson alelnök lépett a helyébe. Az ő elnökségéhez kapcsolódik az Egyesült Államok vietnámi háborújának kibontakozása. Johnson öt éves elnöksége kezdetén még csak 16 ezer amerikai katona volt Vietnámban. A végén már több mint fél millió. 1968-ban Richard Nixon már azzal az ígérettel nyerte meg a választásokat, hogy véget vet az Egyesült Államok vietnámi háborújának, és ezt meg is tette. 1964-ben a republikánus elnökjelölt, Barry Goldwater még az ellenkező irányból próbálta megelőzni Johnsont. Ő még a kis hatóerejű nukleáris fegyverek bevetését is megfontolásra ajánlotta.

Johnson elnökségének egyik serpenyőjében ott van a Nagy Társadalom programja a polgári jogok kiterjesztésével, a diszkrimináció felszámolásával, a közszolgáltatások, a közegészségügy, a közoktatás, az infrstruktúra fölfejlesztésével, a természetvédelemmel. A másik serpenyőben pedig a vietnámi háború. Természetesen a Nagy Társadalom projektjének sem használt a sok pénzbe kerülő háború.

1964 augusztus 2-án a hivatalos amerikai verzió szerint provokálatlan támadás érte Észak-Vietnám részéről a Tonkini-öbölben felderítést végző amerikai rombolót, két nappal később pedig ugyanezt a rombolót és egy másikat. Az első támadást Észak-Vietnám elismerte azzal, hogy az amerikai rombolót dél-vietnáminak vélték, a másodikat nem ismerték el, és az nem is történt meg. Ráadásul az első támadás sem volt provokálatlan, mert az amerikai romboló a dél-vietnámi hadműveleteket támogatta az észak-vietnámi erők ellen.

A kongresszus villámgyorsan elfogadta a Tonkin-öböl határozatot, amellyel az elnöknek szabad kezet adott a háború kiszélesítésére. Johnson a szabad kezével nyomban elrendelte Észak-Vietnám ipari és katonai létesítményeinek bombázását. Szinte az egész észak-vietnámi ipart lerombolták, amelybe csak a mindenre kiterjedő szovjet és kínai támogatás miatt nem rokkant bele az ország.

Mivel Észak-Vietnám haderőket telepített át a kambodzsai és laoszi határon túlra is, arra a két országra is átterjedtek idővel a bombatámadások.

A hatvanas évek derekától több ázsiai ország csapatai is harcoltak az amerikaiak oldalán. Dél-Korea, Thaiföld, a Fülöp-szigetek, Ausztrália küldött katonákat Vietnámba.

Egyre több behívót kézbesítettek az amerikai postások. Megszüntették az egyetemisták automatikus szolgálathalasztását, ami tovább szította a háborúellenes hangulatot. 1966 végére már több mint 400 ezer amerikai katona szolgált Vietnámban.

Ekkor kezdte megérezni Amerika igazán a háborút.

A háborúellenes mozgalmak megerősödése

Az amerikai rabszolgáknak az volt a szerencséjük, hogy az 1860-as években nem volt televízió. Száz évvel később azonban már szinte valamennyi amerikai háztartásban volt, és a tévések egészen kivételes helyzetben dolgozhattak. Sem korábban, sem később nem volt olyan háború, amelyben a média teljesen szabadon, cenzúra nélkül dolgozhatott. A tévétársaságok közelről követhették a katonákat, kézikamerás felvételeket készíthettek az akciókról is.

1965 augusztusában a CBS híradójában bemutatták, amint amerikai tengerészgyalogosok lerohannak és megsemmisítenek egy falut, ahol, mint kiderült, egyáltalán nem voltak gerillák, csak öregek és gyerekek. A riport nem a katonákról, hanem az áldozatokról szólt, és igen nagy hatást gyakorolt a nézőkre. Az egymással versengő tévétársaságok egyre több ilyen riporttal bombázták Amerika népét.

A legnagyobb sokkot az 1968. március 16-án lezajlott mészárlás váltotta ki, amikor Mỹ Lai faluban nagyjából félezer civilt mészároltak le. Nagyobbrészt gyerekeket, nőket és öregeket. És ez nem volt egyedülálló eset.

1967-ben Martin Luther King fölszólította a háborúellenes és a polgárjogi mozgalmakat, hogy egyesítsék az erőiket. Martin Luther King felhívása után pár héttel letartóztatták az Egyesült Államok egyik legnépszerűbb emberét, Muhammad Ali ökölvívó világbajnokot, mert megtagadta a bevonulást. Megfosztották bajnoki címétől és öt éves börtönbüntetésre ítélték. Az ítéletet a Legfelsőbb Bíróság semmisítette meg három évvel később.

Rengeteg kisebb, nagyobb és néhány egészen hatalmas háborúellenes tüntetésre került sor. A legnagyobb 1969 november 15-én zajlott le Washingtonban. A részt vevők számát 250 és 500 ezer közé teszik.

1968 első félévében 101 amerikai egyetemen 221 tüntetésre került sor. Ezek nagy része nem volt erőszakmentes. Néhol épületeket aknáztak alá, számos helyen rongáltak, pusztítottak, rektorokat, dékánokat vertek meg, túszokat ejtettek. „A rend helyreállítására kihívott rendőröket provokálták, jó esetben csak trágárságokat vagdostak a fejükhöz, de sokszor sörösüvegeket is. Gyakran előfordult, hogy a rendőrök riasztó brutalitással válaszoltak a provokációkra, és így maguk a rendfenntartók is hozzájárultak az erőszak és a törvénytelenség terjedéséhez.” (Beszélő, 1997/11.)

1970 májusában Kent és Jackson egyetemén belelőttek a tömegbe és hat fiatalt megöltek.

Világszerte folytak a háborúellenes tüntetések, és összekapcsolódtak az 1968-as forrongásokkal.

1968 elején lezajlott a Tết-offenzíva. Az észak-vietnami hadsereg és Nemzeti Felszabadítási Front egyidejű, váratlan támadást intézett minden nagyobb dél-vietnámi város ellen. Saigonban megtámadták az amerikai nagykövetséget és az amerikai főparancsnok főhadiszállását. A támadást visszaverték ugyan, de annak ereje, összehangoltsága az Egyesült Államokban sokakat meggyőzött arról, hogy ezt a háborút nem lehet megnyerni. Ezért is volt olyan hatásos 1968-ban Nixonnak a háború befejezését középpontba állító kampánya.

A szárazföldön, a dzsungelekben az amerikai haderő fölöttébb sérülékeny volt. A gerillák ravasz csapdáival, a csapdákban elhelyezett mérges kígyókkal, pókokkal, skorpiókkal, az aknákkal, rejtett bombákkal, a barlanghálózat lőréseiből jövő támadásokkal nem nagyon tudtak mit kezdeni az amerikai katonák. Sokan estek bele az álcázott vermekben felállított kihegyezett karókba, amelyeket olykor szarral is bekentek, hogy a sebek a forróságban elfertőződjenek.

Az amerikaiak rendelkezésére álló hatékony eszközök pedig Amerika ellen fordították a világ közvéleményének jelentős részét.

Ilyen diffamáló eszköz volt a második világháború óta továbbfejlesztett napalm, amely súlyos égési sérüléseket okoz. Sajátossága, hogy az égő anyagot nem lehet eltávolítani a testről. A levegő szén-monoxid-tartalma pedig a napalmbomba ledobása után 20 százalék fölé kerül. A napalmtól összeégett kislány képe a vietnámi háború szimbólumává vált.

A másik ilyen eszköz az Agent Orange, a Narancs hatóanyag volt, a növényvédő vegyszerek nagyon tömény változata, amellyel az utánpótlási útvonalak feltárása végett eltüntették az őserdők lombkoronáját, az élelmiszer-utánpótlás csökkentése végett pedig elpusztították a termést. A hatóanyag egészségkárosító dioxint is tartalmazott.

A magyar szerepvállalás és az északiak békéje

Magyarországnak és Lengyelországnak olyan titkos szerep jutott a vietnámi háborúval kapcsolatban, amelyről a a rendszerváltás előtt nem lehetett tudni semmit.

Kádár János 1966. október 13-án a központi bizottság ülésén titoktartást kérve egyenesen életveszélyesnek ítélte a szovjet vezetés határozatlanságát Vietnám ügyében.

A Szovjetuniónak egyrészt nem akaródzott mélyebben belemászni ebbe a háborúba, amely tőle távol zajlott és az érdekszféráját nem érintette, másrészt viszont nem maradhatott passzív, mert nem kockáztathatta a vele immár ellenséges viszonyban lévő Kína térnyerését. Támogatási versenyben kellett maradnia Kínával, hogy Vietnám ne legyen Kína kiszolgáltatott bábja. Nem is lett, ahogy azt Vietnám kambodzsai beavatkozása és a Kínával vívott háborúja igazolta a hetvenes évek végén.

A Szovjetuniót a háború vége segítette volna ki ebből a csapdából, de maga, mint az egyik fél támogatója nem jelentkezhetett közvetítőnek.

Magyarország és Lengyelország igyekezett közvetíteni, szovjet megbízással, de a jelek szerint azon túlmenő buzgalommal. (L. Szőke Zoltán tanulmányát, Századok, 2010.) Végül is a magyar közvetítésnek nem volt hatása az eseményekre, de Magyarország mindenesetre elnyerte a megtiszteltetést, hogy részt vehetett a békeszerződés aláírása után, 1973-75-ben a békefenntartó misszióban, amely egyébként kudarcot vallott.

Egyébiránt a magyarországi kommunista propaganda a legkevésbé sem érzékeltette a Szovjetuniónak és Magyarországnak a háborúval kapcsolatos dilemmáit. Újra előjöttek a robbanó babáknak a koreai háború idején már előadott meséjével:

„Hue a bokor tövére nézve szinte megdöbbent a csodálattól. Ott ült a régen áhított hajasbaba. Szőke fürtjein vidám színnel csillant a Nap aranya, s — úgy igaz! — sűrű pillájú szemével hívogatóan kacsintott. Mintha csak azt mondaná: — gyere, tied vagyok!/…/ Hue felkapta a ‘hajaskát’, és ekkor dörrenés hallatszott. A kislány rettenetes fájdalmat érzett. Estében még hallotta az újabb robbanást és megszűnt számára a külvilág. A ‘játék bomba’ nem új találmány. Ugyanerre, gyerekek meggyilkolására alkalmazták a német fasiszták a második világháború idején!” (Pajtás, 1966. március 10.)

A Nixon által megígért fokozatos kivonulás és a háború vietnamizálása, átterhelése a dél-vietnámi erőkre – lassan indult. Olyan lassan, hogy eleinte több katonát küldtek ki, mint ahányat hazahoztak. 1969 nyarán tartózkodott a legtöbb amerikai katona Vietnámban. Nixon idejében több bombát dobtak le és több amerikai katona halt meg, mint Johnson elnöksége alatt.

De 1969 végén valóban megkezdődtek és gyors ütemben haladtak a csapatkivonások. 1972 tavaszán már csak 70 ezer amerikai katona tartózkodott Vietnámban, és ezek közül csak 6 ezer tartozott harcoló egységekhez. Az Egyesült Államok tehát gyakorlatilag kivált a háborúból még a békeszerződés megkötése előtt.

1971 közepétől Henry Kissinger nemzetbiztonsági főtanácsadó titkos tárgyalásokat folytatott az észak-vietnámiakkal Párizsban, és 1972. október 8-án – tehát még éppen a békét ígérő Nixon újraválasztásáról szóló kampány hajrájában – sikerült is megállapodni velük. A megállapodás szerint mindkét fél megtarthatta az aláíráskor ellenőrzése alatt lévő területeket. Az Egyesült Államok pótolhatta a déliek fegyvereit, újakat azonban nem küldhetett.

Dél-Vietnám ezt a megállapodást nem fogadta el. Nem egyezett bele, hogy északi seregek maradjanak Dél-Vietnám területén. Észak-Vietnám a déliek követeléseire válaszul kivonult a tárgyalásokról. Amerika az újraindított bombázásokkal visszakényszerítette Észak-Vietnámot a tárgyalóasztalhoz, de ezzel Dél veszített, mert apróbb módosításokkal azt a békemegállapodást írták alá, amit Kissinger korábban kialkudott.

A békeszerződést egyik fél sem tartotta be. A békefenntartók leszerepeltek. Dél-Vietnám hiába kért segítséget az Egyesült Államoktól. Ott éppen belpolitikai válság dúlt. Nixon belebukott a Watergate-botrányba. Utóda, Gerald Ford kijelentette, hogy Amerika számára véget ért a háború.

1975 tavaszán az északi hadsereg lerohanta Dél-Vietnámot. Egyesítették az országot és Vietnám egészére kiterjesztették a totalitárius kommunista diktatúrát.

Az 1975-ös vietnámi fejleményeknek szerepük volt abban, hogy Kambodzsában hatalomra jutottak a vörös khmerek, akik milliós nagyságrendben gyilkolták az ország népét. Végül éppen Vietnám vetett véget a khmerek rémuralmának.

Vietnám mindmáig magmaradt pártállami diktatúrának, viszont a kínaihoz hasonló gazdasági nyitással igen gyors fejlődést értek el, és az ország kiemelkedett a nyomorból.