Mit evett Szaddám Husszein, amikor kiadta a parancsot több tízezer kurd elgázosítására? Nem fájt utána a hasa? Hát Pol Pot mit ebédelt azokban az időkben, amikor csaknem kétmillió khmer halt éhen?
Kérdések, amelyekre soha nem kapunk őszinte választ. Witold Szablowski, s többszörösen díjazott tényfeltáró újságíró mégis feltette, a valóságban, és páratlanul izgalmas dokumentumkötetének fülszövegében is. A cím – Így etesd a diktátorod – már önmagában sejteti, hogy a könyvben szereplő séfek örök halálfélelemben éltek.
Mert megparancsolták nekik
Néhányuk nem önszántából, nem valamiféle eszmekövetés miatt főzött egy mindentől rettegő tömeggyilkosnak, hanem mert megparancsolták nekik. Miközben ők arra figyeltek a konyhában, hogy ne fusson ki a tej, ne égjen oda a hús, a nappaliban emberek ezreinek élete felől döntött valaki, aki, olykor már az őrület szélén, de tiszta tudattal, eszmei meggyőződésből, és elképesztő kegyetlenséggel adta ki parancsait.
A döbbenetes az, hogy természetesen ma is főznek-sütnek szakácsok diktátoroknak. És ma is rettegnek. Mert ha szokatlan ízű a főztjük, vagy a nagyvezér gyomra megfájdult, netán a torkára akadt valami, akkor lehet, hogy vége az ő életüknek is. Még arra sem fordítanak talán gondot, hogy kihajítsák az ablakon.
Miközben arra figyeltek, ne főzzék túl a krumplit, közben a történelmet is befolyásolhatták. Elvégre – ahogy a lengyel író a könyv előszavában közreadja egy idézetben:
„Ha azok vagyunk, amit megeszünk, akkor a szakácsok nemcsak az ételeinket készítik, hanem minket is ők formálnak.”
Pol Pot az édes-savanyú levest földimogyoróval szerette
Idi Amint, Enver Hoxhát, Fidel Castro-t, Pol Potot és Szaddám Husszeint mutatja be a könyv, szakácsaik – és szakácsnőik – szemével, akik közül többen nem merték, érthetően, vállalni a nevüket. Mindegyikük élete filmre kívánkozóan izgalmas, már persze azon közönségnek elsősorban, akik a horrort szeretik…
A legnagyobb csavar a sztorikban az, hogy olykor maguk a séfek is a diktátor eszméjét vallották, sőt, sokszor dicsőítették. Pol Pot szakácsnője teljesen el van alélva a vezér látványától, nagyon jóképű férfinak tartja.
Eleinte nem sikerül neki az édes-savanyú leves, mert nem tudja, hogy Pol Pot thai módra szereti, szárított rákkal vagy halkrémmel, és földimogyoróval. De aztán belejön. Sőt, ahogy a krónikásnak elárulja:
Nagyon örültem, hogy segíthetek. Ott akartam maradni a bázison a Forradalomért.
Aki katonatiszt helyett Fidel séfje lett
Megesett, hogy valaki testőrből lett először csak amatőr szakács, majd szakképzett séf.
Ahogy Fidel Castro barátnője mondta neki, Erasmo, neked nagy tehetséged van a főzéshez. Fidelnek annyi testőre lehet, amennyit akar, megbízható szakácsot viszont nehéz találni.
„…A partizán bajtársaim nem győztek csodálkozni. Én? Fidel testőre? Hiszen a legjobb úton voltam ahhoz, hogy katonatiszt legyek.”.
A könyvben egyébként, némi morbid felhanggal, a diktátorok kedvenc ételeinek receptjei is megtalálhatók.
Megtudhatjuk, Erasmo hogy főzte Fidelnek a halfilét mangómártással. Nem volt könnyű dolga, ugyanis a Commandante mindent jobban tudott, ezért is tartott több órás beszédeket arról, miként építsék fel a kommunizmust, vagy hogyan termékenyítsék meg az üszőket. Kioktatta az amerikai időkben nyílt Hilton szakácsait is, hogy kell csinálni konfitált kacsacombot. Azok pedig nem tehettek mást, mint türelmesen hallgatták.
Önkritikát kellett gyakorolni a konyhában is
Ha lehet fokozni az őrültséget, akkor az albán Enver Hoxha ezt tette. Akármilyen ügyes volt a séf, a konyha közelében egy szobában minden reggel önkritikát kellett gyakorolni. Ismerős helyzet az ötvenes évek idejéből, csakhogy Albániában ez évtizedekig működött.
Akkor is önkritikát kellett gyakorolni, ha minden jól sikerült. Ki kellett találni valami vétséget. Nem lehettek a séfek elégedettek önmagukkal, mert az gyanús volt.
Úgyhogy azt mondtam, hogy egy csipettel több fűszert tettem az ételbe, a kelleténél. Vagy, hogy Hoxhának fél perccel tovább kellett várni az ebédjére.
Ez a fél perc komoly mulasztásnak számított.
Mindenkinek kellett magában találni kritizálni valót, az orvosnak, a pincérnek vagy a virágos lánynak is. A bűnöket külön füzetbe jegyezték fel, és később, évente egyszer elszámoltak a „delikvensekkel”.
Az ügynökök a tehenek megfejését is figyelték
Ahogy az a zsarnokoknál lenni szokott, senki nem bízott senkiben. A séf, ha hazament a falujába, hogy meglátogassa az anyját, mindig ott jött mögötte a titkosszolgálat két embere. Mert esetleg szervezkedik valaki a vezér ellen. Az ügynököket két másik figyelte.
A gazdaságban egy tehenet nem lehetett megfejni anélkül, hogy legalább két ember ne kísérje figyelemmel az eseményt. Nehogy valaki beleszórjon valamit a tejbe, ami Hoxha asztalára kerül. (A mérgezés ma is az egyik fő fegyvere a diktátoroknak.)
A séf ma is él, a turizmusban és a vendéglátásban dolgozik. És ma is fél, elvégre fél évszázadon keresztül működött ott ez az őrült rendszer. Egyébként K. úr, ahogy nevezi őt a szerző a könyvben, sosem akart szakács lenni, a kocsik izgatták. De ez nem érdekelte a Pártot, az elvtársak úgy döntöttek, remekül fog főzni
Ha nem ízlik, kifizeted az árát
Szaddám Husszein szakácsa, Abú Alí is sokáig gondolkodott, mire belement az interjúba. Bár úgy tervezte valaha, hogy szállodában fog dolgozni, kiderült, hogy a kurdok elleni háborúba kell helyette indulnia.
Megszokod, hogy bármelyikpillanatban meghalhatsz. Nem a halálra koncentrálsz, hanem arra, ahogy honnan szerzed be a következő ebédre a csirkét vagy a halat.
Mert már élelmiszert se nagyon lehetett kapni, a parasztok ugyanis, ha tehették, elmenekültek.
Szaddámnak az volt a mániája, hogy ha valami nem sikerült szerinte jól, a szakácsnak ki kellett fizetnie az alapanyagok árát. (Amit persze eredetileg az elnöki hivatal finanszírozott.) Ha valamit túl sósnak ítélt, vagy egyszerűen csak kötözködni akart, akkor levontak a séf fizetéséből, mondjuk ötven dínárt. De az is megesett, hogy ha valami jól sikerült, visszakapta a következő hónapban a pénzt.
A krokodilok meg a hiénák
Idi Amin egykori szakácsához elutazni nem lehetett éppen szívderítő élmény, ugyanis az ugandai diktátor a krokodilokkal falatta fel az ellenfeleit. De a könyv bátor szerzője mindenképpen beszélgetni akart vele, csak előbb meglátogatta Barack Obama amerikai elnök édesanyját, aki ugyancsak a luo törzs tagja, mint maga a szakács.
Hogy kezdődött? Ahogy visszaemlékszik a séf, Otonde Odera, a falusi fiú, akit újszülött korában majdnem felfaltak a hiénák, a fehér emberek szakácsa lett, kiemelkedő tehetségének köszönhetően. Ebbéli tudása miatt lett egy szörnyeteg szakácsa lett, aki körülmetéltette, minden héten új feleséget szemelt ki számára, ha éppen nem emberek százait végeztette ki.
A zsarnokok kedvenc receptjei
Witold Szablowski négy kontinensen keresztül utazva kutatta fel öt diktátor személyes szakácsát. Meghallgatta történeteiket, miközben ettek, ittak és römiztek, és közre adta. Petneki Noémit dicséri a remek fordítás.
Minden diktátor egyforma? Vagy a zsarnokságnak ezer arca van? Nehéz rá válaszolni. Mert az a legszörnyűbb, hogy ma sincs másképp. Csak mai utódaik viselt dolgairól és kedvenc ételeikről majd egy másik korban számol be valaki.
