Irán, a 8000 éves perzsa állam legendásan büszke a múltjára, fogalmazhatunk úgyis, hogy minden racionális észérv nélkül is folytatja a nyugati világrendbe nem illeszkedő politikáját. De vajon mikor látja be végre a vallási vezetésű teokrácia, hogy ahogy Kern András és Garas Dezső énekelte, egykoron, „egyedül nem megy”?
Visszatérő nemzetközi megfigyelés, hogy az olajban és földgázban leggazdagabb államok folytatják a világ maradék részével a legellenségesebb politikát.
Az már kicsit a véleményformáló politikai nézeteit is tükrözi, hogy ennek milyen eredettörténetet tulajdonítunk.
Vagyis bizonyos autoriter államok a szénhidrogénkincsen felbuzdulva, azt gondolják, hogy valamilyen erősen különutas politikát is megvalósíthatnak? Vagy fordítva magyarázhatjuk a töténetet, akinek sok a szénhidrogénje, azt be akarja darálni a Nyugat?
Most Iránnal fogunk foglalkozni, de a legnagyobb tartalékokkal rendelkező országok top 10-es mezőnyéből Irán mellett Venezuela, Oroszország és Líbia sincs kiegyezve a nyugati alapú piacgazdaságokkal.
Irán hadserege nagy, de esélytelen
Irán a hatalmas olajtartalékai ellenére nagyon szegény állam, a korábbi és jelenlegi fenyegetőzései (amelyek elsősorban Izrael ellen irányulnak, és amelyeket folyamatosan Teherán nukleáris programjai tesznek hitelesebbé) miatt az államot sok szankció sújtja, és Irán a legerősebb példa arra, hogy egy szankció akár valóban nagyon meg is foghat egy gazdaságot.
Irán tehát ma már nagyon szegény, kevesen kereskednek vele (elsősorban Kína) és nagyon sok élelmiszerimportra szorul, hiszen terméketlen földjén hivatalosan 87 millióan élnek, de mivel Irán nagyon sok síita menekültet is befogadott, főleg Afganisztánból, valójában inkább 90 millió embert kell eltartania.
Az elmúlt időszakban, amikor Izrael és az Egyesült Államok is megtámadta Iránt, jól látható volt, hogy a perzsa állam katonailag sem túl erős.
Hiába van nagy hadserege, de a viszonylag távoli Izraellel és a nagyon távoli Egyesült Államokkal szemben ez nem számít, a precíziós hadviselés (drónok, rakéták, kibertámadások) során pedig nagy vereséget szenvedett, sem vezetőit, sem nukleáris kapacitásait, sem jelképes infrastruktúráját nem tudta megvédeni.
Reza Pahlavival kezdődött
Az izraeli támadást és az amerikai légicsapást is az iráni atomprogrammal indokolták. A hazájában nagy kihívások és kritikák között vergődő Benjamin Netanjahunak és Donald Trumpnak jól jött egy nemzetközi katonai siker.
A konfliktus hátterében eredetileg az áll, hogy Irán népnyúzó diktátora, az 1980-ban elhunyt Reza Pahlavi sah nagyon elnyomta a másként gondolkodókat, elsősorban a teokrácia, a vallási és állami vezetés összefonódásának híveit.
Pahlavi sok olajat adott két nagy szövetségesének az Egyesült Államoknak és Izraelnek, előbbitől rengeteg dollárt, utóbbitól temérdek fegyvert kapott, ekkor kezdődött meg az atomprogram is. Pahlavi a kapott támogatásból rengeteget költött önmagára, saját pompájára és védelmére.
A muszlim fordulat
Amikor aztán 1979-ben a nép elzavarta a diktátort, és győzött az iráni zöld forradalom, akkor a nép elégedetlensége és a vallási vezetők (ajatollahok) sérelmei összekovácsolódtak, és egy vallási vezetésű, egyáltalán nem demokratikus, de mégis népi alapú vezetés vette át a hatalmat Iránban.
Azóta az Egyesült Államok és Izrael a fő ellenség, aminek ékes példája volt, hogy amikor az Egyesült Államok befogadta volna a menekülő Pahlavit egy orvosi kezelésre, Teheránban megrohamozták az amerikai nagykövetséget és túszul ejtették az ott tartózkodó amerikaiakat. Mindez annyira ellentétes volt minden diplomáciai normával, hogy Irán gyakorlatilag kiírta magát a „normális” országok köréből.
Csakhogy, ahogy az lenni szokott, mivel az Egyesült Államok ellenségeinek mindig automatikusan lesznek barátai is, a Szovjetunió (illetve később Oroszország) és Kína a mai napig szövetségesként tekint Teheránra.
Izrael megtámadása
2023. október 7-e óta, amikor a Hamász szörnyű támadást indított izraeli civilek ellen, a térségben nagyon megváltozott a politika. Várható volt, hogy Izrael visszatámad, ha kell Gázában, Szíriában, Jordániában, Libanonban, de akár Irán területein is támad.
Hogy ilyen hangulatban az iráni politikai és katonai vezetők miért érzik feladatuknak, hogy Izrael elpusztításáról nyilatkozzanak, nehezen érthető, de az biztos, hogy mindig nagyon meglakolnak érte.
Az külön betett Iránnak, hogy utolsó, katonailag is jelentős szövetségese, Oroszország el van foglalva Ukrajnában, így más frontokon, Szíriában, Örményország és Azerbajdzsán vitájában, vagy éppen Irán megsegítésében súlytalanná vált.
Meg lehet-e változtatni Iránt?
Az iráni nép nagyon elszegényedett, a legfontosabb élelmiszereket állami kiosztással, gyakorlatilag jegyrendszerben kapják az emberek. A harcias belső propaganda talán elfedi, hogy mennyire eszköztelen az iráni vezetés, de az emberek természetesen tudják, hogy miként élnek.
Felmerülhet a kérdés, hogy van-e esélye a külső ellenfeleknek az iráni vezetés elzavarására. Erről sokat nem tudhatunk, Irán nem demokrácia, nincsenek szabad választások, a teokratikus vezetés az állandó demonstrációk ellen többféle belső célokra kifejlesztett haderővel, mindenféle rendészettel lép fel.
Kérdés, hogy lenne-e olyan demokratikusabb vallási, vagy politikai vezető, aki a vaskalapos 80 év feletti egyházi és politikai vezetőktől át tudná venni a hatalmat.
Azt azért lehet tudni, hogy Nyugaton él egy önjelölt „megmentő”, ő Reza Pahlavi junior, vagyis a néhai sah azonos nevű fia. Csakhogy a fiatal, magát liberális demokratának tartó sahjelölt aligha rendelkezik túl nagy támogatottsággal. Fiatalkorában főleg a foci érdekelte, játszott is még Teheránban, később sem nagyon volt ismert állása, tevékenysége, a sah egykori hívei tartják el
Az ország amúgy sem egységes, mert etnikailag, de vallásilag is nagyon megosztott, a vezető népcsoport, a síita perzsák mellett nagy számban élnek itt azeriek, kurdok, nomádok, de szunnita vallású népek is, még amolyan regionális konfliktusok is vannak, például a fővonalból erősebben kilógó szunnita beludzsokkal.
Irán gazdasági jövőképe
Irán marginális világgazdasági szerepe miatt képtelen ellenállni a fejlett Nyugatnak. Róka fogta csuka helyzetben van, belpolitikai okokból nem tud meghunyászkodni, folytatnia kell „ellenségei” fenyegetését, de nincs semmilyen kártya a kezében.
Olykor szokott a világ talán legfontosabb tengeri olajszállítási útvonalával, a Hormuzi-szoros lezárásával fenyegetőzni, de annak semmi értelme nem lenne. Hiszen ez az Irán és Omán közötti keskeny szoros Iránnak is nagyon fontos, itt viszik el az olajat Kína irányába, de itt jön be az ország ellátásához nélkülözhetetlen sok élelmiszer is.
Irán vezetői így örökké a két rossz közötti választásban vergődnek.
Legyenek egy kicsit fékezett habzásúak a fenyegetőzésben, hátha akkor jobb életszínvonalat tudnak teremteni, kevesebb szankciót kapnak a nyakukba? Vagy nyomják tövig a fegyverkezést, a fenyegetőzést, legalább az országon belül mutassák magukat erősnek, hogy a nagyon fiatal társadalommal rendelkező Iránban a hatalmas meg tudják tartani?
És végül álljon itt még egyszer a szomorú tény,
Irán szénhidrogénvagyona alapján a világ egyik leggazdagabb állama lehetne, ami még akkor is igaz, ha népes államként ez persze többfelé oszlana a nagy zseton, mint Katarban, vagy Norvégiában. Ugyanakkor ősi konfliktusai és antidemokratikus vezetése miatt Irán a világ egyik leginkább megrángatott, leginkább megalázott és végtelenül szegény országa lett és nagyon úgy néz ki, hogy ez egyelőre így is marad.