Asimov máig az egyik legolvasottabb sci-fi szerző, több száz regény írója, akinek egységes, mégis galaktikusan tág világa már a sokadik útkereső nemzedék számára válik meghatározóvá. Kevesen tudják, hogy nem csupán e lenyűgöző univerzum megalkotására volt ideje: közel kétszáz ismeretterjesztő könyvet írt kedvenc témáiról, hiszen nem csupán a képzelete, hanem a tudása is hatalmas volt (nem mellesleg biokémiából szerzett doktori fokozatot). A robbanó Napok egy fantasztikusan megírt bevezetés a csillagászat történetébe. Izgalmas, mint egy krimi, és elolvasva máris úgy érezzük: űrhajósnak kell tanulnunk, esetleg vennünk egy távcsövet, de minimum beiratkoznunk a helyi csillagász szövetségbe.
A tudományos diskurzus mindenekelőtt azt követeli meg, hogy felhagyjunk az előítéletek minden formájával. Az igazi kutatók nemhogy félnének az előre nem látott dolgoktól, hanem épp ellenkezőleg, alig várják, hogy teljesen váratlanul felbukkanó jelenségekbe ütközzenek. Olyanok ők, mint a görög mitológia argonautái, akik hajóra szálltak, hogy az aranygyapjú keresésére induljanak, ám nem annyira a jutalom, mint inkább a kíváncsiság hajtotta őket.
A valódi tudósok nem a nyugalmat keresik, hanem a kockázatot kedvelik.
Ha vállalkozunk egy utazásra visszafelé, a világ kezdetéhez – mint amire most mi is készülünk –, azonnal és egyszer s mindenkorra el kell felejtenünk a mindennapi életünket vezérlő fogalmainkat, mint például a dolgok állandóságát, vagy azt a megnyugtató érzést, amelynek a forrása a körülöttünk tapasztalt harmónia. Nem hivatkozhatunk többé az univerzumra a kozmosz szó használatával, mint amikor minden rendezett és szabályos építménynek tűnt számunkra, és szembeállítottuk azt a távoli és jelentéktelen szegletekbe szorult káosszal.
Az egész világot, amelyben élünk, erők tartják össze, és ezeket intenzitásuk csökkenő sorrendjében rangsorolhatjuk.
A felsorolásban az első az erős kölcsönhatás, a magenergia, a protonokat és a neutronokat alkotó kvarkokat egybetartó erő, és belőlük állnak össze a különböző elemek atommagjai. Innen származnak a nukleáris fegyverek robbantásakor felszabaduló vagy a csillagok folyamatos égését biztosító energiák. A gyenge kölcsönhatás sokkal visszafogottabb, és határozottan kevésbé észrevehető. Csak szubatomi távolságokban hat, ritkán áll az események homlokterében, és néhány radioaktív bomlásban jelenik meg, látszólag jelentéktelenül, de a valóságban a világegyetem dinamikája szempontjából létfontosságúként. Az elektromágneses erő tartja össze az atomokat és a molekulákat, és törvényeivel szabályozza a fény terjedését. A gravitáció messze a leggyengébb erő, bármennyire is jóval ismertebb az összes többinél. Mindannyiszor hat, amint megjelenik egy tömeg vagy egy energia, és áthatja az egész kozmoszt, meghatározva a Naprendszer legkisebb aszteroidáinak mozgását csakúgy, mint a leghatalmasabb galaxishalmazokét.
Minden tudós szeretne annyira visszafelé tekinteni az időben, hogy teleszkópjába nézve közvetlenül jelen lehessen az univerzum születésénél, az ősrobbanásnál.
A fény, az elektromágneses sugárzás fotonjainak felhasználásával azonban ez az álom aligha valósítható meg, mert amint elérkeztünk a kezdet utáni 380 ezer évhez, beleütközünk ebbe a falszerűségbe, ebbe az áthatolhatatlan akadályba, és ez nem engedi, hogy egyenesben lássuk a korábban történteket. Csakhogy, mint ez a Siratófallal is történik, ennek a falnak a kis üregeiben, a finom, a látszólagos kompaktság ellenére is észrevehető kis résekben, szintén értékes információk rejlenek. Ezeket mérve és értelmezve a kutatóknak sikerült megragadniuk annak a pillanatnak a titkait, amikor az anyag kezdett túlsúlyba kerülni, ezekkel a titkokkal együtt pedig felbecsülhetetlen értékű információkat gyűjtöttek mindazzal kapcsolatban, ami korábban történt. Így még a kozmikus infláció jegyében zajló, első nagy átalakulás pillanatát is súrolták.
És mi lesz a mi Napunk sorsa? Túl kicsi ahhoz, hogy katasztrofális körülmények között robbanjon fel, de azért ha eljön a búcsú pillanata, a mi csillagunk is képes lesz egy visszafogott előadást produkálni.
A dolog akár aggodalomra is adhatna okot, ha nem az lenne a helyzet, hogy az esemény bekövetkeztéig még van egy kis idő hátra. Egy jó darabig nem szabadna, hogy problémáink legyenek, tekintettel arra, hogy a Nap hidrogénkészletének még további öt-hat milliárd évre elegendőnek kell lennie. Amikor kimerül, megindulnak azok a reakciók, amelyek bevonják a nehezebb elemeket is. Ezen a ponton a legbelső mag felmelegszik, és a Nap tömege növekedésnek indul, végül vörös óriássá alakul át. A tágulás meglehetősen gyorsan megy végbe, mígnem az égitest egymás után eléri és elpárologtatja a Merkúrt, a Vénuszt, majd a Földet.
A dolog mégsem kell, hogy túlságosan aggasszon bennünket, addigra ugyanis, jóval azelőtt, hogy a Nap sugárzásának ereje 40 százalékkal megnő, a Földön már réges-rég eltűntek a sarki jégsapkák, és az összes óceán elpárolgott, lehetetlenné téve ezzel az élet bármely formáját.
A Naprendszer kialakulása óta közel egymilliárd évre volt szükség, és a Föld nevű bolygón fejlődésnek indultak a kezdetleges, élő organizmusok. Ettől a pillanattól kezdve lassan, de elkerülhetetlenül követik egymást az egyre bonyolultabb kémiai-biokémiai formák, amelyek képesek alkalmazkodni a változásokhoz, és meghódítani a bolygó egyre szélesebb térségeit. Ennek során váltakoznak a nagy siker időszakai – amikor egyik vagy másik faj robbanásszerűen elterjed – a válság és a tömeges kihalás periódusaival.
