Európai hírolvasóként kevesen és keveset tudunk az elmúlt másfél évszázad japán történelméről. Legfeljebb annyit, hogy 1852-ben amerikai hadihajók erőszakkal megnyitották a szigetországot, mely két és fél évszázadon keresztül zárva volt a legtöbb nyugati ország számára.
Az erőszakos megnyitás után Japán szédítő iramban és igyekezettel modernizált, s részben a nyugati, akkor legfeljettebb technológiák elsajátításával, részben pedig önerőből fejlesztett termékek segítségével a huszadik század első évizedére a korabeli iparilag fejlett országok ranglistáján előkelő helyet foglalt el.
A japán gazdasági csoda
Ez, a Meidzsi császár nevével fémjelzett fél évszázad ipari forradalma adta az ötletet a politikai elit egyik tagjának, hogy az UNESCO-tól kérje az Ázsiában egyedülálló japán ipari forradalom néhány helyének világörökséggé nyilvánítását.
A dolog nem volt egyszerű, mert az UNESCO számos feltételhez köti egy hely világörökséggé nyilvánítását, melynek három legfontosabb eleme: kiemelkedő és univerzális értékű, nemzetközi tekintetben egyedi, és a jelen, s jövő generációi számára értéket hordozó emlékhely.
A Tokió belvárosában létrehozott angol rövidítéssel IHIC Ipari Örökség Információs Központ feladata az oktatás és továbbképzés, s annak tudatosítása, hogy Japán a 19.század közepétől az első és a mai napig (!) egyetlen ázsiai ország mily sikeresen adaptálta a nyugati iparosítás eredményeit. Kínáról nincs szó sem a tájékoztató anyagokban, sem pedig a Központ oktatásában és továbbképzéseiben.
Maga az ötlet ma Kató Kóko nevéhez fűződik, ő az IHIC vezetője és alapítója s hazájában, ahol a feminista mozgalom eddig meglehetősen csekély eredményekkel büszkélkedhet, önmagában is nagyszerű hogy ezt egy hölgy érte el. Kató természetesen nem egy valaki a 127 millió honfitársa között.
Apja híres politikus, aki igen közel állt Abe Shintaró volt japán miniszterelnökhöz s annak családjához.
Kató a Harvard Egyetem urbanisztika szakán végzett, ambíciózus és nyíltan hirdeti a japán társadalom egyediségét, különlegességét, valamint, ami a világörökség ügyében végzett, csaknem egy évtizede tartó erőfeszítéseit illeti, meggyőződése akárcsak a szélsőjobb és jobboldal szószólóinak, hogy a huszadik századi japán történelem ezt az egyediséget fejezi ki.
2015-ben megszületett a megállapodás az UNESCO és Japán, valamint Dél-Korea szakértői között, hogy a világörökség Japánban kijelölt helyeinek mindegyikén feltüntetik majd mindazt a történelmi tényt, mely a japán iparosítás páratlan sikereihez hozzájárult: jelesül, a japán gyarmatbirodalom különböző részeiből szállított és odahurcolt kényszermunkásokat, valamint az “idegen” kényszermunkásokkal történt bánásmódot. Ez a mai napig nem történt meg, s az UNESCO 2022 decemberét jelölte meg utolsó határidőként hogy ezt az Információs Központ munkatársai megtegyék.
Eddig a hír s annak háttere, hogy mi is a legsúlyosabb gond a japán ipari forradalom viágörökségként megjelölt helyeivel.
Az árnyoldalak
A keletázsiai modern történelmet jól ismerők körében csaknem közhely, hogy a japán, 19.század második felében végrehajtott iparositás, modernizáció elválaszthatatlan volt a japán gyarmatbirodalom gyors kiépítésével.
A korabeli nyugati fejlett országok mindegyike szintén gyarmatbirodalommal rendelkezett, így ezt is sikerrel adaptálta Japán.
Bár Kató véleménye szerint Dél-Korának hálásnak kellene lennie hogy Japán “annektálta” vagyis nem gyarmatosította, hanem beolvasztotta, mert ennek köszönhető a dél-koreai modernizáció is, történelmi tény, hogy Taivan, Korea, a Szahalin szigetek, Mandzsúria és Kína egy része a japán katonai, vagy polgári gyarmatosítás keretében milliós nagyságrendű munkarőt mozgatott a gyarmatbirodalom egész területén.
Kató és munkatársai szerint azonban ezek a keletázsiaiak nagyszerű fizetést és ugyanolyan munkaörülményeket élvezhettek mint japán kollégáik. A gyarmatbirodalom különböző részeinek elhurcolt emberei sohasem kaptak fizetést, s hátrányos megkülönböztetésük még élő tanúi kellően dokumentálták mindezt interjúikban. Van ennél azonban nagyobb baj is a világörökség japán színhelyeivel. A japán déli szigetén Kjúsú található helyek, szénbányák, hajógyártó kikötő, nehézipari gyárak akkori és mai tulajdonosai ugyanazok, s ők lobbiztak annak érdekében, hogy egykori gyáraik a világörökség részeivé váljanak. Ők a japán világörökség Intézet igazgatósága tanácsának tagjai is. Az összeférhetetlenség nyilvánvaló, tekintettel a csaknem 7 millió dollárt kitevő állami támogatásra, melyet e helyek fenntartói és az Információs Központ kapott.
A színhelyek legvitatottabbja azonban Hasima, mely egy sziget és közkeletű nevén Hadihajó sziget, mert alakja egy hadihajóra emlékeztet. A sziget komppal könnyen elérhető Nagaszakiból, s e szigeten szénbányászat folyt ,akárcsak a a szomszédos szigeten Takasima. A szénbányák a Mitsubishi tulajdonai voltak. A Hadihajó sziget mely a hetvenes évek végén bezárt, rengeteg belföldi és külföldi turistát vonz, népszerűségét csak növelte, hogy itt forgatták a James Bond filmek egyikét, a Skyfall-t.
A Hadihajó szigeten rettenetes körülmények között éltek bányászok ezrei, s a családjuk. Megszökni onnan nem lehetett. A második világháború kitörése után a Mitsubishi koreai munkásokat “kért” a japán kormánytól, hiszen az olcsóbb volt mint a hazai munakerő és olyan munkákat lehetett követelni tőlük, melyet a japán bányászok megtagadtak volna. A körülmények illusztrálásához itt talán elég annyit említeni, hogy még helyi prostitúciós szolgálatot is létrehoztak a szigeten, nehogy e tevékenység hiánya a munka hatékonyságát csökkentse. A prostituáltak egy része szintén koreai, nemritkán kínai volt.
A Világörökség eme szigete, Kató és kollégái ígérete ellenére semmiféle tájékoztatást nem adott és ad arról, hogy kényszermunka eredménye volt az ipari forradalom e ragyogó teljesítménye. Az Unesco ennek pótlására adott jövő év decemberéig határidőt.
Az már igazán csak a helyi, vagyis japán újságolvasók számára ismert, hogy a még élő, egykori kínai és koreai kényszermunkások egyénlieg számos kártérítési pert nyertek a Mistubishi és a Mitsui cégekkel szemben.
El tudjuk képzelni, hogy a második világháború éveiben bármelyik európai országban létrehozott kényszermunka tábor világörökség legyen? Kató ugyanis ezzel érvel, hiszen náluk a jobb megélhetésért dolgoztak a bányákban, az acél-és a hajóiparban. Ezek tehát nem emlékhelyek, hanem a japán gazdasági csoda korai szakaszának ünneplése, s Kató szerint ezek felkeresését végre kötelezővé kellene tenni a középiskolások számára. Ezzel szemben alig egy éve a német gazdaság egyik legnagyobb iparvállalata ukrajnai kényszermunkások örököseinek folyósított kárpótlást.
Nyitókép: csatahajó-sziget Forrás: Wikipédia
