A leghíresebb, legjobban fizetett manökenek közt ma már legalább annyi szép fekete, ázsiai, dél-amerikai modellt találunk, mint európait. Ha azonban a divattörténet kerül szóba, leginkább csak arra gondolunk, ami Európában vagy Észak-Amerikában történt. Így van ez a női nadrágviselet esetében is.
Kétség sem fér hozzá, jól képzett szabók hiányában az ősidők embere maga köré tekert, kezdetleges ruhára, szoknyára emlékeztető alkalmatosságokkal volt kénytelen befedni magát, ha az időjárás vagy a törzsi etikett így kívánta. Aztán eltelt néhány röpke évezred, és aki tehette, lóra szállt, ehhez a sporttevékenységhez pedig az Eurázsia sztyeppéinek nomád törzsei közé tartozó szkíták, szarmaták és bizonyára más keleti lovas népek is, feltalálták a nadrágot, amit férfi és nő egyaránt viselt.
A nagy ókori népvándorlás idején, viselőjével együtt a nadrág is eljutott a műveltnek mondott Nyugatra, azaz Európába. Itt aztán megtetszett a németeknek és a galloknak, majd a gallokat meghódító rómaiaknak is.
Igaz, a divat fővárosa akkor még nem Milánó, hanem minden városok anyja, Róma volt, és a nadrág itt nem aratott rögtön sikert, de a hidegebb éghajlatra küldött légiósok hamar rájöttek a nadrágviselés előnyére. Egy-két évszázad múlva végül Róma is behódolt, olyannyira, hogy a harmadik század végén, Diocletianus nem mindenki által szeretett uralkodása alatt, már számos nadrágszabóság működött az Örök Városban. És ezután, legalábbis Európában, a nadrág már férfi ruhadarabnak számít. Skócia, vagy egyes balkáni törzsek népviseletei, ahogy sok dél-kelet-ázsiai népé is, ugyan még őrzik a férfiak szoknyaviseletét, de századokra fennmarad, hogy a férfiak nadrágot és a nők szoknyát viselnek.
Bár a nadrágot „feltalálása” idején nők is viselték, ahhoz, hogy a hölgyek számára ismét társadalmilag elfogadott ruhadarab lehessen, sok mindennek kellett történnie. Mert épp Európában, aztán a XVII. század végétől Észak-Amerikában is, a fejlettnek és civilizáltnak mondott országokban mind az egyház, mind a törvény teljes erejét latba vetették, ha a nők bármiben is ellene szegültek a férfiak szabta szabályoknak, törvényeknek, és igen csak megszabták azt is, mi engedhető meg a viseletekben és mi nem.
Itt bizony nem volt egyszerű dolga annak a nőnek, ha munkára, hidegre, bármire hivatkozva is, de nadrágot akart viselni. Még megengedőbb európai társadalmakban is csak engedéllyel, kivételképpen viselhetett nő nadrágot felsőruhaként, és sok helyütt nem csak a szószékekről prédikáltak a nők férfiruha hordása ellen, de kemény büntetés is járt érte. Épp a divat egyik vezető országának tartott Franciaországban csak mostanában érvénytelenítették hivatalosan azt a törvényt, amely megtiltotta a nőknek, hogy nadrágban utcára lépjenek!
Kivételek persze mindig voltak. A nadrágszerepeket – és ilyet írt Shakespeare és Goldoni is, az egyik leghíresebb nadrágszerep pedig Mozart Figaró házassága című operájának Cherubinja – persze nők játszották, pontosabban szólva, színésznők, de nekik a színpadon különösen és az életben általában, ahogy a páriáknak Indiában, sokkal több volt szabad, a szabadságért azonban azzal fizettek, hogy másuk előítéleteinek foglyai voltak.
Nőknek regényt írni sem illett, ezért lett Mary Anne Evansból George Eliot néven sikeres író a XIX. század közepén Angliában és Európa szerte, és George Sand néven lett a francia romantikus irodalomnak életében még Victor Hugónál is híresebb írója Amantine Lucile Aurore Dupin. Bár valóban jó író volt, ma már egy-két regényét olvassák csak, valódi nevét pedig szinte kizárólag irodalmárok ismerik, de azt sokan tudják, hogy haját levágatta, szivarozott – ebben Szendrey Júlia is követte – és férfiruhában járt, beleértve a nadrágot is.
De ne kalandozzunk el megint, most a divatról, pontosabban arról van szó, miként nyert benne polgárjogot a női nadrágviselet, tehát irány Észak-Amerika, természetesen az Egyesült Államok! Mivel a sajtó már a XIX. század közepén is hatalmat jelentett, Amerikában különösen, egyáltalán nem véletlen, hogy az első, elég sokak által felvett nadrágos „ruhaköltemény” egy Water-Cure Journal nevű, népszerű egészségügyi folyóirat egészséges női ruha tervezésére kiírt pályázatának nyertes darabja lett.
Az összeállítást – bokánál összefogott bő bugyogó legalább térdig érő szoknyával, vagy ruhával fűző nélkül – Amelia Bloomer nőjogi aktivista és újságtulajdonos után nevezték el „Bloomer-kosztümnek”, ugyanis az ő újságjából idézte a The New York Tribune a viseletről szóló cikket, ami meghozta az öltözet országos ismertségét. Természetesen igen sok támadás, gúny és élc érte mind a viseletet, mind viselőit, de a kegyelemdöfést a krinolin megjelenése okozta. Ez az előző női viseletekhez képest kényelmes és könnyű is volt, amiben maga Amelia Bloomer is jól – és csinosnak – érezte magát.
A „bloomer-kosztüm” tehát kiment a divatból, de a nadrágos női viselet ellen nem ágáltak már annyian. Már csak azért sem, mert a sport is divatba jött a kicsit pénzesebb családok hölgyei között, és a nadrág már nem csak az úri lovassportokhoz, de a szélesebb néprétegek számára is elérhető kerékpározáshoz is alkalmasabb volt. Lóra készítettek nők számára nyerget, és elismerésre méltó teljesítmény lehetett ebben oldalt ülve, egy vadászaton versenyt lovagolni a férfiakkal, de még elképzelni is nehéz egy krinolint viselő kerékpárost!
A kerékpár tehát a női nadrágviselet elterjedését sokkal inkább elősegítette, mint a korai feministák mozgalma. Sajnos a következő esemény, mely szintén nagyot lendített a nadrág női ruhadarabként való társadalmi elfogadtatása mellett, az I. Világháború volt. Nők tömegeinek kellett a férfiak munkáját átvennie, olyan munkákat is, melyhez sokszor a nadrág volt a biztonságosabb, és hidegben melegebb öltözet.
A világháború és az azt követő spanyolnátha járvány halottak számát tekintve hasonlóan pusztító évei, majd a gazdasági világválság után a nadrág már nem csak sportolás vagy munkavégzés közben elfogadott, de az előkelők körében is divatos lesz. A legnagyobb érdeme ebben – a filmek és újságok mellett – a Hollywoodban filmcsillaggá lett német Marlene Dietrichnek és az amerikai, sokszoros Oscar-díjas Katharine Hepburn-nek van.
A gyorsan pergő évek alatt a kifutókon és az utcákon is megjelenik a nadrág szűk, bő, földet seprő vagy szár nélküli (forrónadrág) változatokban, de a legelegánsabb társadalmi eseményeken is elfogadottá válik – csak kell egy határozott és elég ismertséggel rendelkező nő, aki először felveszi. De az ilyesmi mára csak napi hír.
A leghíresebb, nem régészeti ritkaság, vagy megfizethetetlen drágaságú nadrág az ötvenes években tűnik fel a divatházak kínálatában. Ez pedig az addig munkásviseletként hordott farmer. Itt is megemlíthetjük egy fotómodell és színésznő, a máig nem feledett Marilyn Monroe nevét. Amit ő felvett, azt minden fiatal és csinos, és nem annyira fiatal és csinos nő is fel akarta venni. A farmernadrág anyaga természetesen sokkal finomabb ma, mint a munkásviseleteké volt, nem cél, hogy olyan strapabíró legyen, mint az eredeti volt, már évtizedek óta nem csak az eredeti indigókék színben és ezerféle fazonban kapható. Ha valamire azt lehet mondani, hogy mind a férfi, mind a női ruhatár alapdarabja, a farmer bizonyosan az.
Végül is, ha jobban meggondoljuk, visszajutottunk a kezdetekhez.
