Munkám során sokat dolgozom mikroszkópokkal. Idegsejteket, azok nyúlványait, vagy a sejtmagjukat nézegetem. És gyakran azon kapom magam, hogy arcokat látok a mikroszkópos képeken. Például olyanokat, mint a nyitókép a cikk elején. Szerencsére egy új ausztrál kutatásnak köszönhetően megnyugodhatok: nem velem van a probléma.
Az ember egy alapvetően szociális faj. A legtöbben szinte minden ébren töltött percünket társaságban töltjük, és a legtöbbekre igen rossz hatással van már egy rövidebb szociális elzártság is. Ezt a jövő-menő karanténok után talán senkinek nem kell magyaráznom.
Az arcfelismerésnek kiemelt szerepe van fajunknál
Egy szociális faj esetén viszont elengedhetetlen, hogy egy adott egyed megismerje fajtársait, hiszen azok lehetnek barátok, vagy ellenségek, vagy éppen idegenek. Sok állatfaj – talán a nagyobb részük – kémiai jelzések detektálásával, tehát szaglással azonosítja fajtársait. Nem véletlen szaglásszák egymást előszeretettel például a kutyák. Az ember szaglása viszont messze nem elég kifinomult ehhez – a látásunk viszont viszonylag jó.
Azt eddig is tudtuk, hogy az emberek életében kiemelten fontos szerepet játszik az arcok felismerésének képessége. Olyannyira, hogy az emberi agyban kifejlődött egy terület, az úgynevezett fuziform arcterület (fusiform face area), amelyik kifejezetten az arcfeldolgozással foglalkozik. Ezen kívül pedig egy sor másik agyterület vesz részt kisebb-nagyobb mértékben az arcok különböző részleteinek feldolgozásában. Az amygdala nevű agyterület például az arcon kifejezett érzelmek felismerésében játszik fontos szerepet. Sérülése esetén az is előfordul, hogy a beteg képtelen megítélni, hogy milyen érzelmet tükröz valakinek az arca.
Ezt a kifinomult arcfelismerő képességünket ráadásul állatokra is ki tudjuk vetíteni és akár emberi tulajdonságokat is felfedezni vélünk rajtuk, pusztán az „arcuk” alapján. Sőt, olyan betegség is ismert, amelyben a páciensek látása és értelme ép, arcokat viszont egyszerűen nem látnak. Ez az arcvakság, vagy prozopagnózia.
Ezen kívül az is ismert, hogy ha egy tárgyon, vagy bármilyen vizuális környezetben két pont-szerű objektum (szem) alatt egy száj- vagy orr-szerű objektum található, azt nagyon könnyen arcként azonosítja az agyunk. A jelenséget tudományos névvel is ellátták a kutatók: ez az arc pareidolia.
Ha agyunk úgy dönt, egy arcot látunk, úgy is dolgozza fel a képet, bármi is legyen az
Az Sydney Egyetem egyik kutatócsoportja viszont még jobban a mélyére ásott az arcészlelés és a pareidolia mögött meghúzódó agyi folyamatoknak. David Alais és munkatársai emberi arcokról készült fotókat, illetve arcokra hasonlító tárgyakról készült képeket mutogattak a kísérleti személyeknek. Megkérték a résztvevőket, hogy egy skálán értékeljék, hogy az adott képen látható – valódi vagy hamis – arc mérges vagy boldog kifejezést mutat. Ezen kívül azt is vizsgálták, hogy egy korábbi kép érzelmi töltete miként befolyásolta egy következő kép megítélését. Korábbi kutatások ugyanis arra utaltak, hogy az érzelmi töltetű képeknek úgynevezett előfeszítő hatása van: egy mérges arc után valószínűleg a következő arcot is mérgesebbnek fogjuk ítélni.
A kísérletek meglepő eredményeket hoztak. A kísérleti személyek ugyanis viszonylag egységesen ítélték meg a látott képeket az érzelmi töltet szempontjából. Magyarul egy adott képet szinte mindenki ugyanabba a kategóriába sorolt anélkül, hogy egymással beszéltek volna. Ráadásul nem csak a valódi arcokat, hanem az arc-szerű élettelen tárgyakat ábrázoló képek esetén is. Mindez arra utal, hogy függetlenül attól, hogy valóban egy igazi arcot látunk-e, ha az agyunk egyszer „úgy döntött”, hogy egy arcot látunk, akkor annak a feldolgozása nagyon gyorsan és automatikusan, nem feltétlen tudatos módon történik az arcfelismerő rendszerben.
Evolúciós nyomás eredménye
Ezt a következtetést erősíti az az eredmény is, hogy az ál-arcok ugyanúgy képesek voltak érzelmileg előfeszíteni a következő képet, mint a valódi arcok. Tehát, ha egy nem valódi képen lévő „arcot” mérgesnek ítélt a kísérleti személy, akkor a következő képet is mérgesebbnek találta – csakúgy, mint a valódi arcoknál.
Úgy tűnik tehát, hogy az életünkben valóban kiemelt szerepet játszik az arcok felismerése. Bár eddig is sejtettük, de a most bemutatott kutatások tovább erősítik azt, hogy ez a képesség nem véletlenül, hanem a biológiai evolúció nyomására jött létre és maradt meg bennünk. Az ember ugyanis csak közösségi lényként lehetett képes ilyen magasra jutni az evolúciós ranglétrán. Ehhez viszont szüksége volt arra, hogy el tudja dönteni: ki a barát, és ki az ellenség.
Nyító kép: Arcra hasonlító sejtmag mikroszkópos képen. Babiczky Ákos.
