Lehet-e tartós szövetségeket kötni Közép-Európában?

A lengyel választások után, a V4-ek változó erősségű kötelékének tükrében, illetve, a képlékeny magyar-német és magyar-román kapcsolatok tudatában, rendkívül tanulságos visszatekinteni a történelemre, és megnézni, miféle kísérletek zajlottak korábban ebben a régióban a nemzetek kölcsönösen hasznos összekapcsolódására.

A Rubicon Történelmi Magazin neves történészek, kutatók gondolatait foglalta össze e témában, és Közép-Európa – tervek és utópiák címmel, hiánypótló összeállítással rukkolt elő.

Sokunk iskolai történelemórai emlékei – tisztelet a kivételnek – meglehetősen felszínesek, így aztán ha ki kellene fejtenünk, mi is volt például a Dunai konföderáció, a Nagy-Ausztriai Egyesült Államok, a Pax Danubiana vagy a Mitteleuropa Terv, zavarba jönnénk.

Ebben a gyönyörűen illusztrált és rendkívül olvasmányos kiadványban mindezeknek a terveknek a háttere kirajzolódik. Rendkívül izgalmas kaland elmerülni a múlt forgatagában és felfedezni, miféle erők mozdultak meg az elmúlt századokban, de még a közelmúltban is, hogy a hatalmi, gazdasági, geopolitikai és kulturális kihívásokra válaszul, elősegítsék az e fertályon élő népek összekapaszkodását.

Gyarmati György történész szerint bár Közép-Európa határait földrajzilag ma viszonylag könnyű megjelölni, a valóságban ez a terület mindig különböző népek változó mozaikja volt, és politikai értelemben csak újkori képződmény.

Európa határozottabb újratagolódása körülbelül a 16. században ment végbe. Évszázadokon át forrongott ez a régió, uralkodók váltották egymást, különböző nemzetek királyai házasságkötéssel kapcsoltak össze területeket, egyes fejedelemségek hadjáratokkal terjesztették ki uralmukat más vidékekre is. Vallási és örökösödési háborúk dúltak, harcolt egymással császárság és pápaság is, a nagyobb területeket irányító hatalomért.

Két hódító régió közé szorítva

Bátran kijelenthető, hogy az európai történelem földrajzi megalapozottságú. A nagy felfedezésekkel, a tengeri kereskedelem megerősödésével, az ipari találmányokkal elindult a Nyugat fejlődése. Az atlanti partokhoz közelebb élő népek terjeszkedni kezdtek, kialakították távoli gyarmatbirodalmaikat. Keleten pedig a hódító Orosz Birodalom még keletebbre tekintett, egyes szláv népeket nyelt magába. A Nyugat és a Kelet két expanzív régiója közé szorult kisebb nemzetekből – akiknek nem volt hova terjeszkedniük -, formálódott ki Közép-Európa.

Az egyes korszakokban más-más kihívások elé nézett ez a régió. A különböző népek fejlettségi szintje, társadalmi és kulturális berendezkedése sem volt egyforma, de az már korán nyilvánvalóvá vált, hogy érdemes valamiképpen összekapaszkodniuk. A napóleoni háborúk sokkhatásként érték ezeket a nemzeteket, és kialakult bennük a védekező, erős állam iránti igény. Ezt a védőernyőt jelenítette meg a Habsburg majd az Osztrák-Magyar Monarchia, amely kicsiben tulajdonképpen egész Európát leképezte. A keretei között élő sokféle nemzet, bár átfogó védelmet, jogi, gazdasági, igazgatási rendet élvezett, jó darabig egyenetlenül fejlődött. Érzékelni lehetett az iparosodás és polgárosodás szintváltásait a nyugati, polgárosult végektől kelet és délkelet felé haladva, egészen a feudális kötöttségektől nehezen szabaduló, keleties perifériákig.

Mindennek következtében Közép-Európát hosszú ideig a németség uralta, Prága, Pozsony, Budapest, de egyes erdélyi városok is jó darabig legalább annyira német karakterűek voltak, mint amennyire szlávok vagy magyarok.

Gazdasági és politikai utópiák

A 19. századtól kezdve jó egy évszázadon át különféle Mitteleuropa (Közép-Európa) víziókat termelt ki a németség. Eleinte ennek főleg gazdasági céljai voltak. Az ősatyának Friedrich Listet tartják, aki 1840-ben hirdette meg az elképzelését, amellyel az ipari forradalomban előrébb tartó Anglia árucikkei ellenében próbált egyfajta erős német vezetésű gazdasági-kereskedelmi szövetséget kialakítani. Más nagyratörő ötletek kiterjesztették volna a horizontot, egész Skandináviától a görög partokig vagy még odébb, a Boszporuszig, illetve Bagdadig kívánták egy érdekszövetségbe tömöríteni a nemzeteket.

A nyugati és az orosz expanziv politikával szembeni védekezés vágya a 19. században nem csak gazdasági, hanem eszmei-politikai összefogásra is buzdította a köztes kis népeket.

Az 1848-as forradalmi hullámban, a párizsi emigrációban élő neves lengyel Adam Jerzy Czartoryski egy föderációs kombináció ötletével állt elő, amelyet Teleki László, a magyar forradalmi kormány megbízottja közvetített Kossuth Lajosnak, aki azonban akkor még nem volt vevő erre. Az évtizednyi emigráció tapasztalata azonban megérlelte a „dunai konföderáció” elképzelését, amely, mint a ’Dunamenti népek szorosabb szövetségének’ eszméje, egészen 1948-ig tartotta magát a magyar politikai közgondolkodásban. Tulajdonképpen ezen, a dunai patriotizmuson alapult a 20. század elején Jászi Oszkár nagyratörő ideája is, amely a jó adottságok kihasználásával Kelet-Svájcát akarta megteremteni ezen a vidéken. Ez az elképzelés sem tudott megvalósulni, mert a szomszédos népek is, a nagyhatalmak is ellen álltak.

1915-ben Friedrich Naumann újabb Mitteleuropa tervvel állt elő, amellyel a fejlettebb, kulturáltabb német térség és a fejletlenebb szláv-magyar térség „kultúrlejtőjén”, ahogy akkoriban nevezték: Köztes-Európájában akart német hegemón szerepet kialakítani. Megjegyzendő, hogy ez némiképp hasonlít a mai Európai Unióban felbukkant „Mageurópa és a Periféria államai” elképzeléshez.  Naumann víziójának megvalósulását az I. világháború és a monarchia szétesése, a kis nemzetek önállósodási törekvése aztán lehetetlenné tette.

Összekapaszkodás helyett önállósodás

Az I. világháború után a kisebb népek kiélhették vágyaikat.

Újra lett Lengyelország, megalakult Csehszlovákia, kiteljesedett „Nagy”-Románia és létrejött a déli szláv államok királysága.

De azért mindenkinek akadt valami panasza, felhánytorgatni valója.

Magyarország különösen nem örült a békediktátumnak, mert csonkolt országgá vált, és az osztrákok sem örvendtek, hogy egy birodalom vezetőjéből kis, Alpok-beli állammá zsugorodtak.

A túlzott büszkeség és sértettség, meg a revízió vágya aztán egymás elleni harcokba vitte bele a régió országait.  Ahelyett, hogy összekapaszkodtak volna, a nagy nemzetektől várták igényeik teljesítését, életük jobbra fordítását. És akkor még a nagy gazdasági világválság is rájuk szakadt. Gyarmati György pregnánsan fogalmazza meg, hogy a kis népek az I. világháború idején, az áhított nemzeti szuverenitásuk öntudatában kitértek a német irányításon alapuló Mitteleuropa Terv elől, két évtizeddel később viszont már alárendelt, csatlósi szerepben, megalkuvóan meneteltek a németek oldalán a második nagy világégés felé.

Rendezési tervek dömpingje

A II. világháború idején is születtek elképzelések a háború utáni békerendezésre Közép-Európában. Habsburg Ottó, illetve a cseh Edvard Benes, de magyarok is, mások mellett Bethlen István és az ellenzéki Bajcsy-Zsilinszky Endre is kidolgozta a maga javaslatát.

Habsburg Ottó, illetve Benes még az USA elnökénél is járt, hogy proponálja a maga elképzeléseit.

Mindannyian már jó korán számoltak Németország vereségével, és az I.világháború utáni békerendezés fenyegető aknáit akarták kiiktatni egy újfajta szilárd és biztonságot szavatoló Közép-Európa megteremtésével. Ottó gyakorlatilag egy szűkített Osztrák-Magyar Monarchiát kívánt volna újra létrehozni a maga uralkodói beiktatásával. Benes úgy gondolta, Közép-Európa akkor lenne szilárd, ha két súlyponti régiót hoznának létre: a csehszlovák-lengyel föderációt, amelyhez később az osztrákok, a magyarok, esetleg a románok is csatlakozhatnak – és egy balkáni föderációt Jugoszlávia, Görögország, Albánia, esetleg Bulgária részvételével. A magyar politikusok nem engedték el magyar revíziós vágyaikat sem.

Bethlen István a ’dunai államok konföderációját’ szorgalmazta, amelyben az osztrák állam, a cseh állam az autonóm szudéta területtel, a szlovák, a magyar állam három autonóm területtel, úgymint a Ruténföld, Erdély és a Bánát, a horvát állam és a szlovén állam vehetne részt.  Bajcsy-Zsilinszky Endre elképzelése pedig a magyarság „történelmi elhivatottságon” nyugvó vezető szerepének visszaszerzése volt Közép-Európa Duna-menti régiójában, egy autonóm Erdély társállami pozíciójával.

Nos, egyikük álma sem vált valóra. Habsburg Ottó és Edvard Benes javaslatait az amerikaiak kaszálták el, a magyar elképzelésekre pedig Sztálin mondott nagyon hamar nemet, nyomatékosítva, hogy Európa keleti felére békeidőben majd a Szovjetunó tart igényt. Így aztán csak 1990-től, a Szovjetunió felbomlásától, majd a délszláv államoknak, a háborújuk utáni önállósodásától kezdve nyílt alkalom arra, hogy Közép-Európa államai – akár egy nagyobb szövetségi rendszeren belül is – szuverenitásukat megélve, olyan okos és pragmatikus kisebb szövetségeket, társulásokat hozzanak létre, amelyek a biztonságukat és gazdasági fejlődésüket egyaránt szolgálják.

Ennek a célnak a gyakorlati megvalósítása azonban a mindennapok politikai, ideológiai és gazdasági harcaiban – mint tapasztaljuk – nem könnyű feladat.