A Hello, Dolly!, a What a Wonderful World és még számos világsláger előadójának kettős évfordulója van az idén. Louis Daniel Armstrong néven 1901-ben, tehát 120 évvel ezelőtt született, és éppen 50 éve, 1971. július 6-án halt meg. 1965-ben Magyarországra is eljött, őt hallgatva, 80 ezren tomboltak a Népstadionban. Azt állította, ilyen hatalmas közönség előtt még sohasem lépett fel.
Louis Armstrongon kívül valószínűleg nem sokan „büszkélkedhetnek” azzal, hogy későbbi hangszerükön a javítóinézetben tanultak meg játszani. Vele azonban tényleg így történt. New Orleans szegénynegyedében töltötte kisgyermekkorát, nemigen járt iskolába, jóformán az utcán élt, és alig múlt tíz éves, amikor egy utcai balhéja miatt javítóintézetbe került. Ott azonban megtanult kornettezni (a trombita lágyabb hangú, korábbi változatán játszani) és ez megváltoztatta az egész életét.
Amikor kiszabadult az intézetből, hamar felfigyeltek a rendkívül muzikális csodagyerekre. Különféle együttesekben léptették fel, muzsikált bárokban, klubokban, hajón is, tudása és előadói képessége együtt nőtt, nemesedett a New Orleansban kibomló sajátos fekete amerikai jazz-muzsikával.
Csoda
Tulajdonképpen ő maga volt a jazz. Egyszerre titokzatosan meditatív és „blue”, ugyanakkor karcos és szabad. Ritka adomány, hogy valaki egyformán lenyűgözően játszik egy hangszeren és ugyanolyan magas színvonalon énekel. Szenvedélyes fúvós játéka, rekedtes-mély hangja, szuggesztív személyisége elvarázsolta a közönséget, de a zenésztársakat is. Kiváló scattelő is volt (a jelentés nélküli szótagokkal való virtuóz jazzéneklési mód). A legnagyobbakkal muzsikált, énekelt együtt, mások mellett Ella Fitzgeralddal, Dave Brubeckkel, Oscar Petersonnal. Miles Davies egyszer később azt mondta róla: Soha nem hallottam, hogy Louis rosszul játszott volna. Soha.
A magánéletét is szenvedélyesen élte. Többször nősült, és úgy fest, a hölgyek a karrierjét is több alkalommal jó irányba fordították. Amikor a felesége lett, a zongorista Lillian Hardin vette rá, hogy saját zenekarral próbálkozzon. Különböző formációkat alakított: hamar népszerű lett a Hot Five, majd a Hot Seven, kiemelkedtek bravúros szólói, a legjobb blues-énekesnőket kísérte és remek swing-feelinget tudott teremteni. 1925-ben jelent meg az első lemeze a saját nevén és nagyon hamar megismerte az egész világ. A 30-as években tért át a kornettről a trombitára. Később az akkoriban divatos big band formációban utazott, majd időnként változó összetételű all stars zenekarával turnézta körbe a világot. Amikor idősebb lett, és a jazzben is új szelek fújdogáltak már, új stílusok és új sztárok törtek be, egy darabig úgy tűnt, Satchmónak (az angol ’táskaszáj’ kifejezésről kapta becenevét), leáldozott. De a belső erő és tűz nem hagyta magát. Olyan musicalek, filmek, dalok érték utol, amelyek megint magasra röpítették. A Hello, Dolly!, a What a Wonderful World az akkori Beatles-imádatot is lenyomták, taroltak a slágerlistákon.
Turnék
A leghosszabb ideig, több évtizeden át Lucille Wilsonnal élt, akivel úgy ismerkedtek meg, hogy a lány táncosnő volt a Cotton Clubban, ahol Louis játszott. Queens-i, Corona-beli házuk ma emlékmúzeum. Vele együtt utazott el Louis Armstrong annakidején, már nem egészen fiatalon Ghanába is. A korabeli beszámolók szerint ősei földjén királyként ünnepelték a világhírűvé vált fekete amerikai jazz-muzsikust. Felesége elkísérte később a szovjet blokk országaiban tett koncertjeire, így Magyarországra is. Annyit turnézott, hogy Ambassador Satch (Satch nagykövet) becenévvel illették. Némely kollégája odahaza nehezményezte, hogy Armstrong tulajdonképpen propaganda úton van, az amerikai demokrácia követeként jelenik meg a kommunista államokban, holott demokrácia ide vagy oda, ugyanebben az időben, az ötvenes-hatvanas években az egykori rabszolgák leszármazottainak az USA-ban még mindig nagyon sok szenvedésben és megaláztatásban volt részük. Dave Brubeck és felesége egy musicalt is írtak erről Az igazi követ címmel, amit ugyan csak egyszer adtak elő, de Armstrong állítólag látta ezt, és tudta, hogy az egyik központi figurában őt mintázták meg. Bár többször felemelte szavát a feketéket ért atrocitások, igazságtalanságok ellen, azért nem volt aktivista. A kívülállónak az az érzése, önmagát mutatta fel a mindennapokban. Nem hivalkodóan, hanem nyers egyszerűséggel „élte meg” a fekete jazz-muzsikus figuráját, mint, aki azt mondja: látjátok, ilyen értékeket kaptatok velünk. Becsüljétek és védjétek meg ezeket az értékeket!
Példa
Louis Armstrong művészetének ereje az egész 20. századon át, máig sugárzik. Dizzy Gillespie szerint nélküle a jazz-muzsikusok közül senki nem vált volna azzá, aki lett.
Peter Davies pedig, aki a javítóintézetben megtanította kornettezni Louis Armstrongot, és aki zenekart is működtetett ott, maga is példa lehetne a mai amerikai emberek számára. Aki nem engedte, hogy a balhés színesbőrű fiúk az intézetben a bűnözés különféle technikáit sajátítsák el, hanem helyette a zenéhez, nemes érzésekhez és célokhoz vitte közelebb őket, nos, az nem szlogenekkel operált, a tetteivel bizonyította, hogy a „black lives matter”.
