Lövészárok már nincs, drón és mesterséges intelligencia igen, mi lesz a tankokkal?

Az orosz hadsereg rengeteg tankot veszített Ukrajnában, s az ukránok meglepő, új fegyverekkel tizedelik a megszállók erőit. Lehet, hogy változni fog a háborúk képe? Ez sokszor megtörtént már a történelemben. Ma már egy hadsereg se indulna el harci szekerekkel, vagy elöltöltős puskákkal, holott valamikor ezek voltak a csúcsfegyverek. Csatahajók sem épülnek, pedig a XIX. század végén az számított a nagyhatalmi szimbólumnak. Nézzük meg, hogy a mostani háború elhozza-e a harckocsik végét?

A harckocsik vagy tankok a XX. század második felében meghatározó szerepet játszottak a háborúkban, e harceszközök nagy száma is mutatta egy hadsereg erejét, nem véletlen, hogy a nyugat az 1950-es évektől attól tartott, hogy a szovjet Vörös Hadsereg számtalan tankjával lerohanja Nyugat-Európát.

A guruló erőd 1916-ban jelent meg

A tankokat az I. világháború lövészárokharcai miatt fejlesztették ki. (Arról, hogy mi a tank és a többi harci jármű között a különbség, itt olvashat többet. (https://novekedes.hu/elemzesek/tank-es-tank-kozott-oriasi-a-kulonbseg)

Hasonló a helyzet, mint a hajóknál, minden harckocsi harci jármű, de nem minden harci jármű tank, ahogy minden csatahajó hadihajó, de nem minden hadihajó csatahajó.)

A XX. század elején az európai hadseregek ugyan készültek egy háborúra, de azt – az elmúlt évtizedek európai tapasztalatai és a modern fegyverek alapján – rövid, gyors hadjáratként képzelték el. Arra valójában senki sem számított, hogy a frontok évekre megrekednek. Pedig a géppuskával védett lövészárkok hálózata gyalogosan szinte áttörhetetlen volt, a rohamok csak a hullák számát növelték, komoly előretörés – legalábbis a nyugati fronton nem történt.

A lövészárkok leküzdésének problémájára a brit és a francia hadsereg is hasonló választ dolgozott ki, egy mozgó, páncélozott járművet, amely szárazföldi, de guruló erődként át tudja törni az ellenség lövészárkait.

Az első harckocsi – amelyet, hogy az ellenséges kémek ne tudják beazonosítani, tartály (angolul tank) fedőnévvel szállítottak a frontra – 1916-ban jelent meg. A Mark I a brit hadiipar fejlesztése volt, és a monstrum 8 fős legénységével lassan vánszorgott át a lövészárkokon. Az első világháborúban a tankok nem tudtak döntő fölényt kivívni, bár a szövetségesek százával vetették be, de a kezdetleges járművek eleinte inkább a megjelenésükkel keltettek pánikot. Nem is volt mind sikeres, a franciák nehéz harckocsijai például nem voltak igazán jók, de a könnyű Renault Fr 12-es igen. Bár ez egy kis jármű volt, az itt alkalmazott újítások, a körbe forgó, ágyúval felszerelt torony és a test kialakítása gyakorlatilag a tankok későbbi felépítésének alapjává vált.

Tigris, párduc, leopárd

A két világháború között érdekes módon a németek – akik eleinte múló hóbortnak tekintették a tankokat – és a szovjetek fejlesztettek komolyan, így a II. világháborúban a németek hatalmas előnnyel kezdtek, legalábbis a harckocsik területén. A szovjetek is még időben léptek, míg a nyugati szövetségesek elkéstek, az angolok és az amerikaiak le is maradtak. Az USA ugyan fel tudott zárkózni, mert az amerikai hadiipar hihetetlen képességei nyomán tízezrével ontotta a tankokat.

A II. világháborúban már hatalmas tankcsatákra került sor, legendás harckocsik feszültek egymásnak. Német oldalról a mai napig a legismertebb a – számos későbbi filmben, regényben szinte legyőzhetetlennek bélyegzett – Tigris, másfelől az amerikai Sherman – amelyre e nevet az angolok akasztották rá -, és a szovjet oldalon a T-34. Természetesen a hadakozóknak számos más típus is rendelkezésre állt, mind a német mind a szövetséges oldalon. A felfogásbeli különbségeket – és az ipari kapacitásokat – jól mutatja, a németek a nagyon bonyolult Tigrisből 1354-et, vagy a Pantherból (párducból) 6000 darabot tudtak gyártani, addig az USA és a Szovjetunió a jóval egyszerűbb felépítésű Shermanból, vagy a T34-esből külön külön-külön 60, illetve 80 ezret gyártott.

A háború után a hidegháború alatt egyre másra jelentek meg mind a két oldalon az egyre fejlettebb harckocsik. A tankok minden eleme fejlődött, a meghajtásról egyre erősebb motorok gondoskodtak, sőt a gázturbina is megjelent, a páncélzat is egyre erősödött. Nemcsak úgy, hogy egyre vastagabb acéllemezt szereltek fel a járműre, hanem kompozit anyagokat használtak, a páncélzat belső szerkezete is úgy lett kialakítva, hogy elnyelje a becsapódás erejét.

Sőt, a tankokon olyan páncélzatok is megjelentek, amelyek egyfajta „tüzet tűzzel oltani” elvet használnak. A páncélzatra kívülről robbanóanyagot, illetve sok kis robbanótöltetet helyeznek. Ha egy ilyen robbanótöltetet találat ér, felrobban, de ez precízen irányított robbanás, amelynek ereje kifelé hat, nem a tank belseje felé. Ennek az az értelme, hogy az így létrejövő ellenrobbanás semlegesíti, vagy csökkenti a becsapódó lövedék erejét. Ezt reaktív páncélzatnak hívják.

A XX. század második felében a helyi háborúkban is nagy szerepe volt a tankoknak. A tervezők egyre újabb járműveket alkottak meg, vagy a régebbi típusokat fejlesztették tovább.

A cél minden esetben az volt, hogy egy harckocsi minél mozgékonyabb és minél jobban védett legyen, nem mellesleg minél nagyobb tűzerővel rendelkezzen, s persze e három szempontnak egyidejűleg elég nehéz megfelelni. Végül az sem volt hátrány, ha a jármű megbízható. A II. világháború alatt a T 34-es nagy előnye volt, hogy nagyon könnyen, viszonylag egyszerűen volt gyártható, és a karbantartása sem volt bonyolult, míg például a Tigris komplikáltabb szerkezet volt.

A tankok a II. világháborúban bizonyítottak, és komoly szerepet játszottak a XX. század kisebb háborúiban is. A világ valaha vívott legnagyobb tankcsatájára 1991-benkerült sor az Öböl háborúban, ahol a bevetett páncélosok száma felülmulta az 1943-as legendás Kurszki csatát, ahol a németek és a szovjetek összesen 6000 tankot vetettek be.  

Az Öböl háborúban az amerikai fölény egyszerűen elsöpörte az iraki csapatokat. A modern amerikai tankok, az M1A1 Abramsok bizonyították, hogy a harctér urai. A XXI. század első felében sem változott sok minden, az oroszok bemutatták a világnak a legfejlettebbnek kikiáltott tankot, az T-14 Armatát, míg például a magyar hadsereg az egyik legmodernebb nyugati tankból a Leopard 2A7+ típusból vásárolt 44 darabot, és lízingelt 12 korábbi gyártású Leopard 2A4—et.

Azután kitört az ukrán háború. Az orosz hadvezetés – és a világ közvéleményének egy jelentős része – azt hitte, hogy az orosz tankok ezrei egyszerűen legázolják az ukránokat, hiszen míg az oroszoknak 12 420 tankjuk volt, addig az ukránoknak csak 2597, és az oroszok elvileg fejlettebb, modernebb tankokkal rendelkeztek.

Ám meglepő dolog történt. Az ukránok megállították az orosz gőzhengert. Hatalmas tankcsatákról viszont nem szóltak a hírek, elhagyott, vagy felrobbanó orosz tankokkal (és más harcjárművekkel) viszont tele van a közösségi média. Persze egy háborúban pontos adatokat az egyes felek veszteségeiről nem lehet tudni, tehát nem ismerjük, és sokáig nem is fogjuk tudni, hogy hány harckocsit vesztettek az ukránok, és pontosan hányat az oroszok, de a korábbi háborúkhoz hasonló nagy tankcsatákról, ha történt volna ilyen, legalább az egyik fél beszámolt volna.

A drónokkal nem bírnak, és ha még rosszul is használják őket…

Az oroszok egyes nyugati elemző oldalak szerint eddig körülbelül 580 tankot vesztettek (az ukránok szerint viszont ennél háromszor többet), a legtöbbet a T-72-es modernizált változatából. A T-72-es megjelenésekor, az 1970-es évek elején halára rémítette a nyugati szakértőket mozgékonyságával, erős páncélzatéval és automata töltőberendezésével. Most mégis csak a pusztulásukról szóltak a hírek. De jelentős a veszteség ezek továbbfejlesztett változatából, a T-80 és T-90-es tankokból is.

A háború kitörése óta sok cikk foglalkozott az orosz veszteségek okával. Egyrészt valószínűleg eleve a hibás stratégia és taktika az, ami okolható, hiszen nem megfelelően használják a tankokat, de közre játszik a híres ukrán sár is, amibe még a lánctalpas járművek is beleragadnak, ezért kénytelenek az utakat használni, amelyek viszont megkönnyítik, hogy felfedezzék, és megtámadják a hadoszlopokat, hiszen a viszonylag kevés út a levegőből, például drónokal könnyen felderíthető. A másik fő okot az orosz harckocsik egy tervezési problémájában látják, a már említett automata töltőberendezésben, ami elfoglalja az eleve szűk torony nagy részét. A lőszereket nemcsak a torony alatti forgórekeszben tárolják, hanem magában a toronyban is, közel az üzemanyaghoz. Emiatt egy jól sikerült találat miatt a lőszer berobbanhat, leszakítva a tornyot. A személyzetnek egy ilyen esetben elvileg 1 (!) másodperc állna rendelkezésre a meneküléshez.

Ugyan az ukrán tankokkal is ugyanez a hiba, hiszen ők is szovjet eredetű fegyvereket használnak, de az orosz tankokra más veszély is leselkedik, mégpedig a levegőből.

A tankok ellen már régóta használnak repülőket, vagy helikoptereket, a legismertebb talán az A-10-es repülőgép, amit kifejezetten a tankok ellen terveztek. Az ukránoknak azonban egy darab A-10-esük sincs, helikopterük is kevés, viszont számos drónjuk van.

A drón, mint fegyver, valójában e háborúban vált meghatározóvá, jóllehet már korábban is használték, így például jelen volt az azeri-örmény konfliktusban is. A drón kicsi, olcsó, és tud annyi lőszert, rakétát vagy bombát – extrém esetben Molotov koktélt – szállítani, ami elég egy tank elpusztításához.

A drónok azért is olcsók, mert ha le is lőnek egyet, legdrágább „egységének”, a nagyon nagy költségekkel, hosszú idő alatt kiképzett pilótának semmi baja sem esik, hiszen akár kilométerekre, de akár több száz kilométerre a dróntól vezeti a járművet.

A sörös üvegbe töltött Molotov koktélokat dobáló, kereskedelmi forgalomban kapható – kissé átalakított – drónok képei bejárták a világsajtót, igaz arról sok kép nincs, hogy ezek a fegyverek mennyire hatékonyak, de a török Bayraktar TB2 drónok teljesítménye tényleg meggyőző. E fegyvereket messziről lehet irányítani – a gyártó cég állítása szerint akár 300 kilométerről – és nagyon eredményesen pusztítják velük az ellenséges harckocsikat. A Bayraktar TB2 sokkal nagyobb, mint egy kereskedelemben kapható eszköz, hiszen 6,5 méter hosszú, a fesztávja 12 méter, de kisebb, mint egy ember vezette repülő, és 4 fegyver-felfüggesztési pontján 150 kilónyi, harckocsik elleni lézervezérlésű bombákat is tud szállítani. Akár 27 órát is a levegőben maradhat, míg a pilóta a fronttól messze irányítja a járművet. Az irányítóközpont egy konténer, amit egy teherautó is tud szállítani, tehát ezt is nehéz bemérni.

A másik „csodafegyver”, az ukrán boltokban már plüss változatban is megvásárolható Javelin rakéta, amelyet már 1996-ban rendszeresített az USA hadserege. A rakéta kilövése előtt a kezelő kijelöli a célt, majd a kilövés után a rakéta automatikusan a célra tart, a kezelőnek ebben már nem kell közreműködnie. A rakéta ráadásul felemelkedik, és magasból támad, mert a tankok tornyának a teteje a legsebezhetőbb. A rakéta robbanófeje tandem elrendezésű, ami azt jelenti, hogy két robbanófej kapott benne helyet egymás mögött, az első leküzdi a reaktív páncélzatot – a reaktív páncél egy ellenrobbanással próbálja megakadályozni a lövedéket abban, hogy a jármű valódi páncélzatán átjusson -, míg a második, nagyobb magát a tankot tudja támadni.

Mindemellett a tankok ellen meghatározóvá vált az internet, a gyors adattovábbítás és feldolgozás, a mesterséges intelligencia használata, ami nemcsak pontosabb lövéseket eredményez például ágyútűz esetén, de a megfelelően használt informatikai háttérrel az ukrán csapatok tűztámogatása sokkal gyorsabban megérkezik, mint a korábbi háborúknál. Ez azt jelenti, hogy ha egy ukrán egység tüzérségi támogatást kér, nem hosszú negyedórák, vagy akár egy óra telik el a tüzelés előtt (ami alatt a célt azonosítják, megcélozzák, ellenőrzik) hanem pár perc.

Az ukrajnai háború tehát lehet, hogy elhozza a tankok végét, hiszen, ha egy drága, sok élőerőt igénylő eszközt (egy „magyar” Leopard 2A7 ára 13-15 millió euró, egy Bayraktar TB2 2 millió dollár, míg egy természetesen egyszer használható Javelin rakéta darabját a különböző források 70-200 000 ezer dollár között adják meg) egy olcsó, ember nélküli eszközzel ki lehet lőni, vagy azonosítás után szinte azonnal megérkezik a tüzérségi csapás, amikor pl. egy hadoszlop átkel egy folyón, a páncélos jármű elveszti az előnyét.

A harckocsit azonban ennek ellenére még korai temetni, mert más helyeken azt lehet olvasni, hogy az ukrán sikerek nagyrészt annak tudhatók be, hogy az elve elavult orosz tankokat – a látványos fejlesztési ígéretek mögött valódi fejlesztések alig voltak – rosszul vetik be, azaz nem a harckocsi fegyvernem avult el, hanem az, ahogy az oroszok azokat használják.

A háború után sok elemzés születik majd arról, hogy milyen fegyverekre van szüksége egy modern hadseregnek. Lehet, hogy csak megváltoznak a harckocsik, vagy ezek is távirányítottá válnak, amit még mi nem tudhatunk. Azt azonban csak remélni tudjuk, hogy többet ilyen pusztító háborúra, ahol élesben kell majd tesztelni ezeket az eszközöket, nem kerül sor.