Magyar atombunkerek – hány embert, meddig védenének?

Németországban megkezdték a háború esetén használandó bunkerek összeírását, a svédek útmutatót küldtek minden háztartásnak háború esetére, de több nyugati ország is felkészíti társadalmát egy esetleges háborúra. De mi a helyzet Magyarországon, nálunk egyáltalán vannak bunkerek? És milyen állapotban?

Míg ezelőtt hatvan-nyolcvan évvel Magyarország vezetése számolt egy esetleges atomtámadással és az akkori idők színvonalának megfelelő védekezéssel, ma ilyen átfogó, központi projektről nem tudunk.

Valaha tanították a gyerekeket, miképpen reagáljanak egy atomtámadásra, ma tudomásunk szerint az állami tantervekben nincs ilyen.

Ez idő szerint Magyarországon – egyébként egy váratlan, gyakorlatilag kizárható valószínűségű – atomcsapás-sorozatra nincs intézményes felkészülés, legalábbis olyan, amiről a szélesebben vett közvélemény tudna. Bunkerek azonban létesültek.

A korábbi (és részben a jelenlegi) magyar, európai polgári védelem, megközelítés egy fikcióból vezethető le. Azaz először jön az atomcsapás, aztán akik életben maradtak, azok elindulnak a legközelebbi óvóhely felé. Hogy eközben mekkora adag pusztító sugárzás, elsősorban gamma sugárzás, lehulló sugárzó atomhamu éri őket, az másodlagosnak tűnik.

Hogy egy esetleges nukleáris háború miképpen hathat a lakosságra, arra elrettentő például szolgált a november 21-i dnyiprói (Dnyepropetrovszk) Pivdenmas (Juzsmas) óriásgyárra mért oroszországi közepes hatósugarú ballisztikus rakéta plusz hiperszonikus harci egység kombináció támadása.

A csapás a másodperc tört része alatt érte a mintegy egymilliós délkelet-ukrajnai nagyvárost. Sem a helyi lég-, rakétavédelem, sem az előrejelző szolgálat nem érzékelte a támadást és nem is tudott ellene semmit sem tenni. A hangsebesség 11-szeresével csapódott a célpontokba a mintegy háromtucatnyi robbanófej.

Védelem a támadást követően – saját lábon eljutva

Ami a legérdekesebb, a kisvárosnyi méretű gyár Dnyipro belterületén, a Csecselivszkij kerületben van.

A hírek szerint az érzékenyebb katonai eszközöket a gyár alatti bunkerekben tárolták-gyártották. Itt lehettek volna a polgári óvóhelyek is, de egyes szemtanúk szerint a földalatti létesítmények is megsemmisültek – pedig nem volt atomtöltet a robbanófejekben.

Lehetséges, hogy semmilyen robbanótöltet nem volt, hanem pusztán a 11-szeres hangsebesség és a harci blokkok tömegének kombinációja (sebesség szorozva a tömeggel egyenlő energia) adott át olyan mennyiségű energiát, amely lehatolt a földalatti bunkerekig, elpusztítva, megrongálva azokat.

Szakértők szerint jelenleg a fenti „poszt fesztum” (az események utáni) megközelítéssel a magyar főváros lakosságának mintegy 40 százaléka kereshetne védelmet földalatti bunkerekben. Hogy ez után mi történne, hogyan és meddig látnák el ennek a több százezres tömegnek az alapvető szükségleteit – nem ismert.

Mint ahogyan az sem köztudott, hogy hol vannak, milyen befogadó képességűek és milyen hosszú tartózkodást tesznek lehetővé ezek az esetleges menedékhelyek. E tekintetben vidéken még rosszabb a helyzet.

Budapesten talán egyedül az F4-es objektum (a köznyelv Rákosi-bunkerként ismeri) megléte közismert. Ez az objektum, amely nagyjából a budapesti belváros Szabadság tér – Kossuth tér alatti részben van és kötődik a metró vonalához – talán néhány száz embernek biztosíthatna jó túlélési lehetőségeket egy esetleges atomtámadás utáni hetekben.

Hogy meddig, az nyitott kérdés. Márpedig, ha egy globális atomháborút követő, 10-12 esztendőre becsült „atomtéllel”, a drasztikus hőmérséklet-csökkenéssel, az élelmiszer-ivóvíztartalékok kimerítésével számolunk, ilyen időtávban még a legdrágább, legjobban felszerelt „atombunkerek” építői sem gondolkodnak. Számukra a belátható időtáv néhány hét-hónap. Erre az időtartamra biztosítható ivóvíz, élelmiszer, fűtés és tiszta levegő.

Magyarországon a második világháború befejezése óta több száz, nukleáris háborús következményektől is óvó földalatti fedezék épült.

A hidegháború időként felizzó légkörében az országos (párt)vezetés, a helyi megyei szervek és az erőszakszervezetek az atomfegyverek akkor ismert hatásai elől pár száz ember számára tartósabb elrejtőzési lehetőséget kínáló föld alatti helyiségeket hoztak létre. Ezekben az emberi élet alapszükségleteit maximum néhány hónapra is biztosítani tudták.

Azonban már akkor óriási különbségek voltak a hierarchia csúcsán működtetett párt-, kormányvezetési csúcsbunker, az F4-es és a köznépnek szóló metróalagút-szintű elhelyezés, gondoskodás mértékét illetően.

Horváth Miklós hadtörténész és Kovács Vilmos könyvet is írt a Kádár rendszer utolsó éveiben, amelyben a kérdés első sorban katonai oldalát boncolgatták.

A korábbi szakirodalmakhoz képest könyvükben erősen csökkentették a várt-feltételezett NATO atomtámadás erősségét, következményeit, de vélhetően még ők is erősen (3-5-szörösen) túlbecsülték a Nyugat részéről Magyarország ellen bevetni tervezett atomfegyverek mennyiségét, valamint a támadás összhatását.

Ám a pontos képet a mai napig nem ismerjük. A NATO-ban az erre vonatkozó dokumentumokat titkosították. A fő veszélyt az Olaszországban állomásozó, atomfegyverrel felszerelt amerikai és olasz egységek jelenthették, vélték a magyarok.

A jelenlegi kapacitások, első sorban a metróalagutak ugyan több tízezer embernek adhatnának menedéket, de itt a fő kérdés az idő és az élethez szükséges alapvető dolgok (étel-ital-levegő-tisztálkodás) biztosítása.

Ahogy a világot sokkoló minapi dnyiprói (Ukrajna) video-felvételek jelezték, a támadás a másodperc tört része alatt lezajlott. Ha valóban lett volna atomtöltet a becsapódó robbanófejekben, Dnyipróból nem maradt volna sok. És tegyük hozzá, hogy Ukrajna ma a lég- és rakétavédelmi eszközöket tekintve – Izraellel együtt – a világ két leginkább felkészült-felszerelkezett országa.

Ám az elemzések a tekintetben bizonytalanná váltak, hogy tömegek túlélhetnek-e egy atomháborút? Még azt sem tudjuk bizonyosan, hogy meddig tarthatnak az utóhatások, mindenekelőtt az emberi környezetet érő sugár-, vagy egyéb szennyezések.

A „Rákosi-bunker” 

Valahol a Szabadság tér és a Kossuth tér között helyezkedik el mintegy 39 méteres mélységben. Az esetleges Dunavíz-betörésektől külön szigetelőrendszer védi. Jelenlegi állapota, tulajdonviszonyai homályosak.

Közvetlen összeköttetésben van a „Fehér Háznak” nevezett Duna-parti képviselői székházzal (a rendszerváltás előtt az uralkodó párt központjával), de a Parlamenttel állítólag nincs kapcsolata. Összesen csaknem 4000 négyzetméternyi területű, hozzávetőlegesen 2200 embert képes befogadni.

Talán a múlt század hatvanas évei elején az akkori atomfegyver-támadástól ideig-óráig megvédhette volna azokat, akiknek sikerül elérniük az atommenedéket.

A rendelkezésre álló idő az atomrakéták kilövése és becsapódása között néhány percben mérhető. Ez alatt aligha lehetett volna több ezer embert, több helyszínről az atombunkerbe menekíteni, majd még a becsapódások előtt légmentesen lezárni a lejárókat.

Azaz a menedék használhatósága kezdettől fogva kétséges volt.

Az F4-es objektum a hatvanas évek eleji szovjet tapasztalatok alapján épült. Abban az időszakban volt a legnagyobb a két tábor, a Szovjetunió és az Egyesült Államok vezette NATO között az atomfegyverek számában lévő aránytalanság.

Többé-kevésbé mértékadó források szerint a Szovjetuniónak akkoriban 200-300 nagy robbanóerejű (elsősorban megatonna kategóriájú), mindenekelőtt stratégiai nehézbombázókkal a célterületre szállított atom-ütőereje volt. Az USA-nak akkoriban húszezernél is több nukleáris robbanófej állhatott a rendelkezésére, ezek nagyrészt csaknem egy nagyságrenddel voltak kisebb robbanóerejűek a szovjetekénél.

Az okok a szovjetek ismert megalomániáján kívül gyakorlati, haditechnikaiak voltak. Akkoriban a szovjet atombombákat, robbanófejeket célba juttató eszközök pontatlanabbak voltak a nyugatiakénál. Ezt Moszkva a fegyverek nagyobb robbanóerejével igyekezett ellensúlyozni.

A Cár-Bomba – 1961 októbere

Ismeretes, hogy a világtörténelem legnagyobb erejű atom (termonukleáris) fegyverkísérletét 1961. október 30-án a Szovjetunió északi partjai előtt lévő Novaja Zemlja (Új Föld) sziget északi részén robbantották fel. A 27 tonnás óriási robbanószerkezetet egy Tu-95-ös átalakított stratégiai bombázógép vitte a helyszínre.

A mintegy 4 kilométer magasan felrobbant szerkezet 57-59 megatonna erősségű lehetett, a robbanást a helyszíntől 1300 kilométerre is érzékelték, a légnyomáshullám többször megkerülte a Földet. Katonai jelentősége nem volt, inkább propagandának, elrettentő erő-demonstrációnak szánták. Túlságosan nagy méretű és nehéz, „kontinensgyilkos” fegyvernek bizonyult.

Magyarország, miként gyakorlatilag a világ bármely állama, (talán Izrael kivételével) nincs felkészülve egy atomháborúra. Amely még akkor is az emberi civilizáció végét jelentheti, ha figyelembe vesszük: a mai atomfegyver-készletek csak egy töredékét, mintegy húsz százalékát tehetik ki a hidegháborús csúcsponton, a múlt század nyolcvanas éveiben meglévő bombakészleteknek.

Akkoriban a világon felhalmozott nukleáris robbanófejek mennyisége elérhette-meghaladhatta a nyolcvanezret. Számuk ma még a 13-14 ezret sem érheti el – bár kiváltképpen Oroszország esetében a tényleges mennyiségről nincsenek megbízható adatok.

Talán ez a tényező, hogy a világ egyetlen országa sem képes kezelni egy nukleáris háború súlyos, az országok, nemzetek puszta létét megkérdőjelező következményeit – lehet a legfőbb visszarettentő tényező.

Jövőre lesz nyolcvan esztendeje, hogy az Egyesült Államok két nukleáris szerkezetet dobott le akkori ellenfelére, Japánra. Azóta nem került sor atomfegyver bevetésére, noha Földünkön több száz – jelentős méretűből is tucatnyinál több – fegyveres konfliktus zajlott le. És ez jó lenne, ha így is maradna.