A függőség nemcsak a szenvedőt, hanem sok esetben a családját és a közvetlen környezetét is megterheli. Hogyan ismerhetjük fel a problémát, és mi a teendő, ha valaki függővé válik? Ebben a sokakat érintő és rendkívül érzékeny kérdéskörben Kapitány-Fövény Máté klinikai szakpszichológus segít bennünket eligazodni. Interjú.
Mit nevezünk függőségnek s ezen belül mit érdemes tudnunk a kémiai és viselkedési függőségről?
Általánosságban a függőséget úgy definiálhatjuk, mint egy olyan tevékenységet, amely kezdetben örömet, eufóriát vagy valamilyen jutalmat ad, amit az érintettek gyakran öngyógyítási célzattal is végeznek. Azonban az adott viselkedés idővel egyre inkább kényszeressé válik, és egyre kevésbé adja meg a remélt pozitív visszacsatolást, a jutalmazást.
Az a valami, ami kezdetben pozitív megerősítést adott, idővel a kontroll elvesztéséhez és a viselkedés kényszeres ismétléséhez vezet.
S valóban beszélhetünk kémiai és viselkedési függőségekről; az előbbiek közé tartozik többek között az alkohol, a nikotin és a drogok, míg a viselkedési függőségek közé sorolhatjuk például a patológiás szerencsejátékot, az internetaddikciót, vagy épp a munkafüggőséget.
Hogyan lehet megállapítani, hogy valaki függő?
A klinikai megközelítés alapján a függőséget és annak súlyosságát az alapján lehet megállapítani, hogy milyen és mennyi tünet jelenik meg az adott egyénnél. Minél több ilyen jellemző érhető tetten, annál valószínűbb, hogy súlyosabb függőségről van szó.
A lehetséges tünetek között említhetjük a megvonást, mely az adott viselkedési forma vagy szerhasználat abbahagyásával olyan kínzó állapotok formájában ölthet testet, mint például a szorongás, az ingerlékenység, az alvászavarok, az izzadás, a végtagremegés, a hőhullámok vagy a hidegrázások.
A tolerancia megjelenése is figyelmeztető jel, ami azt jelenti, hogy az adott egyénnek több szert kell fogyasztania vagy egyre több időt kell tölteni az adott viselkedés végzésével ahhoz, hogy ugyanazt a hatást elérje, mint korábban.
A függőség jelei közösségi és társadalmi szinten is megnyilvánulhatnak, például amikor a személy egyre kevesebb energiát fordít a kapcsolatai ápolására, miközben egyre több időt tölt magával a függőségi viselkedéssel.
Ezen kívül a kontrollvesztés és az ismételt abbahagyási kudarc is gyakori tünetek: az egyén megpróbálkozik a viselkedés kordában tartásával, vagy akár a teljes leállással, ám egyedül képtelen erre.
A kémiai szerekkel – mint az alkohol, a drogok, a dohányzás – kapcsolatos függőségek ismertek, de mi a helyzet az olyan viselkedési függőségekkel, mint a munka, a sport vagy az önképzés, a tanulás?
Kis túlzással minden emberi viselkedési forma lehet addiktív, amennyiben önmegerősítő, önjutalmazó vagy negatív érzéseket tompító hatása van,
tehát valóban beszélhetünk munka-, sport-, szex-, kapcsolat- vagy más tevékenységgel összefüggő addikcióról. A függőség alapvetően egy üresség- vagy hiányérzetre épül, és az adott viselkedés célja részben ezen hiányérzetek megszüntetése.
Fontos tudnunk, hogy az ilyen típusú viselkedések, bár van köztük társadalmilag kevésbé stigmatizált vagy akár támogatott magatartás (gondoljunk csak a fogyasztásra és a termelésre berendezkedett társadalmak munkához való viszonyára), amennyiben kényszeressé válnak, hasonló problémákat okozhatnak, mint a kémiai addikciók.
Példaként említhetjük a szerencsejátékfüggőséget, mely egyes becslések szerint megtízszerezheti az öngyilkossági kockázatot.
Milyen problémák jellemzik jelenleg a magyar társadalmat a függőségek szempontjából?
Az első és legegyértelműbb válaszom az, hogy Magyarországon a legnagyobb függőségi probléma továbbra is az alkohol.
Ez nemcsak az egyének és a családok szintjén, hanem társadalmi és gazdasági szinten is súlyos károkat okoz. Ha csak azt nézzük, hogy mi állhat például a tartós munkaképtelenség mögött, akkor a depresszió mellett a túlzott alkoholfogyasztás negatív következményeiről is szó van. Ez tehát egy olyan terület, amire sokkal több figyelmet kellene fordítani.
Különösen érdekelne, hogy ezek mennyire érintik a fiatalokat.
A fiatalok szerhasználati helyzetét vizsgáló kutatások alapján az elmúlt években az látszik, hogy a fiúknál az alkoholfogyasztás magas szinten stagnál, és ami különösen aggasztó, hogy az utóbbi időben a lányok gyakorlatilag behozták a fiúkat alkoholfogyasztásban.
Ez korábban nem volt jellemző. Emellett a tizenévesek körében az illegális szerek használata is emelkedni kezdett. Összességében tehát nem állunk jól: a fiatalok körében is erősödnek ezek a negatív tendenciák, ami azért is aggasztó, mert ők jelentik azt a következő generációt, akik majd a társadalmat fenntartják.
Létezik valamilyen jól működő stratégia vagy akcióterv, ami lassítja ezeket a negatív folyamatokat?
A Magyar Addiktológiai Társaság számtalan szakmai javaslattal állt elő az elmúlt években, illetve a szervezethez köthető munkacsoportok olyan hiánypótló kezdeményezéseket indítottak el, mint a korai felismerés és kezelésbevétel elősegítése, a szegregátumok szerhasználati problémáinak feltárása, vagy az addiktológiai ellátás és prevenciós tevékenységek átláthatóvá tétele.
Ám ahhoz, hogy az ilyen jellegű programok jelentősebb hatást érhessenek el, jóval nagyobb pénzügyi támogatásra volna szükség.
Fontos lenne továbbá, hogy az alapellátásban – például a háziorvosi rendelőkben – is szűrjék a függőségi problémákat,
de erre a feladatra például klinikai szakpszichológusokat kellene bevonni.
Voltak olyan kezdeményezések is, amelyek a toxikológiai osztályra kerülő klienseket próbálták motiválni arra, hogy az addiktológiai ellátásba forduljanak segítséget kérni. A legtöbb ilyen, egyébként rendkívül előremutató törekvés azonban az említett finanszírozási hiány mellett a szakemberek kapacitásbeli hiányai miatt is elakad. Kevés az elérhető addiktológiai ellátóhely, vagyis szükség lenne azok bővítésére.
Továbbá hiányzik a bizonyítékokon alapuló megközelítés is: kevés adat áll rendelkezésre arról, hogy a már meglévő prevenciós programok valóban hatékonyak-e. Hosszabb távon a közösségi hálózatok megerősítésére lenne szükség társadalmi szinten.
Az addikció ugyanis gyakran emberi kapcsolatokat próbálna pótolni, hátterében többnyire kötődési, kapcsolódási igény is rejlik. Mivel a világ változásai a bezárkózás felé terelik az emberiséget, a közösségi programok, találkozási pontok kialakítása kiemelt cél lehetne. És a találkozási pontok alatt nem a kocsmákat értem.
Mi a helyzet a hazai ellátórendszerrel, s milyen lehetőségek vannak a segítségkérésre, az érintettek hogyan érhetik el a szükséges támogatást? Nyilván más a helyzet Budapesten, mint mondjuk egy borsodi szegregátumban…
Az ellátórendszer a különböző régiókban eltérő hatékonysággal működik. A probléma mértékéhez és súlyához képest Budapesten is nagyon alacsony számú ambulancia és pláne addiktológiai osztály érhető el. A helyzet pedig számos kisebb település esetén ennél is nehezítettebb.
Egyes területeken szó szerint teljességgel hiányoznak a megfelelő szociális és egészségügyi intézmények, amelyek lehetővé tennék a hatékony kezelést.
Az ilyen szempontból elzártabb régiókban élő érintetteknek sokszor hosszú utat kell, vagy kellene megtenniük az ellátás érdekében, ami sokszor nem életszerű…
A függőségek kezelése során szó lehet gyógyszeres, vagy pszichoterápiáról is – mi alapján dől el, hogy melyikre van szükség?
Leginkább a függőség súlyosságától és a társuló mentális zavarok jellegétől függ, hogy valakinek a pszichoterápiák és szocioterápiák mellett szüksége van-e gyógyszeres kezelésre is.
A farmakoterápia tüneti kezelést tesz lehetővé, illetve nem ritkán kedvezőbb agyi neurokémiai feltételeket biztosít ahhoz, hogy a pszichoterápia is hatékonyabban működhessen. A folyamat minden esetben személyre szabott, és az egyéni szükségletekhez igazodik.
Van lehetőség a teljes gyógyulásra?
Az egyik legfontosabb tényező a mélypont vagy egy sorsfordító katartikus pillanat megélése, mert sok esetben a szenvedélybetegek csak akkor ismerik be önmaguk számára is a problémát, amikor az már mindent, vagy majdnem mindent elvett tőlük.
A változás mindenekelőtt belső motivációt igényel, amely segít abban, hogy az egyén felismerje: ha nem változtat, komoly következményekkel kell szembenéznie.
Ez a felismerés szükséges ahhoz, hogy ténylegesen elinduljon a felépülés folyamata. Fontos, hogy a függőségekkel küzdő érintett új célokat találjon az életében, és elkezdje újra strukturálni a mindennapjait, hiszen a rendszeresség és a napi rutin segíti abban, hogy ne csússzon ki a valóságból.
A személyes és a társadalmi kapcsolatok megerősítése, a stresszkezelési technikák elsajátítása és alkalmazása szintén fontos felépülési kritériumok.
A család és a közvetlen környezet is jelentős hatással van a folyamatra.
Az addiktológiában mindemellett nem gyógyulásról beszélünk, hanem tudatos felépülési folyamatról, ami nem egy lezárt állapotot feltételez, sokkal inkább egy újfatja életfelfogást és ehhez társuló új szokásrendszert.
Mit tehet a család vagy a környezet, hogyan tudják támogatni a függőt?
Először is fontos tisztázni, hogy ha valaki az addikciója mellett agresszív, fenyegető, bántalmazó, akkor ott azonnali beavatkozásra van szükség.
Ilyen esetekben a családtagok védelme az elsődleges szempont. De közel sem minden szenvedélybeteg bántalmazó. A hozzátartozóknak sokszor szükséges felmérnie, hogy a családi rendszer működésében mik azok a jellemzők, amik fenntartják a függőség ördögi körét.
Fel kell számolni a játszmákat, meg kell tanulni határokat húzni, nyíltan kommunikálni, nem tabusítani témákat, nem rejtegetni súlyos családi titkokat.
Ezek komoly kihívást jelentenek mind a szenvedélybeteg, mind a hozzátartozói számára. Fontos tudni, hogy a családterápia lehetősége mellett elérhetőek hozzátartozói csoportok is. A kulcskérdés a segítségkérés. Mert ez sem trivialitás.
A függőség megbélyegzett állapot, ami miatt nem csak az érintettek, de a hozzátartozók is hajlamosak zárt ajtók mögött tartani, a külvilág elől rejtegetni a problémát. Ezt a hozzáállást szükséges átfordítani abba, hogy ki tudjuk mondani: az addikció tömegeket érintő nehézség. A kollektív cinkosság fenntartása helyett tehát érdemes volna végre kollektív felépülésben gondolkodni.
