Milyen veszélyek leselkednek a gyerekekre a digitális térben? És mi a helyzet a felnőttekkel? Vajon probléma, ha öt percenként csekkoljuk, hogy mik a hírek a világban? Többek között ezekről a kérdésekről beszélgettünk a digitális problémákra specializálódott pszichológussal, Tóth Dániellel.
Saját magára pszichológusként, ismeretterjesztőként, édesapaként, de ugyanakkor gamerként (videójátékos) is szokott hivatkozni. Ezért felmerül bennem a kérdés, hogy a digitális világot szeretné megvédeni a kritikáktól, vagy pont a digitális világtól szeretné megóvni az embereket?
Egyik se. A tudatosságot szeretném hangsúlyozni. 2005 környékén még diákként kezdtem el kutatni a videójátékokat az egyetemen. Mivel én előbb voltam gamer, mint szakember, ezért igaz, hogy egy elég szilárd pozitív hozzáállásom volt a digitális világhoz és a játékokhoz. Akkoriban az volt a domináns kutatási irány, hogy a videójáték agresszívvá tesz – ezt mondjuk azóta azért sikerült árnyalni. Engem viszont az érdekelt, hogy vannak-e pozitív hatásai a videójátékoknak? Vagy, hogy miért és milyen játékokat választ valaki? Ez akkor, a kétezres években nagyon újszerűnek hatott. Idővel viszont nekem is be kellett látnom, hogy igenis van az a mennyiség, ami fölött már szinte csak negatív hatásokról beszélhetünk. Mint ahogy nem mindegy az életkor sem: ugyanaz a játék, ami jó egy tizenöt-húszévesnek, nem biztos, hogy jó egy ötévesnek. Tehát nekem is elkezdett árnyalódni a fejemben ez a kérdés. Ugyanakkor szeretném hangsúlyozni, hogy nem mindenki függő, aki videójátékkal játszik. A tényleges gamer populációnak maximum 3-5 százaléka az, aki valóban problémásnak tekinthető. Ahogy nem lesz minden bulizó egyetemistából sem alkoholista. Ezek lehetőségek, amikkel, ha jól él az ember, és közben vigyáz magára, akkor nem feltétlen szükséges, hogy problémává váljanak. Ennek kapcsán kezdtem el az ismeretterjesztést is. Kezdetben előadások, cikkek, később pedig a Pszichológus Pasi YouTube-csatorna formájában. És ezt szolgálja a legújabb, most megjelenő könyvem is, ami kifejezetten a digitális nevelésről szól. Tehát én nem szeretnék semmilyen technológiától félő táborba beállni, hanem hiteles, tudományos ismeretterjesztést szeretnék végezni a témában.
A digitális világban az egyéni szabadság rossz és jó irányt is vehet
És amióta elindította a saját pszichológiai praxisát megerősítést nyert ez a szemlélet?
Abszolút, persze. Annyi a különbség, hogy egyre jobban bővült a paletta: felkerültek a különböző közösségi médiai felületek, az okostelefonok, az online tartalomszolgáltatók. De ez a kettősség – hogy a digitális világ vezethet jóra és rosszra – abszolút megfigyelhető. Azt szoktam mondani például, hogy sokkal többet elárul egy fiatal potenciális jövőjéről a digitális viselkedése, mint a jegyei. A digitális térben ugyanis azt csinál, amit ő választ.
Én nagyon sok érdekes sikertörténetet látok, amikor sikeres felnőttek megfogalmazzák, hogy voltaképpen most azt csinálják, amit annak idején a kedvenc játékaikban. Például stratégiai, vagy gazdasági döntéseket hoznak, nagy szervezeteket irányítanak.
Szerintem az is egy probléma, ha ezekről nem beszélünk nyíltan, és egy olyan közegben nő fel egy gyerek, ahol csak abban mérik az ő sikerességét, hogy milyenek a jegyei. Ilyenkor viszont sajnos nem nagyon marad tere az egyéni szikrának, kreativitásnak. A digitális világban viszont sokkal nagyobb az egyéni szabadság – ami mehet természetesen jó és rossz irányba is.
Viszont, ha egy pillanatra a problémáknál maradunk: a saját praxisában jellemző-e valódi videójáték-, vagy egyéb digitális függőség megjelenése gyerekkorban?
Nem jellemző az, hogy kimondottan függők garmadája jönne hozzám. Sőt, az elmúlt tíz évben talán összesen egy olyan esettel találkoztam, aki azzal keresett meg, hogy függő. Anyukák szoktak inkább jelentkezni, akik úgy gondolják, hogy a gyerekük függő. Tapasztalataim szerint ugyanakkor ez sokszor inkább kommunikációs problémára utal. Az anyuka nem játszik és nem is játszott soha ilyenekkel, ezért nem érti, nem tudja, hogy mi fán terem ez az egész. Viszont nem is kommunikálnak róla megfelelően, nincsenek szabályok, keretek, helyette jön az egymásnak feszülés, hogy a játék jó, vagy rossz. Sokszor, ha ez a kommunikációs probléma a segítségemmel megoldódik, akkor az alapprobléma is mérséklődik, van, hogy teljesen eltűnik.
Azt mondja, hogy gyakran anyukák keresik meg. Ezek szerint az anyukák jobban félnek a digitális világtól?
Nem ennyire egyszerű a kép. Előfordul, hogy az apuka a megengedőbb és az anyuka az aggódósabb – de ennek az ellenkezője is. A fiatalabb szülők között például egyre inkább megjelenik a női gamer réteg is, maximum nekik mást jelent a játék. Viszont minél idősebbek, annál inkább igaz, hogy régen inkább a férfi játszott videójátékokkal, ami nyilván befolyásolhatja a hozzáállásukat az egész témához. De azért nem annyira egyszerű a kép, hogy az apukák játszottak, az anyukák meg félnek.
Tehát a szülők saját tapasztalatai a digitális világban jobban befolyásolják a hozzáállásukat?
Igen, ez talán jobban számít. Az egyik gyakori verzió az, hogy a szülőnek idegen ez a világ, és nem tud róla semmit. Ez sokszor vezet irracionális félelemhez, de akár struccpolitikához is. Szinte örül neki, hogy nem kell részt vennie ebben a digitális világban, de ez nyilván nem vezet semmi jóra.
A másik eset, hogy a felhasználói oldalról jön a szülő, tehát maga is játszott, esetleg felnőttként is lelkes fogyasztója videojátékoknak, sorozatoknak vagy más digitális tartalomnak. Ők pedig sokszor belecsúsznak abba a hibába, hogy úgy érzik, hogy őket túlféltették, ezért nem akarnak hallani arról, hogy ez az egész rossz is lehet – mondván ők is felnőttek valahogy. De nem gondolnak bele abba, hogy az, hogy ő mondjuk tizenévesen kezdett el videójátékozni, az nem ugyanaz, hogy a mai gyerekek már akár óvodás korban, vagy még fiatalabb korban kezdik el. Önmagában tehát az, hogy valaki maga is gamer volt nem védőfaktor. Tehát a kronológia sem véd, csak akkor, ha emellé odakerül a tudatosság. A tudatos szülő, aki a köztes, nehezebb utat járja, az sajnos ritkább, mert azzal meló van.
Ezek szerint nem is csak a játékokkal lehet probléma.
Nem, nem csak a videójátékok miatt keresnek meg. Sorozatok, közösségi média, pornó, trollkodás, szexting (szexuális tartalmú csetelés – a szerk.) és még sorolhatnám – ezek mind megjelennek a munkám során. A szülőknek sokszor elég egyszer belekeveredni egy olyan ügybe, amikor az ő gyerekükön csattan valamilyen durva „tréfa” az online térben és ő nem nevet. Ennek lehetnek olyan hatásai, amivel már otthon nem tudnak mit kezdeni – ilyenkor szoktak például megkeresni.
De ugyanígy megjelenik az online szexualitás. Például iskolák akkor szoktak jellemzően megkeresni, amikor valami konkrét ügy kibukik. Mondjuk szárnyra kapnak az egyik diáklány alulöltözött képei az iskolában. Sajnos ez ma már sokkal jobban benne van a fiatalok életében, mint korábban – de csak néha kerülnek felszínre. Egyes kutatások szerint 14 éves korig a fiatalok kétharmada belefut a szextingbe, – a fele meg él vele. Azt nem tudom, hogy Magyarországon pontosan mekkorák ezek az arányok, de azt látom, hogy akármerre megyek, akárhol keresnek meg, ez megjelenik.
De miért is lenne kivétel Magyarország? Ugyanabban a digitális világban él mindenki Karakószörcsökön, Budapesten, vagy akár New Yorkban. Maximum nálunk van egy kis időbeli lemaradás.
Két év alatt nulla képernyőidőt!
Ez részben megerősíti azt a sokak fejében élő nagyon sötét képet a digitális világról, ami miatt sokan megpróbálják inkább elzárni tőle a gyerekeket. Ebből a túlféltésből viszont nem lehet, hogy kialakul egy újabb probléma? Például kimarad a gyerek bizonyos közösségi élményekből.
Erről két dolog jut eszembe. Egyrészt, inkább az a tapasztalat, hogy túl korán túl sokat engednek a szülők. Pont azért, mert félnek, hogy kimarad valamiből a gyerek. Ugyanakkor a kisgyerekkori idegrendszeri és pszichés fejlődéshez egyszerűen nincs szükség kütyükre.
Amin el lehet gondolkodni, az a szociális státusz kérdése. Amikor például mindenkinek van már okostelefonja az osztályban, csak neki nem. A kérdés az, hogy mennyire akarjuk, hogy a mi gyerekünk is beálljon a sorba és beilleszkedjen ebben a tekintetben. Ez további komoly kérdéseket vet fel, amikre nincs is egyszerű válasz. Ami biztos, hogy a tiltás önmagában nem ér sokat. Hiába van teljes tiltás, nulla képernyőidő mondjuk tízéves koráig, akkor majd tízévesen fog teljesen beleőrülni. Nem érdemes feleslegesen tabusítani, vagy misztifikálni a dolgot, szerintem a fokozatosság a lényeg. A korai években még fontos visszafogni a dolgot, mert a kisgyerekek a legsérülékenyebbek. Az Egészségügyi Világszervezetnek (WHO) sem véletlen az az ajánlása, hogy kétéves kor alatt nulla legyen a képernyőidő. Szerintem szörnyű, amikor pelenkázásnál, etetésnél, vagy autózás közben rutinszerűen odateszik a gyerek elé a telefont, vagy a tabletet. Aztán nem értik, hogy később miért fordul ki magából a gyerek.
Ezzel együtt aztán ahogy közeledünk az iskolához, el kell kezdeni valahogy ismerkedni a dologgal. Megtanítani, hogy egyáltalán mi az a telefon, mire való, esetleg hétvégén megnézni együtt egy-két állatos videót. Pont azért, hogy ne legyen az egész egy ilyen fantasztikus, mitikus dolog, amikor először találkozik vele. Hiszen iskolás korban már nagyon nehéz, gyakorlatilag lehetetlen lesz teljesen távol tartani tőle. A cél az lenne, hogy szépen felkészítsük a gyereket arra, hogy hogyan kell az egész digitális világot kezelni addigra, amikorra már saját telefont kap. Úgy működik ezt kicsit, mint a természeti népeknél. Lehet, hogy ott tizenkét éves korban felnőtt lesz valaki, de addigra nagyjából megtanítják neki, hogy hogyan kell túlélni a vadonban. Itt is erre lenne szükség.
Például, ha nézünk együtt egy videót és felugrik egy reklám, akkor lehet beszélgetni kicsit a reklámok céljáról, működéséről, természetéről.
Fel kell készíteni a gyerekeket arra, hogy a digitális világban hogyan kell felnőttként túlélni, de legalább addig jussanak el, hogy mit kell elkerülni, mikor kell segítséget kérni, vagy szólni a szülőknek.
Azt szoktam mondani, hogy a digitális világban minden gyerek tulajdonképpen felnőtt. Ezért nem lenne szabad egy gyereknek úgy saját okoseszközt adni, hogy előtte nem készítjük fel, nem gondoljuk át, nem alkalmazunk bizonyos korlátozásokat. Persze tudom, hogy ez a szülőknek nem jön magától, hiszen nekik sem tanították meg, de már egyszerűen nem lehet ugyanazzal az eszköztárral egészséges gyereket nevelni, amivel korábban minket neveltek. Pont azért, mert a korábbi generációk egyszerűen nem találkoztak olyan dolgokkal, amik ma már a mindennapi élet részei. A könyvemben is erre szeretném felhívni a figyelmet.
És mi a helyzet a felnőttekkel? Eddig csak a gyerekkori problémákról esett szó, de gondolom ez nincs életkorhoz kötve.
Nem, ennek nincs életkori lejárata, maximum a probléma jellege változik. A digitális cuccainkkal nagyon könnyű elfeledtetni a való élet fájdalmait, problémáit. Voltak is olyan kutatások, amik azt mutatták, hogy a játéknak fájdalomcsillapító, vagy szorongásoldó hatása van. Égési sérült veteránoknál mutatták ki azt például, hogy jobban teljesített a játék, mint a fájdalomcsillapító. Tehát legyen szó akár valamilyen testi betegségről, pszichés problémáról, vagy szimplán csak egy boldogtalan életről, a digitális világ segítségével el lehet ezeket nyomni.
Lehet, hogy valaki éveket eltölt egy munkahelyen, ahol nincsen semmi öröme, nincsenek kihívások az életében, de videójátékokkal, sorozatokkal, vagy más digitális tartalmakkal pótolja az izgalmakat, kalandokat, sikerélményeket. Aztán másnap megy vissza ugyanabba a boldogtalan mókuskerékbe. Viszont ez az, ami egy nagyon problémás koktél, hiszen hosszú évekre képes megrekedni az embernek az élete, amíg nem halad és nem fejlődik – pszichés szempontból legalábbis.
A digitális világ idős korban is menekülőút lehet
Konkrét függőségről van már szó ilyenkor?
Azt lehetne elemezgetni, hogy ez mennyire függőség, vagy mennyire nem az. Az viszont biztos, hogy amikor az ember nem azért néz meg egy sorozatot, vagy játszik egy játékkal, mert attól jobb lesz a napja, hanem azért, mert menekül valami elől, akkor az már egy probléma. A munkám során is gyakran előkerülnek ezek a dolgok, de nem feltétlen úgy, hogy „segítség, függő vagyok”. Inkább olyanok merülnek fel, hogy nem volt még párkapcsolatom, pedig már harminc vagyok, nem tudtam még kirepülni, nem volt még egy rendes munkahelyem, ahol pár hétnél tovább meg tudtam maradni. Aztán amikor elkezdjük boncolgatni a dolgot gyakran előkerül a mértéktelen videójáték, a közösségi média, a sorozatok, vagy éppen a pornó. És ráadásul ez nem is csak a fiatal felnőtteknél fordul elő. Bármikor lehet olyan, hogy az ember úgy érzi, hogy megreked az élete, bizonytalan vagy magányos. Pont idős korban van ezeknek a digitális problémáknak egy „reneszánsza” a serdülőkor után. Hiszen idős korban az ember gyakran egyedül marad a félelmeivel és a problémáival. Nincsenek új kapcsolatok, új kihívások – és ilyenkor a digitális világ megint egy menekülőút lehet.
Ilyenkor mi a jó megoldás? Úgy tudom, hogy az alkoholistáknak azt szokták mondani, hogy nincs köztes út – vagy iszik, vagy nem. A digitális világról is teljesen le kell kapcsolódnia a problémás használóknak?
Nem egészen. A szerfüggőséget és a viselkedéses függőségeket fontos szétválasztani. A szerfüggőségnél ugye a konkrét kémiai anyag az, amihez hozzászokik a szervezet, amiből egy idő után egyre nagyobb dózisra van szükség ugyanahhoz a hatáshoz, egy idő után pedig ahhoz, hogy az ember normálisan tudjon funkcionálni. Viselkedéses függőség viszont szinte bármivel kapcsolatban kialakulhat. Lehet akár sport vagy munka. A digitális függőség abszolút ezekkel a viselkedéses függőségekkel rokonítható. Látni kell, hogy a szokás az nagy úr, aminek nagyon könnyen lehet húzóereje. Sajnos a digitális eszközeink nagyon alkalmasak arra, hogy szokásokat alakíttassanak ki velünk. Ráadásul ma már egy egész iparág dolgozik azon, hogy a különböző digitális tartalmak és szolgáltatások minél jobban betaláljanak, minél jobban bevonják a fogyasztót. Így érthető, hogy nagyon könnyű szokássá tenni a sorozatot, a videójátékot vagy a pornót – bármit, ami rövid távon örömet tud okozni nekünk. Pláne akkor, ha valamit látszólag pótolnak ezek a dolgok.
Tehát általában akkor alakul ki probléma, amikor valami amúgy sincs rendben az illető életében. Viszont amikor az ember már nem menekül az élet elől, akkor általában nincs szüksége arra, hogy mondjuk egész évadokat megnézzen egy nap alatt egy sorozatból. Ebben az esetben pedig akár az egészséges élet része is lehet az, hogy a párjával leülnek megnézni egy sorozatot.
Tehát ebben az esetben nem annyira egyirányú a dolog, mint az alkoholizmus vagy a drogfüggősége esetén.
Nem, a szerhasználat ebből a szempontból valóban sokkal durvább, mert az sokkal mélyebb idegrendszeri lenyomatokat tud hagyni. Szokták mondani alkoholistáknak, hogy ne csak kerülje a kocsmákat, a régi ivócimborákat, de dobozos szénsavas üdítőt se igyanak, mert a mozdulat, amivel kinyitják, a hang, ahogy nyitáskor felszisszen ugyanaz, mint ahogy sört nyitották. Nekik kerülni kell ezeket az ingereket is.
A digitális problémák esetén viszont én azt látom, hogy ha ez egy „pót-szer” volt, akkor ahogy megvan az, amit pótolt, azonnal megváltozik a szerepe. Vagy teljesen eltűnik, vagy természetes módon visszaszorul.
És mi a helyzet a hírfüggőséggel? Sokan szinte folyamatosan követik, hogy mi történik a világban és úgy érzik, hogy ha nem követnék, akkor valami szörnyűség történne.
Ez egy nagyon érdekes terjedő jelenség. Korábban megnézte az ember a híreket este, esetleg munkába menet a rádióban is meghallgatott ezt azt, de nem volt folyamatos a hírfogyasztás. Viszont ma már nagyon könnyű állandóan követni az eseményeket – legyen az politikai vagy akár bulvár. Elég csak a koronavírusra gondolni, de most itt van a háború is. Sokan szinte folyamatosan követni akarják a legújabb fejleményeket, mindent tudni akarnak. Ez pedig ugyanúgy vezethet olyan függőség-szerű viselkedéshez, mint amikről korábban beszéltünk. Van olyan, akiből teljes szorongást vált ki, ha egy órája nem tudta megnézni a híreket vagy a közösségi médiát. Angolul úgy nevezik ezt a jelenséget, hogy FOMO (Fear of missing out – kb. félelem a lemaradástól).
Amikor pár hónapja leállt a Facebook néhány órára, nagyon sokakból ez komoly szorongást, pánikot váltott ki. Egyszerűen azért, mert évek óta nem szembesültek azzal, hogy milyen az, amikor egyszerűen nem tud hozzáférni ehhez a felülethez. Ez egy érdekes jelenség, de talán egy enyhébb formája annak, amiről korábban beszéltünk. Viszont sajnos mindenki meg tudja találni a saját FOMO-ját, amivel tudatos felhasználói viselkedéssel lehet csak megküzdeni.
Keretek közé kell helyezni a dolgot. Illetve, ha az ember bizonytalan, akkor érdemes csinálni egy kis „digitális detoxot”. Mondjuk elhatározni, hogy egy hétvégére leteszi a kütyüket.
Sokaknak ilyenkor esik csak le, hogy milyen az, amikor nem férnek hozzá a digitális világhoz. Utána pedig el tud gondolkodni azon, hogy jól csinálja-e a dolgokat vagy nem. Az emberek nagy része például egyáltalán nem tudatos azzal kapcsolatban, hogy mennyi időt tölt valójában online. Ha megkérdezik, valószínűleg megpróbálja lefelé kerekíteni, hogy ne tűnjön olyan soknak. Rengeteg problémáról lehetne beszélni, de szinte mindennel kapcsolatban a legjobb fegyver a tudatosság, a mértékletesség és a felkészültség – és ezt kéne megtanítani a gyerekeknek is. Persze a szülőknek ez nem megy magától, rengeteg a kérdőjel a bizonytalanság a digitális világgal kapcsolatban, ezért is segítem őket a munkámmal, videóimmal, előadásaimmal. És ezért írtam hozzá most egy „útikalauzt” is, amit korábban említettem.
