Milliók halála egy döntetlenért – 75 éve tört ki a koreai háború

A 75 évvel ezelőtt, 1950. június 25-én kitört háborúba belehalt, belerokkant nagyjából két és fél millió katona, és belepusztult – az igen eltérő becslések szerint – 1,6-3 millió civil. Romhalmazzá vált sok népes város, megsemmisült az akkor még fejlettebb északi rész kis híján teljes ipara. Szinte csak a véletlennek köszönhető, hogy az ENSZ-ben megszülethetett a Dél-Koreát megmentő határozat, és ma 50 millió ember jómódú, demokratikus országban élhet. Kétszer annyi, mint ahány Észak-Korea országnyi börtönében tengődik.

Az 1894-95-ben lezajlott japán-kínai és az 1905-ös japán-orosz háború után Korea japán fennhatóság alá került. Japán 1910-ben annektálta az országot. A japán uralom alatt sok szörnyű dolog történt, ami mindmáig mérgezi Japán és Dél-Korea viszonyát, de ez ennek az írásnak nem tárgya.

Sok koreai elmenekült az országból. Kína jelentős része is japán megszállás alatt állt. Az ország felszabadításáért harcoló kínai nacionalista és kommunista erők egyaránt megszervezték a maguk koreai osztagát a közös ellenség ellen. Korea politikai megosztottságának már az emigrációban megvolt az előképe. A két Korea két diktátora, Kim Ir Szen és Li Szin Man egyaránt részt vett Kínában a japán uralom ellen harcoló mozgalmakban. Li Szin Man volt a sanghaji emigráns koreai kormány első vezetője.

A teheráni és a jaltai megállapodásoknak megfelelően a Szovjetunió a világháború európai lezárása után három hónappal harcba szállt a távol-keleti fronton. 1945. augusztus 10-én megállapodás született arról, hogy a felszabadított Koreát szovjet és amerikai megszállási övezetekre osztják a 38. szélesség körnél. A szovjet hadsereg a megállapodásnak megfelelően megállt a 38. szélességi foknál és bevárta az amerikaiakat.

A megszálló csapatok öt éves türelmi időszakot kötöttek ki, amely alatt amerikai-szovjet közös bizottság irányította volna az országot. Ez ellen Li Szin Man vezetésével nagy tiltakozó mozgalom bontakozott ki. Az ENSZ ennek hatására elrendelte a választásokat az országban, amelyet a szovjet megszállás alatt álló északi övezet bojkottált. Az amerikai megszállási övezet a választások után megalakult kormány vezetése alá került, északon pedig a szovjet megszállók kommunista kormányt állítottak fel. A szovjet csapatok 1948-ban, az amerikaiak 1949-ben elhagyták az országot.

A kínai polgárháborúban Észak-Korea többféle módon támogatta a kommunistákat. Több tízezer koreai harcolt Mao Ce-tung seregében. 1949-ben Kínában a kommunisták győztek. Koreát két kommunista nagyhatalom vette körül.

1948-49-ben Észak-Korea ösztönzésére és támogatásával felkelések törtek ki Délen. Ezeknek több tízezer halálos áldozatuk volt. 1950 tavaszára a felkeléseket leverték.

Kim Ir Szen már 1949 márciusában Sztálin támogatását kérte Moszkvában Dél-Korea lerohanásához. Sztálin ezt nem tartotta akkor időszerűnek, de 1950 tavaszán, a kínai kommunisták győzelme, az amerikaiak Koreából való kivonulása és az USA nukleáris monopóliumának megtörése után már hozzájárult Dél-Korea megtámadásához.

Li Szin Man is ábrándozott Észak-Korea lerohanásáról, csak ő ehhez nem kapott bátorítást.

 Bábkormány és orvtámadás

„A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság védelmi osztagai visszaverték a dél-koreai bábkormány csapatainak orvtámadását és előrenyomultak a 38-as szélességi körtől délre” – ezzel a címmel tudósított a háború kitöréséről a Szabad Nép.

Semmiféle orvtámadásról nem volt szó. Dél-Koreát a támadás teljesen felkészületlenül érte. Az északiak tankokkal és nehéztűzérséggel támadtak, Dél Koreának pedig sem számottevő nehéztűzérsége, sem a tankok elhárításához szükséges eszközei nem voltak. Az északiak gyorsan haladtak előre, Dél-Koreában teljes volt a káosz. A június 28-ára virradó éjszaka felrobbantották a Han folyón Szöulban átívelő Hangang-hidat, hogy megállítsák az északiakat. Akkor robbantották fel a hidat, mikor az tele volt menekülőkkel. Több száz menekülő ott lelte halálát. Szöul még aznap elesett.

Li Szin Man azonnal elrendelte politikai ellenlábasai lemészárlását. A déli hadsereg 95 ezer egységéből a háború első öt napja után 22 ezer maradt. Nemcsak azért, mert szétverték őket, hanem azért is, mert sokan átálltak az északiakhoz. A déli hadsereg maradéka a 90 százalékban az Egyesült Államok katonáiból álló ENSZ-csapatok irányítása alá került. Július elejétől az északiak az ENSZ-csapataival, gyakorlatilag az Egyesült Államok hadseregével háborúztak.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa a háború első napján egyhangúlag elítélte Észak-Korea agresszióját, majd határozatban javasolták a tagállamoknak, hogy nyújtsanak katonai támogatást a Koreai Köztársaságnak. Ez azért volt lehetséges, mert a Szovjetunió 1950 januárjától bojkottálta a Biztonsági Tanács üléseit, mivel Kína helyét Tajvan foglalta el. Így aztán egyik kommunista nagyhatalom sem vétózhatott. Ennek köszönheti Dél-Korea a létét. (Ezután csak egyszer, 1990-ben, Kuvait esetében fordult elő, hogy az ENSZ megmentett egy országot az agresszortól.)

Az ENSZ-csapatok főparancsnokának a távol-keleti szövetséges csapatok főparancsnokát, Douglas MacArthur tábornokot nevezték ki, aki Japánból irányította a hadműveleteket, Koreába be sem tette a lábát.

Július 5-én csaptak össze először az északi csapatok az ENSZ egységeivel, és győztek, mert akkor még az ENSZ csapatoknak sem voltak tankelhárító eszközeik. Az északiak tovább nyomultak délre.

Szeptemberre az ENSZ-csapatok beszorultak a koreai félsziget dél-keleti csücskébe. A félsziget kb. 90 százaléka az északiak kezére került. Csak Puszan és környéke maradt meg a Koreai Köztársaságból.

A megszállt területeken tömegével irtották ki az értelmiségieket és a hivatalnokokat.

Az ENSZ-csapatok – csekély kivétellel amerikai, koreai és angol katonák – hat héten át tartották a frontot, a puszani hídfőt a folyamatosan támadó északiakkal szemben.

Fordulat és patt

Puszan Dél-Korea második legnagyobb városa. Kikötőváros. Ide tömegesen érkezhetett az erősítés, leginkább a közeli Japánból. Az amerikai légierő pedig szétverte az északiak utánpótlási vonalait. A parasztok visszatartották az élelmet. Szeptember közepén 50 ezer amerikai katona szállt partra a félsziget közepén Incshion kikötőjében, és az északiak hátába került. Nem sokkal később egy északi kikötőben, Vonszanban is partra szálltak csapatok. Kim Ir Szen katonáinak jelentős részét csapdába ejtették, két tűz közé szorították.

Az északiak frontvonala Puszannál utánpótlás és összeköttetés híján összeomlott. Az ENSZ-csapatok kitörtek a puszani hídfőből. Szeptember végére visszafoglalták Szöult, és ekkor lényegében minden komolyabb ellenállás megszűnt a félsziget déli részén.

Ezen a ponton akár véget is érhetett volna a háború, mely ez esetben nem három évig, hanem három hónapig tartott volna – lényegében ugyanazzal az eredménnyel. Az ENSZ azonban felhatalmazást adott MacArthur tábornoknak a félsziget északi részének megszállására. 

Október 19-én elesett Phenjan, október 26-án az ENSZ-csapatok elérték a kínai határt, és már csupán két határmenti sáv maradt az északiak kezén.

A magyarországi sajtó természetesen nem tudósított arról, hogy a háború menete megfordult. De azért ezt a politikusok szónoklataiból mégiscsak ki lehetett hallani. Révai Józseféből például:

„egyre élesedik az ellentét a béke erői és a háború erői között. Koreában már ömlik egy szabadságszerető, egységéért és függetlenségéért bátran és hősiesen síkraszálló nép vére. Az imperialisták a koreai háborút világháborúvá akarják kiszélesíteni. — Amerika csatlós országaiban folyik a fegyverkezés és Koreában az amerikai imperialistáknak, akik az Egyesült Nemzetek Szervezetét fügefalevélként használták fel, a hitleri hadviselés embertelen barbárságát utánzó módszereikkel sikerült ideig-óráig visszaszorítani a hős koreai néphadsereget, és most az amerikai háborús párt, az amerikai hadsereg vérszomjas fasiszta tábornokai és a profitszomjas amerikai trösztök fejébe kezd szállni a dicsőség. Pedig Koreában is a medve bőrére isznak és a napot nyugta előtt dicsérik.”

(Magyar Nemzet, 1950. október 13.)

És ekkor Kína belépett a háborúba. Félmilliós, névleg önkéntes hadsereggel jelent meg a félszigeten, és alapvetően megváltoztatta az erőviszonyokat.

A kínaiak megjelenése után MacArthur tábornok az atombomba azonnali bevetését sürgette. A célpontok listáját is megadta Truman elnöknek. Az Egyesült Államokban nyilvánossá vált a vita az atomfegyver bevetéséről. A Gallup felmérése szerint a megkérdezettek 52 százaléka támogatta és csak 38 százaléka ellenezte az atomfegyver bevetését. A világ az atomháború küszöbére sodródott. Truman elnök azonban elutasította a főparancsnok javaslatát.

1951 első napjaiban az északiak a kínai főerőkkel ismét elfoglalták Szöult. Az amerikaiak márciusra foglalták vissza a déli fővárost, és áprilisra lényegében a megszállási övezetek határán, a kiinduló helyzetben stabilizálódott a front.

Ezután még több mint két évig tartott a felőrlő háború, melynek során a front alig mozdult el. MacArthur tábornoknak az volt a határozott meggyőződése, hogy a harcot a teljes győzelemig kell folytatni. Ismét az atomfegyver bevetését javasolta, és késznek mutatkozott rá, hogy átlépje a kínai határt. Ekkor váltották le.

Az amerikai és szovjet diplomaták már 1951 nyarára megállapodtak szinte minden kérdésben a fegyverszünetet illetően, de a háborút mégsem sikerült lezárni.

A patthelyzetben rendületlenül és hatalmas mértékben folytatódott az északi területek bombázása. Állítólag Észak-Korea épületeinek 85 százalékát egészében vagy részben lebombázták. Az erőművi kapacitások 95 százalékát megsemmisítették. Észak-Korea ipara gyakorlatilag megsemmisült.

Korea hosszú árnyéka

1953 március 5-én Sztálin meghalt. Valószínűleg ez kellett ahhoz, hogy a háborút lezáró fegyverszüneti egyezmény megszülessen. Ezt július 27-én írták alá Panmindzsonban. Észak-Korea, amely semmit sem nyert, viszont másfél millió katonát, nem kevesebb civilt vesztett és iszonyatos károkat szenvedett, győzelemként ünnepelte a fegyverszüneti egyezményt – amelyet békeszerződés máig sem követett. És Észak-Koreához idomulva ünnepelte a „haladó erők” győzelmét a magyarországi sajtó is. Méray Tibor, aki hadi tudósítóként terjesztette a baktériumfegyver amerikai részről történt bevetéséről szóló álhíreket, így számolt be az aláírási ceremóniáról:

„Aláírás előtt néhány perccel bevonultak az óriási tanácskozóterembe a koreai és a kínai küldöttség összekötő- és törzstisztjei. Több, mint ötven kemény és egyszerű ember, okos, higgadt, megfontolt arcok: ezek a férfiak voltak azok, akik a frontokon és a tárgyalóasztal mellett csapást csapásra mértek a háború gonosztevőire. Egyesével vonultak, hosszúra nyúló sorban. Csak a győztesek menetelnek így, ilyen derűsen, szerényen és magabiztosan./…/ És jöttek a másik oldalról nagyon kényszeredetten a magasrangú tisztek és a fődelegátus, Harrison tábornok… elég volt az arcát figyelni, ahogy görcsökbe torzult, ahogy ráncokba zsugorodott — mint akinek most húzták a fogát.”

(Szabad Nép, 1953. július 28.)

A koreai háború mögött az volt a nagy kérdés, hogy a kommunista nagyhatalmak meddig mennek el a világ meghódításának kísérletében, és meg lehet-e úszni a harmadik világháborút. Elvégre Koreában két nagyhatalom katonái harcoltak egymással. A többi nagyhatalom, Anglia, Franciaország és főleg a Szovjetunió közvetlen és közvetett támogatásával.

A koreai háború árnyékában Kína 1950 októberében lerohanta Tibetet, és Tibet nem számíthatott az Egyesült Államok védelmére. Kína invázióval fenyegette Tajvant, és ezt az Egyesült Államok akadályozta meg azzal, hogy a koreai háború oldalvizén oda küldte a 7. flottát a sziget védelmére.

A koreai háború kitörése sokkolta Nyugat-Európát. Attól tartottak, hogy Európában is ilyen háborúkkal kell számolni. Ennek a félelemnek volt alapja. 1951 januárjában Moszkvában Sztálin arra utasította a szovjet blokk országait, hogy úgy növeljék a haderejüket, hogy pár év múltán lehetőség legyen ilyen támadásokra. Ez állott a gazdaság militarizálása, az első ötéves terv számainak fölemelése mögött Magyarországon is.

Amerikai elemzők 1951-re várták Jugoszlávia megtámadását. Jugoszláviát ekkor a szovjet blokkban a Nyugat csatlósaként kezelték. Stratégiai helyzeténél fogva Jugoszlávia volt Görögország és Olaszország „védőpajzsa”.

A koreai háború fordította meg a nyugati közvéleményt a Német Szövetségi Köztársaság felfegyverzése ügyében. Ennek köszönhető, hogy az NSZK a nyugati védelmi rendszer részévé, a NATO tagjává vált.

A kommunista nagyhatalmak koreai kudarcának (is) köszönhető, hogy a Szovjetunió letett az európai terjeszkedésre vonatkozó terveiről, hogy Magyarországon 1953-ban gazdasági és politikai fordulat következhetett be.

A koreai félszigeten hosszú ideig két diktatúra osztozott. Li Szin Man az észak-koreai csapatok kiszorítása után százezer kommunistagyanús személyt követett agyon. Ő ugyan 1960-ban megbukott, de a diktatúra nem. A Koreai Köztársaságban nem sokkal a közép-európai előtt következett be a demokratikus rendszerváltás.

Észak-Korea reménytelen…