Az első ismert fogászati kezelésen úgy 14 ezer éve kovakővel próbálták kitisztítani a szuvasodást, s az újkőkorban már fúrták is a fogakat. Az első hidat a leletek szerint az etruszkok használták. Igazi fogorvosok azonban csak a 19 századtól nyúltak az emberek szájába. Azóta a modern tudomány inkább megpróbálja megtartani a fogainkat. Már ha lehet…
A vadászó-gyűjtögető életmódról a mezőgazdaságra való áttérés, és az ezzel járó letelepedett életmód elterjedése az antropológia mindmáig megoldatlan rejtélye. Ugyanis senki nem tudja megmagyarázni, hogy ez az életmódváltás miért volt előnyös a hajdani emberek számára. Persze lehet olyan közhelyeket puffogtatni, hogy a mezőgazdaság növelte az élelmiszer-biztonságot, képesek voltak felesleget is termelni, amit értékesítve plusz anyagi forrásokhoz jutottak, ami megmutatkozott az utódszámban, az életkilátásokban, a várható élettartamban, és így tovább.
Ezzel az okfejtéssel csak egy baj van: hogy egyszerűen nem igaz. A korai földművesek kalóriabevitele nem volt magasabb a velük egy korban élő vadászó-gyűjtögetőknél. Ha rossz volt az időjárás, akkor a gazdálkodó éhen halt a falujában, a nomád vadászok viszont legalább megpróbálhattak továbbállni. A gazdálkodóknak a letelepedés első időszakában némileg még csökkentek is az életkilátásaik, amit az okozott, hogy ennek az életmódnak ugyan nyilvánvaló előnye nem volt, hátrányai viszont annál inkább. A legfőbb hátrány a népességsűrűség növekedése folytán a fertőző betegségek gyors elterjedése volt.
A fránya szénhidrátok
Persze évszázadok múltán, amire megfelelő agrárinfrastruktúrát tudtak kialakítani, már hatékonyabban voltak képesek élelmiszert termelni, de hogy addig miért nem haltak éhen, azt senki nem tudja. A mezőgazdasági termelést folytató emberek maradványain látható legfeltűnőbb egészségügyi hátrány a vadászó-gyűjtögetőkkel szemben az, hogy a fogaik sokkal gyakrabban elvástak, ami a megnövekedett szénhidrátfogyasztás következménye. Minthogy a fogak elszuvasodása – mint azt mindannyian jól tudjuk – jelentősen rontja az életminőséget, nem csoda, hogy az első mezőgazdasági forradalommal egyidőben (a Föld különböző tájain 10-12 ezer évvel ezelőtt) jelentek meg az első fogászati kezelésekre utaló nyomok.
Egy Olaszországban feltárt, 14 ezer éves fog birtokosát tekintik a világ első fogászati kezelésen átesett páciensének, akinek elszuvasodott fogát valószínűleg kovakővel próbálták kitisztítani, bár egy másik kutatás azt is valószínűsítette, hogy talán már a 130 ezer évvel ezelőtt élt neandervölgyi embereknek is voltak primitív fogászati eszközeik – ezt az elméletet azonban nem övezi széles tudományos konszenzus. Az mindenesetre biztos, hogy Keleten, a kőkorszaki Indus völgyében i. e. 7000 körül már szakmaszerűen űzték a fogászatot.
A régészek azt feltételezik, hogy a mai Pakisztán területén található Mehrgarh újkőkorszaki (neolitikus) lelőhelyen már fogászati fúrókat is használtak, amelyeket talán főállásban a gyöngyök kifúrásával és ékszerként való feldolgozásával foglalkozó mesteremberek üzemeltettek. A feltárt kifúrt fogak korántsem primitív hentesmunkáról tanúskodtak: a lyukak alapján rekonstruált ókori fúrók feje mindössze néhány milliméter vastag lehetett, és ugyanilyen mély lyukakat tudtak velük fúrni. A fogakat feltáró kutatók a Kansasi Egyetemről úgy nyilatkoztak, hogy a furatok kifejezetten precízek voltak, és nagy szakértelemet bizonyítottak.
Az első fogtömés méhviaszból készült
Fél évezreddel ezután már be is tömték az első ismert fogat, a mai Szlovénia területén. Tömőanyagként méhviaszt használtak. A fogászati kezelések nyilvánvalóan a következő évezredek során is terjedtek, bár a régészeti bizonyítékok az ókorból meglehetősen töredékesek. Az azonban egyértelmű, hogy a mai Máltát időszámításunk előtt 2500 évvel lakó népek egyik tagjának koponyáján olyan nyomokat fedeztek fel, amelyeket az egyik fog gyökeréről eltávolított tályog hagyott maga után.
Természetesen a 19. század végéig nem tudhatta senki, hogy mi is okozza valójában a fogszuvasodást, illetve az egyéb fogbetegségeket, hiszen nem létezett a baktériumelmélet, ezért számos, mai szemmel meglehetősen képtelen elmélet született ennek magyarázatára. A legtovább az úgynevezett fogférgek tartották magukat. Eszerint a fogat, hasonlóan például a kukacos almához apró kukacok vagy férgek lyukasztják ki. Ez az elmélet olyannyira népszerű volt, hogy Európától Egyiptomon keresztül Japánig és Kínáig találkozhatunk a helyi változataival. Időben egészen a 14. századig fel-feltűnt ez a hipotézis a nyugati munkákban is.
Az ókori Görögországban Hippokratész és Arisztotelész is behatóan foglalkozott a fogászati műveletekkel. Írtak a fogak elszuvasodásáról, a gyermekkori fogak előbújásáról, illetve a menthetetlen fogak eltávolításáról, mégpedig fogóval. Sőt, a laza fogak dróttal történő stabilizálása is feltűnik az antik szövegekben. Az első hidat valószínűleg az etruszkok használták az i. e. 7. században. Nagyjából ugyanebben az időben Egyiptomban leírták, hogy a műfogakat aranydróttal erősítették össze, és így helyezték be az állkapocsba.
A nyugati közép- és újkorban, bár a fogász önálló szakmaként nem igazán létezett, de mindig voltak olyanok, akik a fájós foguktól szabadították meg a szenvedő embereket. A foghúzásokat általában álalános orvosok, vagy borbélyok végezték. Bár a húzás volt az egyetlen hatékony terápia, folyamatosan próbálkoztak fájdalomcsökkentő szerekkel is, amelyek rendszerint egyben kábító- és altatószerek is voltak. A fogorvoslás meglepően sokáig nem számított külön szakmának az orvosláson belül, sőt az Egyesült Királyságban csupán 1921-ben (!) tiltották be, hogy a képesítéssel nem rendelkező személyek fogászati szolgáltatásokat nyújtsanak.
A porcelánfog Napoleon udvari fogorvosának köszönhető
A modern fogászat atyjaként Pierre Fauchard francia sebészt tisztelik, aki a 17-18. század fordulóján működött, és számos olyan eszközt és műveletet ötölt ki, amelyek (vagy legalábbis modern utódaik) ma is részét képezik a fogászati gyakorlatnak. Az ékszerészek, az órások és a borbélyok eszközeit adaptálta a fogorvoslás igényei szerint, emellett pedig ő tömte be elsőként modern értelemben a fogakat. Rájött, hogy a cukoreredetű savak a felelősek a fogak kilyukadásáért, és a fogpótlás terén is alapvető eredményeket ért el. Fauchard a faragott elefántcsontot és más csontokat tartotta a műfogak legjobb alapanyagának. Ő találta fel a fogszabályozást is, az első fogszabályozóját aranyból készítette, miután rájött, hogy a fogak helyzete korrigálható, mert lassan engednek a feszítő erőknek. Porcelánfogakat viszont elsőként Napóleon udvari fogorvosa, Dubois Foucou készített.
A 19. században aztán a fogászat az orvostudomány más ágaival összhangban egyre gyorsabb fejlődébe kezdett, amit a korszakalkotó felfedezések a betegségek okairól csak tovább gyorsítottak. Felfedezték a baktériumokat és a vírusokat, és a terápia hangsúlya egyre inkább a fogmegtartó kezelések irányába tevődött át. Az első amalgámtömést 1825-ben egy londoni fogorvos, Murphy készítette, de ezt az 50 százalékban higanyt tartalmazó anyagot mára a korszerű kompozitanyagok kiszorították. Igaz, a fogó természetesen most is kéznél van, ha nincs más megoldás.
És ha a fogorvoslás történetéről szólunk, nem maradhat ki az sem, mikor kezdtek az emberek saját maguk is törődni a fogaikkal, már ha azok nem fájtak. Vagyis mióta tisztítjuk a fogsorunkat?
Már időszámításunk előtt 3000 évvel is fabrikáltak az ókori egyiptomiak fogkeféket ágakból, illetve levelekből, tehát a számukra már egyértelműen fontos volt a fogak tisztítása. Az ókorban a gallyak voltak a legelterjedtebb fogmosó alkalmatosságok, ezeket használták a görögök és a rómaiak, illetve az arab népek is. Időnként hegyesre faragták a fogmosó botok egyik végét, hogy jobban illeszkedjenek a fogak közé, és így hatékonyabb munkát végezzenek.
A kora középkorban a buddhista szerzetesek számára már előírták, hogy minden reggel puha fát kellett rágicsálniuk a fogaik tisztítása érdekében, a nyelvükön maradt lepedéket pedig spatulával kaparták le. Csak e reggeli szájápoló szertartás után kezdhette meg a szerzetes a napi tevékenységét. E fogmosó fák egyesítették magukban a rágógumi és a fogkefe funkcióit: először az ágacska egyik végét elég sokáig rágták ahhoz, hogy annak rostjai elkülönüljenek és megpuhuljanak, majd az ág másik végét nyélként használva a megpuhított véggel súrolták végig a fogaikat.
A modern értelemben vett fogmosás csak a 18. században vált (viszonylag) elterjedt szokássá Európában. Az első tömeggyártásban készült fogkeféket 1780-ban dobták piacra Angliában. Még azonban nagyon sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az emberek többsége a napi higiéniai rutin elengedhetetlen részének tekintse a fogmosást. Az Egyesült Államokban ez például csak a II. világháború után következett be. A leszerelt katonák folytatták a fogmosást, miután a seregben kötelezően elő volt írva a számukra (a háborúban volt elég dolguk a tábori orvosoknak, nem akartak még a lyukas fogak millióival is vesződni).
Nyitókép: Foghúzás egy 1810-ből származó ábrázoláson Forrás: Wikimedia
