Mit csináljunk varjútámadás esetén?

Évről-évre, világszerte előfordul, hogy nagyvárosi varjak emberekre támadnak. Komoly sérülést szinte soha nem okoznak, de az élmény a megtámadottak számára éppen eléggé megrázó ahhoz, hogy vérengző fenevadaknak, agresszív városi huligánnak tartsák a varjakat. De valóban azok? Mikor számíthatunk a támadásokra? És mit tehetünk akkor, ha megtörténik? Ezekre a kérdésekre ad választ a tudas.hu.

A méretes, szürke madár szárnyait széttárva rebben le a fáról, oldalazva, sebesen közelít a gyepen labdázó kisgyermekre.

Mielőtt elérné kissé visszahőköl, majd rácsap a fejére, szárnya vészjóslóan suhog, nem tágít. A labda elgurul, a gyermek visít, miként a közelben álldogál anyukája is. A madár újra lecsap a földön fekvő gyermekre, akinek édesanyja a ridiküljével hadonászva, ordítva igyekszik elkergetni a madarat.

Megtörténhet? De meg ám! A bűnös(?) támadó a dolmányos varjú.

Idén korán jött a tavasz, a természet hetekkel előbbre jár.

Április második felét mutatja a kalendárium, a varjak már lerakták tojásaikat és hamarosan kikelnek a pelyhes fiókák, melyek – nem túl előnyös megjelenésük ellenére – szüleik legféltettebb kincsei, éppen úgy tekintenek rájuk, mint az említett fa alatt labdázó gyermekre az édesanyja.

A madarak számára minden tavasz szinte ember-, illetve madárfeletti erőfeszítést hoz: párt kell találni, alkalmas helyre fészket kell rakni, a kikelő fiókákat pedig biztonságban fel kell nevelni egészen a kirepülésig. Aki látott már a kertjében költés és fiókanevelés idején naponta több százszor forduló, csőrében kövér hernyókat szállító cinkepárt, az aligha kérdőjelezi meg a fészkelő madarak hősies teljesítményét.

Így van ezzel a varjú is. Keserves munkával szedi össze fiókáinak a nevelési időszakban a tömérdek bogarat, lárvát, sőt, az egeret, pockot is elkapja, ami – lévén nagyobb falat – kisebb erőfeszítéssel megszerzett több kalória. Igaz, hogy a varjak, ha lehetőségük adódik, más madarak fiókáit is elcsenik, de ez elenyésző kártétel ahhoz képest, amit a férgek, rovarok sokaságának elpusztításával hajtanak. Herman Ottó a magyar ornitológia egyik lenagyobb tudósa már az 1901-ben megjelent, „ A madarak hasznáról és káráról” című, örökbecsű kötetében inkább hasznosnak, a szántóvető ember barátjának tartja a dolmányos és a vetési varjút.

Mára a teljesen fekete tollruhát viselő, valaha hatalmas felhőszerű csapatokban járó, károgva kavargó vetési varjak száma annyira lecsökkent, hogy védetté nyilvánították a madarat.

Vesztüket az intenzív mezőgazdasági termelésben használatos mérgek, gyomirtók és növényvédő szerek okozzák, hiszen ezek a madarak javarészt növényi táplálékon élnek, ezért is hívja őket a népnyelv „pápista varjúnak”, mert aki húst alig eszik, az ugye – miként a jó katolikus – leginkább böjtöl.

A vetési varjúnál lényegesen több állati táplálékot, egeret, pockot, dögöt is fogyasztó, dolmányos varjút pedig „kálomista varjúnak” mondják, ugyanis a protestáns felekezetek számára alig ír elő böjtöt az egyházi regula. Utóbbi, vagyis a dolmányos varjú állománya nem is csökken, ezért július 1-től február végéig vadászható.

És itt kanyarodhatunk vissza a támadó varjak témájához, hiszen a törvényalkotó nyilván azért határozta meg a dolmányos varjú vadászati idényének kezdőpontját július elejében, mert akkorra a madarak javarészt kiröptették fészekaljukat.

Vagyis támadásukra ezt az időpontot megelőzően, illetve május végén, június elején számíthatunk.

A varjúfélék rendkívül okos madarak, a dolmányos varjú pedig – ellentétben vetési rokonával – különösen sikeresen alkalmazkodott az emberi civilizáció terjeszkedéséhez. Mert amíg a varjú a szántóföldeket elválasztó erdősávokba, vagy éppen a tavakat övező ligeterdőkbe, árterekbe rakja fészkét, addig aligha kell attól tartani, konfliktusba kerül az emberrel.

Ám ha városi léthez igazodva egy közparkba, egy óvoda udvarában álló fára, vagy esetleg egy játszótér közelébe rakja fészkét, ott bizony már összeakadhatunk a fiókáit védelmező, méretes, néha erőszakos fellépésű madárral.

Mert mit is csinál a támadó varjú? Ugyanazt, amit a bevezetőben említett anyuka: minden rendelkezésére álló eszközzel védelmezi az utódját. A varjúnak ugyebár nincs ridikülje, ezért csak úgy tudja elkergetni a már kirepült, de még gyámoltalan, és adott esetben éppen a játszótér egyik sűrű bokrának mélyén rejtőző fiókáját akaratlanul megközelítő gyermeket/felnőttet, ha rárepül, ijesztgeti, abajgatja.

Próbálja elkergetni a fiókájára veszélyesnek vélt „támadót”.

Mit tehet ilyenkor az ember? A megtámadott nyilván ösztönösen védekezik, hadonászik, kiabál. Ez az egyetlen lehetséges módszer, illetve még talán az, hogy a madárral szembe fordulva, karunkat kiterjesztve nagyobbnak és félelmetesebbnek mutatjuk magunkat. Ekkor egy az embernek érdemben ártani nem képes madár, és a madárnak ílymódon ártani nem képes ember kerül egymással szembe. És mivel itt és most a méret a lényeg, a madár minden esetben meghátrál.

El kell ismerni, hogy a varjak támadása rémületes élmény, de nincs dokumentálva olyan eset, amikor a madár számottevő sérülést okozott volna az embernek. Ha támadások ismétlődnek, a helyileg illetékes önkormányzat jegyzőjénél lehet bejelentést tenni, ő jogosult intézkedni az ügyben.

A varjak egyébként nem csak az emberre támadnak rá.

Amíg be nem tiltották a módszert, úgynevezett „uhuzással” ritkították a kártékonynak tartott varjakat. A fészekből fióka korában kivett és kézhez szoktatva felnevelt, jókora baglyot egy ülőfára szíjazták a vetések, erdősávok szélén a vadász pedig alkalmas takarásban várta a varjak megjelenését. Nem is hiába, hiszen a varjúfélék és általában a ragadozó madarak szenvedélyesen üldözik, zavarják, támadják a baglyokat, ha nappal rájuk akadnak. Így az uhu fölött izgatott, dühös károgással keringő varjúseregből könnyű volt kipuskázni néhány madarat. Mert a varjú szilaj, vakmerő madár, nem ilyed meg a saját árnyékától!

Magam is szemtanúja voltam annak, hogy egy bokros területen néhány dolmányos varjú módszeresen üldözött, zaklatott egy amúgy meglehetős flegmán viselkedő, a varjaknál lényegesen nagyobb egerészölyvet.

Miért csinálják?

Talán táplálékkonkurensüknek tartják a prédáló madarakat, de ez csak feltevés, a kérdésre érdemi választ csak a varjak adhatnának, de – bármennyire is okos madarak -, nem adnak.

Pedig a varjúfélék nagyon okosak! Fekete István írja a Tüskevár című regényében, hogy Matula bácsi szerint a jegenye csúcsán ülő varjú rá sem hederít arra, aki a kapanyelet vállához emelve, puskázó mozdulattal megcélozza őt. Ám arra biztatja Tutajost, hogy szép lassan vegye csak elő a kunyhó eresze alól a csillogó, duplacsövű puskát, a figyelmes, okos varjú egyből szárnyra kap, mert tudja, hogy immár a bőrére megy játék.

De legokosabb közöttük mégis a holló, amire csak egy példát említek. Egy kísérlet során egy húsdarabot rákötöttek egy hosszú spárgára, majd bedobták egy tiszta vízű, átlátszó patakba, a spárga végét pedig egy a patak partján levert karóhoz kötötték. A holló észrevette a patak medrében a húst, leszállt, toporgott ide-oda, majd csőrével megragadta a spárgát és ügyesen a partra húzta a húsdarabot. Megoldotta a feladványt!

Akit érdekel az ilyesmi, az interneten számtalan, a holló, illetve a varjúfélék tengernyi eszét demonstráló, hasonló kísérletet bemutató kisfilmet talál.

Ezek is arra intenek minket, hogy ne agresszív, városi huligánnak, hanem inkább okos, fiókáikat féltő szülőknek lássuk az esetleg velünk szembe kerülő varjakat.

További hírek