Úgy gondolom,  Földünknek sokkal nagyobb bajai is vannak, mint ez a járvány. Hat másodpercenként egy gyerek éhenhal, de azért nem mozdulunk meg – mondta a Tudás.hu-nak Székely János szombathelyi megyéspüspök. Radnóti Zoltán, a dél-budai Bét-Sálom zsinagóga főrabbija pedig úgy vélte, jó lenne, ha az egónkat kicsit visszaszorítanánk.

Ön fél a koronavírusjárványtól?

Radnóti Zoltán: Igen. Isten azért adta a félelmet, a fájdalmat, hogy ezt érezve, elkezdjünk védekezni. Ha nem fájna például, amikor a kezünket megvágjuk, akkor levágnánk az ujjainkat. A félelem teljesen emberi, belénk teremtett, pozitív hatású érzés, amely véd minket.

Székely János: Hiszek az örök életben, így az élet nehéz helyzeteiben sincs bennem pánik. Akkor sem volt bennem igazán félelem, amikor egy alkalommal Betlehem környékén elkeseredett szélsőségesek majdnem megöltek. Egyedül attól félek, nehogy akaratomon kívül én fertőzzek meg valakit. Olyan értelemben van bennem félelem, hogy másokat féltek.

Egy-egy ilyen kataklizmánál nem rendül meg a hite?

Sz.J.: Nem. A hitem alapja egyrészt az, hogy a világmindenségnek, és benne az életnek és az embernek van oka. A világban levő csodálatos rend, szépség, bölcsesség mögött ott rejtőzik a Teremtő. A hitem másik alapja pedig az, hogy érzem, tapasztalom is, ahogyan kopogtat a szívem ajtaján: a Biblia szavaiban, Jézus Krisztusban, hiteles, hívő emberek által, a szentségek ereje által. Ezt a hitet nem tudja megingatni egy kisebb-nagyobb nehézség.

Egyébként azt gondolom, hogy Földünknek sokkal nagyobb bajai is vannak, mint ez a járvány. A Földön mintegy 6 másodpercenként egy gyermek éhenhal.

Mégsem mozdul meg a világ, hogy ezen változtasson. Talán azért nem, mert ez az ő életük, nem a mienk.

R.Z.: Miért rendülne meg a hitem? A hit nem a pillanatnyi élményeken múlik, amiképpen az őszinte érzelmek nagy része, például a szerelem sem. És azért ez a járvány, reméljük, nem lesz akkora kataklizma.

Ha valaki Auschwitz után még tud hinni, akkor egy vírusjárvány után is tud hinni. Ez a vírus tulajdonképpen egyelőre csak töredéke, mondjuk a középkori pestisjárványnak.

Hogyan próbálja a járvány idején óvni a közössége tagjainak nyugalmát?

R.Z.: Telefonon is, az interneten keresztül is találkozunk. Van, amikor én közeledem, információkat, történeteket osztok meg, amikre sokan reagálnak, snapchatelek, meséket töltök fel, amiket lehet otthon mesélni a gyerekeknek, és felteszek minden nap teszteket is a világhálóra, hogy tanuljunk egy  kicsit a karanténban. Aki akarja, fel tudja eleveníteni az ismereteit, és az eredményeket értékeljük. A másik forma egy nagyobb közösség találkozása, ugyanis naponta közösen imádkozunk, beszélgetünk, így enyhítjük a szorongást.

Próbálom a hitéletet ilyen szokatlan módon is életben tartani.

Egy-egy ilyen estén 70-80 ember is együtt van lélekben és a gondolataival a világhálón. De a Bét Sálom zsinagóga alapítványa nem csak a lelki, hanem a testi éhség megszüntetését is szeretné támogatni. Kezdetként a mostani különösen nehéz helyzetben, az ország keleti, északkeleti vidékein, Ózdon, Berettyóújfalun és Cserdiben, mélyszegénységben élő embereket, az ott működő alapítványokon keresztül 1-1-1 millió forinttal segítjük.

Sz.J: A média eszközeinek segítségével közvetítünk szentmiséket, biblia magyarázatokat, imádságokat. Levelezésben vagyunk a hívekkel, és sokakkal, akik segítségért fordulnak hozzánk.

Bátorítjuk a családokat, hogy tegyék értékessé ezt a sok közös időt.

Játsszanak, beszélgessenek, imádkozzanak, énekeljenek együtt. Bátorítjuk arra is az embereket, hogy segítsenek egymáson. A járvány óriási kihívás a legszegényebbek számára, akiknek nincsenek tartalékaik, akik nem tudják kifizetni a következő havi albérletet, nem tudnak enni adni a gyermekeiknek. Szombathelyen máris elindult egy nagyon szép kezdeményezés a Szent Márton Köpenye Alapítvány szervezésében: ebédet a rászorulók asztalára. A város legjelentősebb vállalkozói, közéleti szereplői máris lehetővé tették, hogy több száz szegény honfitársunk asztalára meleg étel kerülhessen.

Sokan valamiféle isteni büntetésnek tekintik ezt a világjárványt. Nem kérdezik meg a hívek: „Vajon miért küldte ránk a Teremtő ezt a nagy bajt?”

Sz. J.: Van, aki így kérdez.

A többség tudja, hogy nincs ilyen közvetlen kapcsolat a természeti jelenségek, események és Isten cselekvése között.

A járvány nem közvetlenül Istentől jön. Ahogyan az embernek is van szabad akarata, úgy a fizikai valóságnak is van egyfajta esetlegessége, „szabadsága”. Erről az atomfizika is egyre világosabban beszél. Nem közvetlenül Isten irányítja a felhőket, a vulkánok kitörését és a kórokozókat sem.

A járvány nem csapás, hanem – bibliai szóval élve – jel, ami el kell, hogy gondolkodtasson.

Elgondolkodtat az ember sebezhetőségéről, az élet végső értelméről. Ráébreszt arra, hogy sok dolog, amit talán eddig elhanyagoltunk, valójában mennyire fontos: például a család, az egymásnak való segítés, a helyi gazdaság, a spórolás és a szerénység, a hit.

R.Z.: Az én közösségemben nem kérdeznek ilyesmit. A zsidó hagyományban az ilyen járvány csak egy kicsiny része annak a sok szenvedésnek, amit a zsidó nép többezer év alatt átélt és túlélt. Még ezer más dolgot is meg lehetne kérdezni: Vajon miért van a világon éhínség, szárazság, árvíz és miért van gyerekhalál? Nem tudom, ön látott-e már gyerekkoporsót? Én igen.

Nehezen felfogható, hogy ott állok egy fehér gyerekkoporsóval szemben és temetnem kell. Az egy nagyon hosszú, tulajdonképpen filozófiai témájú beszélgetés tárgya lehetne, hogy vajon miért van ennyi rossz a világban.

Rossz? Nem mindig értjük első pillanatban a Teremtő szándékait. A nagyobb összefüggéseket. De a magyarországi járvány idején már ez alatt a néhány hét alatt is megtapasztalhattuk, milyen helytállásra képes az ember, mi mindenre képesek a családok, mennyi a felbuzduló segítség és a másik ember iránti figyelem, hogyan zárnak össze a kisebb-nagyobb közösségek. A zsidó hagyomány szerint Istentől nem jöhet rossz, ezért mi ebben a járványban is meglátjuk a jót.

A zsidók is most ünneplik a Húsvétot, vagyis Peszahot, ami vidám ünnep. Hogyan kapcsolható ez össze a járvány riadalmával?

R.Z.: Peszahkor az Egyiptomból való kiszabadulást ünnepeljük, amikor a zsidó nép a szenvedés és kiszolgáltatottság ideje után elindult, hogy elérje „az Ígéret Földjét”. Maga a szabadulás szimbólum is, de valóság is. Az egyiptomi szolgaság, a szabad választásnak a megszűnése, a röghöz kötöttség és az ebből való kiszabadulás szimbolikusan összehasonlítható azzal, ahogy most be vagyunk zárva a házunkba, a járványba, és várjuk a szabadulást.

Ha ezekben a hetekben, hónapokban meglátjuk, hogy lehet úgy is élni, hogy az ember nem vesz magának új ruhát, nem ebédel étteremben és nem jár kávézóba, arra is rájöhet, mi mindent kellene majd magunk mögött hagynunk.

Tehát arra is jó ez a karantén, hogy az ember jobban lássa a helyét, a határait a világban és a spirituális fejlődése valami módon új irányt kapjon. Jó lenne, ha az egónkat kicsit visszaszorítanánk.

A Húsvét a keresztény egyház legnagyobb ünnepe. Összekapcsolható-e valamiképpen ennek az ünnepnek a tanulsága a most tomboló járvánnyal?

Sz. J.: A Húsvét az Élet győzelme a halál felett. A Jelenések könyvében ezt olvassuk: „Ne félj! Én vagyok az első, az utolsó és az élő!” (Jel 1,17) A húsvéti hit megszabadít a görcsös halálfélelemtől. Ez a hit jót tesz az ember testi egészségének is, segít abban, hogy a járvány heteiben egymásra figyeljünk, ne annyira önmagunkra, ilyen értelemben segít megküzdeni a járvány adta kihívással.

Sokan úgy vélik, a világjárvány után semmi nem lesz már ugyanolyan, mint előtte volt és meg fog változni az ember maga is. De képes-e az ember a valódi, pozitív irányú változásra?

R.Z.: Igen. Az ember állandóan változó lény. Úgy lettünk teremtve. És azt mondta Isten: …mindenki befejezheti a saját teremtését, hogy „jóvá váljék”. Megadta a szabad döntés lehetőségét. És az ilyen próbatételek, mint például a vírusjárvány, az összezártsággal, a személyes találkozás és az érintés lecsökkenésével, arra figyelmeztetik az embert, hogy változnia, változtatnia kell. A zsidó hagyomány szerint az egyiptomi szabadulás után azért kellett a népnek negyven évig vándorolnia a pusztában, hogy az a generáció, amelyik a szolgaságban szocializálódott, lecserélődjön egy szabadságban született generációra, mert csak öntudatosan lesz képes államot alkotni majd. Ebben a karanténban mindannyian változunk. Megtanulunk „Együtt” élni.

Sz. J.: Bízom abban, hogy tanulunk ebből a tapasztalásból is.

Például azt, hogy az emberiség célja nem a termelés és a fogyasztás állandó fokozása, a GDP növelése kellene, hogy legyen. Nem a mennyiség, hanem a minőség.

Tanulhatnánk a helyi, a szellemi, a családi értékek fontosságát. Meghallhatnánk újra a Lélek hangját.

Viszont ha a járvány után az ember teljesen megváltoztatja korábbi életmódját és feladja a globalizált világ jótéteményeit, akkor sokak szerint a vírus győz…

R.Z.: Azt gondolom, a vírus nem győzhet, bármi történik is. Bizonyos jegyei a globalizált világnak megdőltek a napi tapasztalatban, mert bebizonyosodott például, hogy sokan az irodaházak nélkül is képesek dolgozni. Persze most nincsenek külső élvezeti helyek, pihenőpontok. De a járvány arra készteti az embert, hogy ha újra megnyílik majd a világ – átgondolja a globalizációt és jobbá tegye.

Sz. J.: A globalizáció annyiban jó, hogy kapcsolatokat teremt, egyetlen faluvá teszi az emberi családot. Annyiban rossz, amennyiben elsősorban a nagytőke érdekeit szolgálja, amennyiben gyengíteni akarja a vallási, családi, nemzeti identitásokat és kötődéseket. A járvány tanít ezeknek a meghaladottnak tűnő értékeknek a fontosságára.

Valójában mi jelent a vallás a 21. századi szekularizált világban az ember számára?

R.Z.: Nem hiszem, hogy van szekularizált világ. Mindenki hisz valamiben. Van, aki hisz valamilyen ideológiában, van, aki a materializmusban, van, aki a diktatúrában. Az ember nem egy kövület, hanem egy állandóan bővülő, erősödő energia, amely szétárad. A nagy individualisták is érzik, hogy a magány olyan spirituális gödör, amelyben nem jó benne lenni.

Úgy látom, ma az embereknek sokkal nagyobb igényük van arra, hogy valami módon kapcsolódjanak a többi emberhez és befogadják a spirituális értékeket.

A vallási közösségek ezt az érzést és élményt tudják megadni a tagjaiknak.

Sz. J.: Az emberi szívet egészen semmi más nem tudja betölteni csak az Isten. Ez így volt régen is, és így van ma is.

A halálos ágyán senki nem szokta Lenin, vagy Darwin műveit olvasni, ám igen sokan szoktak imádkozni és Bibliát olvasni.

A 21. század hite talán személyesebb, átéltebb kell, hogy legyen. Nem elég a külső keretek, a szokások világa, szükség van a személyes megtapasztalásra, átélésre. Az egyház előtt álló nagy kihívás, hogy képes legyen ezt az átélést, megtapasztalást minél többek számára lehetségessé tenni.