A Magyar Honvédség Táltos becenévre hallgató PTSZ-M lánctalpas kétéltűi szárazföldön és vízen egyaránt otthonosan mozognak, erősek és jól terhelhetőek, így egyedülálló képességeket biztosítanak az árvízi mentéshez, mégha alapvetően hadi célokat szolgálnak is.
Ha árvíz van Magyarországon, előbb-utóbb feltűnnek valahol a Magyar Honvédség PTSZ-M lánctalpas kétéltű járművei.
Ezúttal Pilismarótra és Neszmélybe jutottak el a szentesi MH 37. II. Rákóczi Ferenc Műszaki Ezred monstrumai.
Amikor éppen vízen közlekedik, a PTSZ-M első ránézésre kisebb uszálynak, ha éppen járművet szállít, kompnak tűnhet.
A meglepetés akkor jön, amikor a jármű nem áll meg a parton, hanem hatalmas lánctalpain kiemelkedik a vízből, és dübörgő motorhanggal folytatja útját a szárazföldön.
Éppen ez a képessége teszi rendkívül alkalmassá arra, hogy az árvízi védekezésben bevessék – ott, ahol minden más jármű csődöt mondana. Éppen ezért a 2006-os és 2010-es, és a 2013-as árvízi katasztrófákban egyaránt fontos szerepet kapott a védekezésben a PTSZ-M, amely a legkritikusabb árvízvédelmi szituációkban is helyt tudott állni, olyan feladatokat teljesítve, mint a személy- és értékmentés, vagy a szivárgó gátak megerősítésének logisztikai támogatása.
Összefoglaltuk, mit tud ez a különös kinézetű kétéltű, mikor és hogyan került a Magyar Honvédséghez.
Partraszállásra tervezve
A PTSZ-M lánctalpasokkal ritkán találkozhatunk a katonai parádékon, ahol kilógna a sorból a sok csillogó új harcjármű közül.
És csakugyan, a jármű igazi matuzsálem: A PTSZ-t a Szovjetunióban, az 1960-as évek elején fejlesztették ki a Volgogradi Traktorgyárban.
A munka célja egy nagyobb teljesítményű kétéltű jármű megalkotása volt, amely az akkori szovjet hadsereg mobilitási igényeit szolgálja ki, különösen olyan hadszíntereken, ahol nagyobb folyókat és mocsaras területeket kellett átszelni.
A jármű elsődleges célja az volt, hogy nagy mennyiségű felszerelést, személyzetet vagy egyéb rakományt legyen képes átszállítani vízi akadályokon, ami különösen fontos volt a Szovjetunió számára, mivel a hidegháborús időszakban a haderő gyors mozgathatósága és rugalmassága kulcsfontosságú volt.
Ilyen kétéltűvel már korábban is rendelkezett a Vörös Hadsereg, ez volt a K–61 úszó jármű, amely kinézetében már emlékeztetett utódjára, de kisebb kapacitással és alacsonyabb teljesítménnyel rendelkezett. A PTSZ fő fejlesztési célja az volt, hogy növelje a rakodási kapacitást és az úszási sebességet, valamint jobban alkalmazkodjon a különféle terepviszonyokhoz.
A PTSZ nagyobb volt, erősebb motorral és fejlettebb úszási képességekkel, mint elődje. A típust először a Szovjet Hadsereg rendszeresítette, és a fő feladata a logisztikai támogatás volt, különösen vízi akadályok áthidalására. A jármű elsősorban rakományt, katonákat, harcjárműveket és egyéb nehéz felszerelést szállított, aho híd vagy komp használata nem volt lehetséges.
Nemcsak békeidőben használták, egyik legismertebb bevetése az afgán háború alatt volt, ahol megbízhatósága és sokoldalúsága révén sikeresen teljesítette feladatait, különösen a nehéz terepviszonyok és szélsőséges időjárási körülmények között.
Erősebb, stabilabb, gyorsabb
Magyarországra a PTSZ M-jelű, továbbfejlesztett változata érkezett, amely több szempontból is különbözik az alaptípustól. Többek között erősebb motorral szerelték fel.
Míg az eredeti PTSZ motorja körülbelül 215 lóerőt biztosított, a PTSZ-M egy izmosabb, 350 lóerős dízelmotort kapott. Ez jelentősen növelte a jármű teljesítményét és teherbírását, különösen akkor, amikor nagy terhelés alatt, nehéz terepviszonyok között kellett működnie.
Emellett javított futóművet és lánctalpas rendszert kapott, amely jobban elosztja a jármű súlyát, ezáltal még jobb terepjáró képességekkel rendelkezik.
Az új lánctalpas rendszer hatékonyabbá tette a jármű mozgását terepen, beleértve a mocsaras, havas vagy homokos területeket is. Korszerűsítették a hidraulikai rendszereket is, amelyek hatékonyabbá tették a rakodást és a tehermozgatást. Ezek a fejlesztések megkönnyítették a jármű használatát nehéz körülmények között. A PTSZ-M szárazföldi mozgékonysága javult az alaptípushoz képest.
A vízi sebessége a hajócsavarok jobb kialakítása révén növekedett, így hatékonyabban tud navigálni a folyókban vagy elárasztott területeken.
A ráncfelvarráson átesett járművet 1970-ben vetették be először hazánkban, elsőként az itt állomásozó szovjet csapatok. Akkor is egy árvíz adta a feladatokat, a Tisza lépett ki a gátak mögül. A jól teljesítő kétéltűt hamarosan a Magyar Néphadsereg is átvette, és csaknem száz darabot rendszeresített. Mára nem sok maradt belőlük aktív használatban, Szentesen mindösszesen kilenc darab van még rendszerben.
Ám ha hihetünk a sötét jövőt jósló klímamodelleknek, az egyre hektikusabb időjárás már rövidtávon is rengeteg munkát ad majd a sokat megélt lánctalpasoknak
