Tesszük fel a kérdést például olyan kutatási eredményekkel találkozva, mint ami a napokban is felbukkant a hírekben, vagyis hogy olasz hajósok jóval Kolumbusz Kristóf előtt megérkezhettek az Újvilág partjaihoz. Egy másik, szintén friss tanulmány szerint már a viking kalandozásoknak is fontos részét képezte az új kontinens. Vajon ezek után is úgy tartjuk-e majd számon Kolumbuszt, mint a földrész elsőszámú felfedezőjét…
A történelemtankönyvekből jól megtanultuk, hogy a XV. században egyre inkább szárnyra kelő, európai hajósok mondái szerint létezik egy Ibériai-félszigeten túli, messzi szárazföld, ahol még az öreg kontinens egyetlen lakója sem vetette meg a lábát. Az ötlet iránt lelkesedő genovai tengerész vállalkozásához – miszerint elsőként felkeresse ezt a feltételezett vidéket – Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd személyében talált „szponzorokra”, akiket bár évekig győzködnie kellett, de beadták a derekukat.
Végül Kolumbusz 1492. augusztus 3-án három karavella-típusú (háromárbocos) hajóval – a híres-neves Niña, Pinta, Santa Maria trióval – elindult több mint két hónapot hánykolódni az óceánon, míg aztán október 12-én elérte a Bahama-szigeteket, majd a San Salvador-szigeten (akkori őslakos nevén Guanahaní) partra szállva egy addig ismeretlen földrészre lépett.
Vitatott elsőség
A „hivatalos” felfedezés értékét nem elvitatva a mai napig számos kutatás foglalkozik annak kiderítésével, hogy vajon e jeles nap előtt tudott-e bárki bármi konkrétat erről a rejtélyes paradicsomról, és ha igen, netán taposta-e már valaki fehér homokos partjait.
Genovai hajósok – akiktől ugye Kolumbusz is sok történetet hallott – gyakran beszélgettek egy Grönlandtól nyugatra fekvő szárazulatról, „ahol az óriások élnek”. Legalábbis így hivatkozik rá egy milánói szerzetes tollából származó XIV. századi kézirat. A Cronica Universalis című, Galvano Fiamma domonkos-rendi szerzetes és krónikaíró 1340 körül írt művében egy szintén olasz egyetemi professzor részletes fejtegetést talált az Újvilág természeti környezetéről (ami leginkább a Kanada keleti részén található Új-Fundlanddal és Labradorral azonosítható), amely több skandináv elbeszéléssel is kísérteties hasonlóságot mutat.
Ez nem véletlen, hiszen a kereskedelmi útvonalak révén Észak-Európába látogató tengerészek az áru mellett történeteket is szállítottak vissza a Földközi-tenger kikötőibe, ahol misztikumuk és rejtelmességük révén futótűzként terjedtek, így juthattak el aztán Kolumbusz fülébe, miközben a tengert fürkészve a genovai mólón sétálgatott (persze csak képletesen szólva). De miért pont most derült ez ki? A magánkézben forgó mű először egy 1996-os aukción keltett érdeklődést és el is kelt. Bár korábban már tervezték, végül sosem jelentették meg, mígnem annak tartalma 2013-ban elérhetővé vált. Persze időbe telt – egészen mostanáig – amíg a legizgalmasabb passzusai, pontosabban a belőlük származó következtetések alapos vizsgálatok keretében napvilágot láthattak.
A Kolumbuszt megelőző hajósok előtt
Holland tudósok a Nature tudományos folyóiratban megjelent cikkükkel még erre is rátettek egy lapáttal, ugyanis eredményeik alapján valószínűnek tűnik, hogy – több korábbi feltételezést és kutatást is alátámasztva – a vikingek még ennél is pár száz évvel korábban (XI. század) megérkezhettek Észak-Amerikába.
A már említett Új-Fundlandon lévő L’Anse-aux-Méduse településen egy 1960-as években felfedezett, európai mintára készült viking falu épületeihez használt faanyagot vizsgálták. Azok évgyűrűi alapján – amelyekben egy 992-ben bekövetkezett jelentős napkitörés nyomait is kimutatták – megállapították, hogy 29 évgyűrű a napkitörést követően alakult ki, tehát kivágásuk és belőlük az épületek felhúzása ekkortájt, nagyjából 1021 körül történhetett. Ehhez további megerősítésként szolgálhat, hogy aprításukhoz fémeszközöket használhattak, amellyel a helyi őslakosok még nem rendelkeztek.
A becslések szerint mintegy száz skandináv érkezhetett ide, és alig egy évtizedig élhettek a területen.
Egy másik népcsoport tagjai, akik a vikingeket ugyan nem, de az olasz tengerészeket mindenképpen lepipálták amerikafelfedezősdiből, és akikkel talán végképp nem kötnénk össze az Újvilág felfedezését, azok a polinézek.
Egy genetikai vizsgálatban – amelynek eredményeit még tavaly nyáron közölték, szintén a Nature-ben – ugyanis arra a következtetésre jutottak, hogy a polinéz szigetvilág lakói már az európai hajósok előtt kapcsolatba léphettek Dél-Amerika őslakosaival.
A kutatók 17 sziget népességéből és 15 különböző, a Csendes-óceán partján élő amerikai őslakos közösségből vettek genetikai mintát, azokat összehasonlítva pedig megállapították, hogy valamikor 1200 körül – amikorra egyébként a kelet-polinéziai szigetek felfedezését és benépesedését is valószínűsítik – a két „világ” lakói találkozhattak, sőt keveredhettek egymással, amelynek bizonyítéka a megvizsgált leszármazottakban is tetten érhető.
Akkor végtére is kié a dicsőség?
Habár az első, amerikai földrészre lépő és ott kisebb telepeket létrehozó európai hajósok jelenlegi ismereteink szerint a X-XI. századi vikingek, mégsem valószínű, hogy ez letaszítaná Kolumbuszt felfedezéseiből és annak hatásaiból emelt megingathatatlan trónjáról, vagy nem, mint az első számú pionírként tekintenénk rá, aki szinte nincstelenként rá tudott venni egy rendkívül befolyásos és gazdag befektetőt egy ilyen kockázatos üzletre, és – valószínűleg saját magát is meglepve – még be is jött neki. Művelődés- vagy (európai) gazdaságtörténeti szempontból is grandiózus mozzanat az övé, hiszen tulajdonképpen enélkül nem beszélhetnénk a korabeli világkép lendületes kitágulásának kezdetéről, és gyakorlatilag egy olyan kereskedelmi erőtér kialakulásáról, amely évszázadokra meghatározta (és mind a mai napig befolyásolja) a történelem alakulását, valamint pozitív vagy negatív folyamatainak megítélését.
