1945. április 28-án végezték ki Európa egykor erős emberét, a fasiszta Olaszország vezetőjét, Benito Mussolinit. Halála azonban nem volt elég a bosszúszomjas jelenlévőknek, a holttestét közszemlére tették, majd felakasztották, hogy a tömeg kiélhesse rajta haragját.

Adolf Hitler egykori példaképe, Benito Mussolini az első világégés alatt vált meggyőződéses háborúpártivá és (Olaszország viszonyaira vetített) nemzetiszocialistává. Politikai hitvallása egy olyan centralizált, diktatórikus rendszer eszméire épült, ahol gazdasági és társadalmi értelemben is kontrollálható tömegek felett gyakorolja a hatalmat az állam, azaz az államot megtestesítő személy. A parlamentarizmus intézményét megvetette, meggyőződése volt, hogy a XX. század Olaszországának egy erős kezű vezetőre van szüksége, aki vissza tudja állítani a Római Birodalom eszméinek nagyságát. Az I. világháborút követő gazdasági recesszió kedvező hatással volt az általa vezetett Nemzeti Fasiszta Párt megítélésére. Népszerűségének és befolyásának eredményeképpen az olasz király 1922. október 31-én miniszterelnöknek nevezte ki Mussolinit, aki röpke két év alatt feloszlatta a parlamentet, és 1925-től gyakorlatilag rendeleti úton kormányzott.

Bár a Duce fejében élénken kirajzolódtak egy új birodalom körvonalai, hadvezéri és stratégiai képességei messze nem ütötték meg azt a szintet, amivel meg is teremthette volna azt. Feltétel nélküli szövetségese lett a náci Németországnak, ám még a II. világháború zűrzavarát sem tudta kihasználni tartós sikerek eléréséhez. 1939-ben elfoglalta ugyan Albániát, egy évvel később pedig megtámadta a németek által már legyőzött Franciaországot, a háború gyakorlatilag csak vereséget hozott a számára: mind görögországi, mind észak-afrikai tervei kudarcba fulladtak, amikor pedig a szövetségesek 1943 nyarán partra szálltak Szicíliában, Mussolini hatalma is véget ért. A Fasiszta Nagytanács megvonta tőle címeit, majd letartóztatták. A legendás Skorzeny-féle SS-kommandó kiszabadította ugyan, így német segítséggel visszakerült pozíciójába, ám valós hatalom már alig maradt a kezében az általa uralt, a szövetségesek előrenyomulásának köszönhetően egyre zsugorodó bábállamban: rendeletei a lehetőségek hiányában gyakorlatilag abban merültek ki, hogy a partizánok tevékenységét az olasz civil lakosságon torolta meg.

A vég elkerülhetetlenül közeledett. Mussolini tudta, hogy az új olasz kormány ki fogja őt adni a szövetségeseknek, ezért úgy döntött, hogy szeretőjével, Clara Petaccival és annak bátyjával csatlakozik a Svájc felé menekülő német egységekhez, így próbálva meg elmenekülni az igazságszolgáltatás elől. Április 27-én az olasz kommunista partizánok megállították a német konvojt, amelynek tagjai között azonnal felismerték a Wehrmacht-egyenruhában elvegyülni igyekvő Ducét. Még aznap éjjel halálra ítélték őket, az ítéletet pedig másnap reggel egy Giulino di Mezzegra nevű faluban gépkarabéllyal végre is hajtotta a partizánok helyi vezetője, Walter Audisio. A legenda szerint Clara Petaccit nem végezték volna ki, ő azonban végig Mussolini mellett akart maradni, így halálában is osztozott annak sorsában. A Duce már nem volt ennyire bátor. A mítoszát ápoló hagyomány szerint utolsó mondata ez volt: „A szívemre célozzatok!”, a jelenlévők elmondása alapján a bukott diktátor valójában csak annyit hajtogatott, „Ne! Ne!”.

A holttesteket Milánóba szállították, ahol április 29-én a Piazzale Loretón tették őket közszemlére. Kegyetlen rituálé vette kezdetét. A testekhez végeláthatatlan sorban érkeztek az emberek, akik mind saját szemükkel akarták látni annak a hulláját, aki nyomorba döntötte Olaszországot. A beszámolók szerint volt, aki csak némán elhaladt a holttestek előtt, a többség azonban szidalmazta, köpködte, rugdosta, és rohadt zöldséggel dobálta őket. Egy asszony ötször belelőtt Mussolini hullájába, mint mondta, öt fiát veszítette el a háborúban, mindegyikért adott egy golyót. A szinte felismerhetetlenségig eltorzult testek kálváriája azonban ezzel még nem ért véget. A tömeg köteleket erősített a lábukra, majd a Lorenzo téri benzinkút tetejének rácsszerkezetéről lógatták le őket fejjel lefelé. A látványosságnak hamar híre ment: ismét megindult a tömeg, hogy lássa a dicstelen véget ért vezetőt, aki már senkinek nem tud ártani. A vérre szomjazók bosszúvágya végre lecsillapodott, a Duce holttestét a többivel együtt leszedték, majd egy jelöletlen sírba temették. Csak a háború után tíz évvel temették el normális körülmények között a szülőfalujában.

Amikor messze Milánótól, a berlini bunkerében megbújó Adolf Hitler meghallgatta a jelentést egykori harcostársa haláláról, és az azt követő eseményekről, elborzadt. Ismét kinyilvánította akaratát: élve nem kerülhet az ellenség fogságába, de holtában sem, a testét ezért halála után maradéktalanul meg kell semmisíteni. Két nappal Mussolini halála után pontosan ez is történt.

Fotó: Bundesarchiv. H. Roger-Viollet, Vincenzo Carrese