A széndioxidnál jóval erősebb üvegházhatású gáz, a metán, amely a legújabb kutatások szerint már a sarkvidéki térségekből is egyre nagyobb mennyiségben szabadul fel, ám ennek ellenére továbbra is az emberi tevékenység nyomán kerül legnagyobb mennyiségben a légkörbe.
Idén nyáron Észak-Szibériában szokatlan hőség tombolt, melynek nyomában a tundraövezetek fagyott talajrétegei az eddiginél is hevesebb olvadásba kezdtek, ami aggasztó következményeket tartogat a jövőnkre nézve. Az északi félteke 22 százalékát permafroszt fedi, a melegedés hatására pedig a metánképződéssel járó szerves folyamatok mindenhol felgyorsulnak.Az örökfagy pusztulása pedig egyenlő a nagy mennyiségben erősen üvegházhatású metángáz felszabadulásával. A sarki talajba fagyott metán a hajdani, melegebb éghajlaton élt élőlények bomlásából gyűlt fel. A nagy iramban gyorsulva légkörbe kerülő sarkvidéki metán azonban az összes kibocsátásnak csak a harmada, a többit az emberi tevékenység okozza.
Ez a szén-dioxidnál mintegy 80-szor erősebb üvegházhatású gáz, adott mennyisége közel egy évtizednyi légköri tartózkodása során annyi, Föld felszínéről kisugárzó infravörös, vagy hősugárzást nyel el, amit a szén-dioxid száz év leforgása alatt sem képes meghaladni.
Néhány éve még viccelődtünk a bolygót teleszellentő teheneken, mára azonban komoly kutatások támasztják alá, hogy a szarvasmarha-tenyésztésből származó metán már-már meghaladja a fosszilis tüzelőanyagokból származó mennyiséget. Nem lenne sportszerű azonban csak a tejéért, húsáért, és bőréért tartott állatokra mutogatni, metánforrásként ugyanúgy felelős a mezőgazdaság többi ágazata például a rizstermesztés, a hulladékgazdálkodás, a szennyvízkezelés, valamint a földgázkitermelés- és elosztás is, igaz, még így is csekélyebb mértékben, mint a tehenek.
A világ metánkibocsátásához az utóbbi időben leginkább Afrika, a Közel-Kelet, Kína, Dél-Ázsia, Ausztrália, valamint Óceánia járult hozzá. A becslések szerint e régiók mindegyike 2000 óta évente nagyjából 10-15 millió tonnával növelte kibocsátását. Őket követi az Egyesült Államok, „szerényebb”, 5 millió tonnás értékkel. Növekvő földgázkitermelése révén Kanada is előkelő helyet szerzett magának a kőolaj- és földgázkutak, valamint a csővezetékek szivárgásai nyomán fellépő „passzív” kibocsátással.
Európa az egyetlen régió, ahol a légkörbe kerülő metánmennyiség az elmúlt két évtizedben csökkent. Ez részben a vegyipar kibocsátás-csökkentésének, részben az élelmiszerek hatékonyabb előállításának köszönhető. A szabályozás és a hatékonyabb gazdálkodás révén csökkent a hulladéklerakókból, trágyázásból, illetve más forrásokból származó kibocsátás is.
Számos kutató egyetért abban, hogy a metánkibocsátás megfékezéséhez a fosszilis tüzelőanyagok felhasználásának sokat hangoztatott csökkentése mellett szükség volna a csővezetékek, és gázkutak „passzív” szivárgásainak nagyobb mértékű ellenőrzésére is. Másfelől pedig étkezési szokásainkban kereshetjük a megoldást, hiszen a rizstermesztés, vagy a szarvasmarha-tenyésztés visszafogása is jelentős mértékű javulást hozhatna.
Ha azonban a rosszabb forgatókönyvek valósulnak meg, még rosszabb lehet a helyzet és ehhez egy új metánforrás is csatlakozhat. Méghozzá az óceánok alján, a tengeri üledékben nagy mennyiségben, méghozzá szilárd vegyületként megtalálható metán-hidrát. Amíg ez ebben a halmazállapotban és ott van, nincs is vele gond, csakhogy ha elkezd nőni a tenger hőmérséklete, előbb-utóbb instabillá válik és metánként kiszabadul a légkörbe. Az óceánok melegedése pedig már elkezdődött, és ha a fent említett átalakulás megtörténik, ez katasztrofális módon gyorsíthatja fel a klímaváltozást. S bár szakértők úgy becsülik, az ipari forradalom előtti időkhöz képest már 259 százalékkal nőtt meg a légköri metán mennyisége, a tudósok a tengerek stabilizáló hatása miatt nem hiszik, hogy a mélyből századunkban hirtelen kiszabadulna a nagy mennyiségű metánhidrát.
Kétségtelen viszont, hogy a klímaváltozás egyre inkább öngerjesztő folyamattá válik: a felmelegedés hatására mind több metán képződik, ami erős üvegházhatással jár, és további felmelegedéshez vezet, amitől még több metán kerül a levegőbe, és így tovább. Az összességében nem a legtetemesebb, ám legnagyobb ütemben növekvő metánforrás, a kiengedő sarkvidéki permafrosztból akár óriási gázbuborékok formájában felszabaduló gáz is ennek a példája. A NASA idén év elején egy majd 52 ezer négyzetkilométeres terület tüzetes átfésülése után 2 millió metánszivárgást figyelt meg. És ez a hatalmas sarkvidéknek csak egy apró szelete.
Akárhogy is, az amerikai Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatal tavaszi adatai szerint a rendszeres mérések kezdete óta soha nem volt még olyan magas a metánkoncentráció a földi légkörben, mint most.
