Autóba ülni és leugrani a Balatonra, elszaladni Bécsbe, tekeregni pár napot a hegyekben – ma százezrek teszik ezt gond nélkül nap mint nap. Száz vagy ötven évvel ezelőtt sem volt éppenséggel akadálya egy (külföldi) autós kirándulásnak, de azért bonyolultabb volt megszervezni és kivitelezni. Mielőtt a fenntartható utazás nevében végképp kínossá válnának a benzinüzemű kiruccanások, nézzük, hogyan is hajtottak kocsit apáink. Ismerjük meg részleteket a Heti Fortepan blogon képein keresztül.
Az utazás hosszú ideig leginkább azt jelentette, hogy vonatra szálltunk. Miután a 20. században mind többen és gyakrabban ültek hasonló célból inkább gépkocsiba, a kérdésről szép lassan mindenki véleményt alkotott és hamar megjelentek a kritikus hangok is. Pápa Miklós természetvédő 1939-ben így írt:
Az autósnem rombol, de kedvéért a természet legérintetlenebb parkjába előretör az úttest, amelynek oldalán elhallgat a madárdal, elköltözik a vad, a virágok benzinszagúak és a rügyek porosak lesznek.
Nagy Endre író szerint a magyar irodalom sajátságosan tartózkodó álláspontot foglalt el az autóval szemben:
Babits Mihálynak nincs autója, Móricz Zsigmondnak se, Kosztolányi Dezsőnek se, Karinthynak se.
A tehetősek és a modern életérzés hívei fütyültek rájuk, és vígan robogtak városok és országok között. Jó kocsikra, országúti száguldásra elődeink is vágyakoztak. Erről tanúskodik számos csábító apróhirdetés is: 1910-ben „Igazi gentleman” Nagyváradon töltötte az augusztust, és azt írta, hogy
megismerkedni óhajtanék elegáns urinővel, kivel esetleg auto-kirándulásokat tehetnék. Csak urileány vagy asszony ajánlatára reflektálok.
Vagy egy 1906-ból:
Melyik kimondott csinos és szép fiatal hölgy kisérne el automobil kirándulásaimra? Csak fényképes ajánlatokra válaszolok »Automobil« jeligére.
Az 1920–30-as évek fordulóján nagyjából 30 ezer személygépkocsi volt az országban. Épültek az utak a népszerű üdülőhelyek felé, elkészült a balatoni körút. Jónak ítélték a Budapest–Székesfehérvár utat, csak Budafokon át volt nagyon gödrös, ahogy zötykölődnünk kellett Fehérvár és Veszprém között is. De szerkezetében és anyagában épp a gyenge magyar utakra készült a Cordatic gumiabroncs, hirdetései csak úgy dőltek a közönségre.
A jómódúak – valamint Kovács Vera a Meseautóban (1934) – elegáns gépkocsikkal indulhattak útnak. A Fortepan kommentelői autós fotók ezrein határozták már meg precízen a gyártmányt és a típust, Horch és Nash, Steyr és Wanderer automobilok csillognak a képeken. A Packard mesélő reklám mellett döntött:
Váratlanul véget ér a sima országút. Meredek dombnak föl és hirtelen völgynek alá, rázós köveken, beszáradt, mély keréknyomok göröngyös összevisszaságán fut a kerék, és lám, a nyolchengeres Packard meg sem érzi az út változását.
Külföldre utazni még nagyobb kaland – nehéz volna azonban megmondani, hogy a háború előtti vagy az az utáni évtizedekben járt-e több adminisztrációval egy út megszervezése. Az autóklubok kiadványokkal, a lapok jó tanácsokkal segítettek, ahogy teszik azt a mai napig.
Formaságok betartása és kiállítási díj lefizetése ellenében lehetett elnyerni
az útlevelet, a nemzetközi gépkocsi-igazolványt, a gépkocsi vámmentes határátlépési igazolványát, más néven tryptique-et vagy triptiket, és kellett még a kilépő vámhivataltól kilépő nyilatkozat. Külföldön a vámházak az országhatáron átfutó utak mellett épültek fel, ahol vámos és határőr együtt volt, Magyarországon komplikált rendszer működött. Külön volt a határrendőrség, külön a pénzügyőrség, akár kilométerekre a határtól, majd a határon egy katona még leellenőrizte az előzőektől kapott cédulákat.
A külföldi úti beszámolók jót és rosszat is megemlítettek. Többeknek úgy tűnt, hogy idegenben könnyebb vezetni, mert fegyelmezettebbek a járókelők (!), viszont minden drága, a garazsirozástól a kocsimosásig, és a környező országokban, ahogy 1950-ig Magyarországon is kövezetvámot, azaz áthaladási vámot kellett fizetni a városokban – akárcsak ma az autópályákon.
Nézzünk egy úti jelentést 1931-ből:
Bécsbe tartó autósok figyelmébe: a magyar határátlépés után Kittseen (Köpcsény) határában nem az eddig ismert úton, Bergen át kell menni, ez kriminálisan rossz, hanem jobbra elfordulni és a cseh határ mentén levő úton kell menni, a főútra a cseh–osztrák vámbódénál érünk fel. Ez az út sem elsőrangú, de jó karban van.
Fontos volt ismerni az utak állapotát, mert a lapok akkoriban is csupa szörnyűséggel voltak tele. 1935-ben rejtélyes autóbaleset áldozata lett Svájcban Belgium fiatal királynéja, a brassói ítélőtábla elnöke Nizzában sérült meg súlyosan, amikor a feleségével egy kiránduláson összeütköztek egy szembejövő teherkocsival. De Murat Jenő herceg is automobilkatasztrófa áldozata lett Németországban – Karlsbadban üdülő felesége látogatására igyekezett, amikor autója felfordult, és a herceg kilódult belőle, ahogy az újságok írták.
Ugyanezekben az években Ausztriában egy különös típusú potyautasra hívták fel a figyelmet:
Elegáns urak autóssapkával a fejükön sétálnak az országúton, és várják az autót. Ha jön, feltartják a kezüket és megkérnek, vinnéd magaddal őket. Nekik mindegy, hogy hová mész. Az elvük, hogy megspórolják a vasúti jegy árát.
A háborús, majd az 1950-es években nem volt jellemző a külföldi autós kirándulás, de a ’60-asokban egy riporter kérdésére több frissen végzett mérnök már nem csak szép, áramvonalas gépkocsiról, hanem saját autóval megtett külföldi útról is ábrándozott. Bár a világjárást a társasutazások jelentették, sokan elindultak azért privát is. Pedig be kellett hozzá szerezni ezt-azt…
Gépkocsi nyilvántartó lapot, rózsaszínű jogosítványt és H matricát a kocsira. Az új, rózsaszínű jogosítványhoz szükséges volt: pontosan kitöltött rendőrségi formanyomtatvány, egy 3,5×4,5 centis, hat hónapnál nem régebbi fénykép, és 20 forintos illetékbélyeg. Az NSZK-ba belépéshez nemzetközi gépjárművezetői engedély, de ahhoz a felsoroltakon túl még egy 4×5 centis fénykép is kellett. A Magyar Autóklub csekkfüzetet árusított a baráti országokba utazóknak, ha kisebb javításokra kényszerülnének, és nemzetközi ajánló levelet, amivel a sárga autómentőt hívhattuk Európában.
A jugoszláv utak, a csodálatos, de hajmeresztő szerpentinek legendásak voltak.
Egy-egy sziklába vájt éles kanyarban úgy zúdulnak a nyakunkba a szembe jövő teherautók, hogy a kis személyautó épsége érdekében szinte a sziklafalba bújva, lapulva vészeli át a csikorogva elrobogó veszedelmet.
1970-re már egymillió autó és motor futott az utakon, száguldhattunk autópályán, és az Ausztriában látott különös potyautasokat megismerhettük itthon is. A budaörsi benzinkútról azt mondták, hogy nyáron ott kezdődött a Balaton, fürtökben álltak a stopposok.
Ha a kút mesélni tudna, akkor sok érdekes órát, beszélgetést, találkozást idézne fel. Hallanánk Budapest–Párizs és hasonló távolsági stoppokról, VIT-utazásról, innen induló szerelmekről, barátságokról, de ott lötyögő csövezőkről, rendőrségi razziákról is.
Vannak képek az Osztapenko szobor mellett várakozókról is, de ott tilos volt autóval megállni, csak a legelszántabbak dacoltak a
törökbálinti útellenőrző alosztály gépkocsizó járőreivel.
Ami a fegyelmezetlen fiatalokat illeti, a Magyar Rendőr szerint „a helyszíni bírságnál is jobban féltek attól, hogy értesítik iskolájukat a diák szünidőbeli viselt dolgáról”.
Az Autó Motor 1972-ben egy nyugat-németországi útról tudósított. A szerző Csehszlovákiában, bár a nagyobb kutak vasárnap is nyitva tartottak, nem kapott Special benzint, csak gyatra szupert, amivel csörgött a motor. A cseh és a német határőrök pedig azt mondták, hogy erre magyar rendszámú magánautót még nem láttak, csak néhány kamiont. Németországban megállapította, hogy az aszfaltburkolat tökéletes minőségű, a remekül kiépített Autobahn mérhetetlen forgalma meglepte, és úgy érezte,
mintha húsdarálóba került volna
mert a külső sávban is általában százzal haladtak,
a belső sávba pedig csak nagy körültekintéssel lehet átmenni, mivel ott nem ritka a 160-180-nal száguldó BMW, Mercedes.
Épp ezekben az években született meg a Kraftwerk Autobahn című albuma, a címadó szám sorai közé a csapat 1981-es pesti koncertjén Budapest neve is bekerült:
Von Düsseldorf nach Wien auf der Autobahn. Von Wien nach Budapest, Autobahn.
A sok autóban ülésnek meglett az eredménye: megjelent az autósbetegség, izomfájdalmakkal és -keményedéssel, szédüléssel, fejfájással. A leginkább azok tarthattak tőle, akik nem pihentek meg a hosszú utakon. De az Országos Egészségnevelési Intézet hamar lépett, alkotott két új szót, és kiadott egy kesztyűtartóban, zsebben tartható füzetet. Az Autorna motorna arra bátorította a pilótákat, hogy pár óránként álljanak meg, és tornázzanak kicsit.
Jó is, ha frissen vezetünk, kinek hiányzik egy baleset idegenben. Ha mégis megtörtént a baj, az a legfontosabb, állította az Állami Biztosító, hogy
tolmács nélkül, idegen nyelven írt papírt ne fogadjunk el a kárt okozó autóstól, ha nem akarunk úgy járni, mint az egyszeri magyar úrvezető, akinek a felelősséget elismerő nyilatkozat helyett közönséges makaróni receptet adott aláírva egy készséges nápolyi taxisofőr…
1988-ban már modern szelek fújtak, amikor egy pécsi főorvos adott tanácsot a vakációra indulóknak. Azt nyilatkozta, hogy a rákkeltő kipufogógázok és a permetezés miatt ne fogyasszuk az út menti fák és bokrok gyümölcseit. Hogy hűtést nem igénylő szárazkolbászt, szalámit, konzervet, tartós tejet vigyünk magunkkal. Vagy tejport, kondenzált tejet. És igyunk sokat, a legjobb a dobozos rostos gyümölcslé és a palackozott üdítő.
Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/autos-kirandulas
