Ezerszeres szorzó. Amikor Ukrajna drónokra szerelt bombákkal támadja az orosz olajfinomítókat, akkor egy támadás nagyságrendileg pár millió dollárjába kerül, Ha viszont sikeres a támadás, az pár milliárd dolláros kárt is okozhat az ellenfélnek. A szomorú háborús logikában ezért érdemes mindezt csinálni.
A borzalmas járványok, vagy a hasonlóképpen rettenetes háborúk hatalmas pusztítást végeznek, az emberi életekben mindkettő kárt tesz, de utóbbi az épített infrastruktúrában is. Korábban utak, hidak, gátak, házak, paloták, szállítójárművek voltak a célpontban, ma már sokkal inkább gyárak, erőművek, de persze a közlekedés csomópontjai, így a hidak szintén fókuszban maradtak.
Az önsorsrontás
Nem lenne túl meglepő gondolat, ha rácsodálkoznánk arra, hogy micsoda pazarlás az, hogy amikor két ország öli egymást, akkor évtizedek munkájával felépített infrastruktúrát és kapacitásokat tesznek a földdel egyenlővé.
A legújabbkorban ennek az az oldala is előkerült, hogy minden pusztítás és az újjáépítés jelentős környezetvédelmi terheléssel is jár. Az egyik oldalon ott van több milliárd ember erőfeszítése, a szelektív hulladékgyűjtés, a takarékoskodás a vízzel, az árammal, a másik oldalon pedig olyan támadások, amelyek ezt hiábavalóvá teszik, vagy ha ez nem is jó kifejezés, de legalábbis ellentételezik a szennyezéssel.
2022. február 24-én Oroszország lerohanta Ukrajnát.
A modernkori hadviselésnek is természetesen vannak az infrastruktúrára irányuló elemei, de az utóbbi időben vészesen felgyorsult az, hogy Oroszország pusztítja az ukrán áramrendszert, elsősorban a vízerőműveket, a hőerőműveket, a vezetékek csomópontjait és a transzformátorokat, az ukrán drónok pedig az orosz olajfinomítókat támadják.
Az ukránok szenvedései ismertebbek, a védekező ellencsapások talán kevésbé. Mi most némi bevezető után erre fókuszálunk, ahogy a Carnegie kiváló tanulmánya is tette.
Ebből az olvasható ki, hogyaz ukrán hadsereg különböző részei olykor egymástól függetlenül, egymással versenyezve is terveznek és végrehajtanak ilyen támadó műveleteket. A sikeres műveleteket valószínűleg jutalmazzák, és megvalósítóik újabb erőforrásokat kapnak a jövőbeni erőfeszítésekhez.
Ez a megközelítés gyors visszacsatolást biztosít, de a támadási célpontok kiválasztását olykor média (PR) szempontok is befolyásolják, vagyis az számít, hogy mi kommunikálható jól, nem mindig a valós költség-haszon elemzés eredménye a döntés.
Az újjáépítés hősei
A nemzetközi jog érdekes, mert a háborúról azt gondolnánk, hogy ez már az az állapot, amikor nem számítanak a szabályok. Valójában a hadviselésnek is vannak nemzetközi egyezményei, az atomerőműveket ilyenkor is védeni kell, ahogy an a civil életeket is, avagy ilyenkor sem engedélyezett a kínzás, de vélhetően mindenki biztos abban, hogy amikor már óriási a gyűlölet, a bosszúszomj, az ártani vágyás, akkor ezek az elvek és egyezmények is sérülnek.
Külön érdekesség, hogy az infrastruktúra elleni támadásoknak is megvannak a hősei, a tűzoltók, vagy akár a kuvaiti olajkutak eloltásában, a „Big Wind” (Nagy Szél) hadműveletben résztvevők (magyarok is). Most azonban annyira nagy a háborús, információs köd, hogy pontosan nem is tudjuk, hogy mekkorák a károk, azt sem, hogy miként halad az újjáépítés.
Bevadultak
Pedig a helyzet durvul. Eleinte talán még azon csodálkozhattunk, hogy támadnak az oroszok, de mégis van Ukrajnában áram, semmi baja a nagy gáz- és olajvezetékeknek, talán Vlagyimir Putyin tényleg azt hitte, hogy
pár nap alatt elűzi az ukrán vezetést.
Ahogy ő fogalmazott abban persze nem „vezetés”, hanem fasiszta brigantik szerepelt. Vagyis az oroszok nem akartak ellenszenvet kelteni a civil lakosságban, hátha három nap múlva már őket kell igazgatni. Az is felmerülhetett, hogy ahogy ment előre az orosz hadsereg, neki is kellett benzin, gázolaj, áram, miért vágta volna el saját utánpótlását az orosz katonaság?
Ráadásul volt egy közös érdek is, az orosz eredetű, de Ukrajnán keresztül haladó híres vezetékek, így a Barátság kőolajvezeték és a Testvériség gázvezeték működtetése közös érdek is volt, Oroszországnak az energiahordozó eladásából származó exportbevétel kellett, Ukrajnának a tranzitdíjból származó bevétel és a cső végén található országok visszaszállításai (főleg a dízel tekintetében).
Ma már ennek nyoma sincs
Ma már a felek ilyen egyeztetéseket nem igénylő, közös érdekein alapuló visszafogottsága sem nagyon tapasztalható. Tény, hogy a két ország, külön-külön is neves hekkercsapatai eddig is támadták a másik rendszereit irányító központokat, értelemszerűen Ukrajnában az első pillanattól fogva okoztak a támadások áram- és ezzel összefüggően vízkimaradásokat. A kettő azért függ össze, mert a vízközmű szivattyúihoz és pumpáihoz is kell villamosenergia.
De mára elszabadult a pokol, Ukrajna keleti részében többet van áramszünet, mint szolgáltatás, de már a nyugati országrészben is átlagosan is kijön a 3-4 óra áramszünet. Védekezni mindig lehet, generátorokkal, föld alá helyezett trafókkal, hasonlókkal, de egy folyamatos támadási helyzetben az a legszörnyűbb, hogy amíg hatalmas munkával egy eszközt megjavítasz, másik hármat elpusztítanak.
A fizikai támadást Oroszország kezdte és a háborús cselekmények 99,9 százaléka eddig Ukrajna területén zajlott, így értelmetlen lenne megosztani a felelősséget. Ugyanakkor az is struccpolitika lenne, ha azt gondolnánk, hogy Ukrajna egyáltalán nem lépett. A legismertebb ilyen ügy, az Északi Áramlat gázvezeték tenger alatti szakaszának felrobbantása volt. A rongálásról ugyan rengeteg olyan találgatás volt, hogy az is Oroszország műve volt, de azért az nem tűnt túl értelmesnek, miért pusztítaná a saját vezetékét Moszkva?
A finomítók
Az utóbbi időben Kijev célkeresztjében elsősorban az orosz olajfinomítók állnak. A kőolaj kulcsfontosságú az orosz gazdaság működésében, így az olajipar orosz szempontból fájdalmas, ukrán szempontból szimbolikus célpont. Magukat az olajmezőket nehezebb támadni, hatalmasak a berendezések, de szétszórtan, szigetszerű elrendezésben helyezkednek el, és az érték zöme a föld alatt van, könnyebben is javíthatók egy támadás után. Ráadásul, a mezők például a távoli Szibériában találhatók, a finomítók sokkal kifizetődőbb célpontnak tűnnek. Egy nagy finomító újjáépítése több milliárd, vagy több tízmilliárd dollárba kerül; nagyobb célpontok, könnyebb őket eltalálni; és tele vannak gyúlékony és robbanásveszélyes anyaggal, ami jelentős tűzkárt valószínűsít a találatot követően. Emellett az ukránok szerencséje, hogy a finomítókat a nyugati felvevőpiacokhoz közel hozták létre, vagyis elég sok orosz finomító van viszonylag közel Ukrajna területéhez.
Sikerfaktor
Az olajfinomítók támadása nem újkeletű ötlet. Nyolcvan évvel ezelőtt az amerikai és a brit katonai vezetés úgy szerette volna térdre kényszeríteni Németországot, hogy folyamatosan bombázta a németországi, ausztriai és romániai olajfinomítókat.
1944 májusától a háború végéig több mint 200 ezer tonna bombát dobtak le a szövetségesek, több mint 600 támadás során és érzékeny veszteségeket okoztak a német üzemanyag-termelésben.
Ukrajna csapásmérő támadásainak pontos eredményességéről viszont ma még nagyon pontos anyagok nincsenek. Az ukrán fél szempontjából az lenne az ideális, ha Oroszország nemcsak az exportot lenne kénytelen visszafogni, de a hadsereg és a gazdaság üzemanyag-ellátása is nehézségekbe ütközne. Ehhez azonban a mainál sokkal nagyszabásúbb támadásra lenne szükség, mert az orosz finomítói kapacitás 2,5-szer-3-szor nagyobb az orosz belső fogyasztásnál.
A modern, drónokra szerelhető bombák ráadásul azért nem olyan nagyok, inkább csak károsíthatják, de nem teszik teljesen tönkre a finomítókat. Mindenesetre minden találat nagy ukrán siker, valószínűleg az orosz infrastruktúrában esett károkért Nyugaton kevesen hullatnak könnyeket, miközben a pusztítás azért ilyenkor is szomorú, de azt nehéz megbecsülni, hogy Ukrajnának van-e elegendő erőforrása a támadások fokozására, vagy a távolabbi erőművek lövésére, mert ha nincs, azért az orosz katonai és gazdasági utánpótlást nem fogja veszélyeztetni az új hadviselés. De anyagi kért az ukránok még bőven fognak okozni.
