Vörös gabonasikló a postaládában, mexikói madárpók egy pesti utcán, aligátorteknős a Délegyházi-tavaknál – mind a felelőtlen állattartók áldozatai, akik nemcsak rémületet okoznak megtalálóiknak, de veszélyt jelenthetnek az őshonos állatfajokra is.
Minden nyáron előfordul 2-3 alkalommal, hogy egy gyanútlan járókelő szembe találja magát egy tenyérnyi madárpókkal. Néhány hete például egy gödi udvarban, fűnyírás közben került elő a hatalmas ízeltlábú, ami nem kis riadalmat okozott a telek tulajdonosának.
Hogy a hazánkban nem őshonos, de engedély nélkül legálisan tartható madárpók hogy került a gödi kertbe, arra két lehetséges válasz létezik: eredeti tulajdonosa vagy megunta és szó nélkül útjára engedte, vagy nem zárta le megfelelően a tartására használt terráriumot, így a madárpók könnyen felfedezőútra indulhatott a gödi utcákon.
Amint azonban arra Gallé Róbert, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos főmunkatársa rámutatott, nem valószínű, hogy ezek az állatok sokáig húznák a természetben.
Hogy ezekre a pókokra milyen sors vár odakinn, arról nagyon nehéz felelősséggel nyilatkozni. A leggyakrabban tartott trópusi, szubtrópusi négytüdős pókok nálunk nem élik túl a szabadban a telet, így legfeljebb épületekben maradhatnak meg hosszabb ideig
– hangsúlyozta a kutató, aki nemrégiben maga is vendégül látott egy Jászszentlászló mellett begyűjtött banánpókot. Ez az emberre nem halálos, de fájdalmas csípést okozó egzotikus ízeltlábú azonban nem egy felelőtlen állattartótól szabadult el, hanem valószínűsíthetően egy déligyümölcs-szállítmánnyal érkezett Magyarországra. A banánpók egyébként nem tartozik a madárpókok közé, az avatatlan szem viszont jókora mérete és külleme miatt könnyen közéjük sorolhatja.
Olykor tehát az import gyümölcsök közül is előkerülhet egy-egy furcsa külsejű szőrös jószág, arra viszont szerencsére kicsi az esély, hogy hazánkban egy madárpók inváziós fajként megtelepedjen és megzavarja a természet rendjét.
Nem úgy az Amerikában őshonos aligátorteknős, amiből Both Zoltán, Magyarország egyetlen hivatásos vadállatbefogója már 15 csatornafedél nagyságú felnőtt példányt gyűjtött be az elmúlt években. Egy ilyen kifejlett egyednek rendkívül erős állkapcsa van, így a hatályos magyar törvények szerint veszélyes állatnak minősül és tartásához engedély és chip is szükséges. De nem volt ez mindig így.
Ezek az aligátorteknősök még a 90-es évek végén kerültek az országba és a hazai gyűjtőkhöz. Akkoriban ugyanis az állatkereskedésekben még szabadon lehetett kapni őket pár ezer forintért, de aztán amikor megnőttek olyan 10-15 kilogrammra, már egyáltalán nem voltak olyan cukik, mint amikor megvették őket. És hát hogy szabadul meg tőlük a felelőtlen állattartó? Kiteszi egy horgásztóba, egy patakba, a Dunába, vagy ne adj’ isten a Balatonba
– világított rá a hibás gyakorlatra a specialista, akit néhány hete egy Délegyházi-tavak közelében egy magánkertben talált kisméretű utódhoz is hívtak. Márpedig annak testvérei is lehetnek valahol, egy kifejlett aligátorteknős ugyanis akár 15-20 tojást is tojhat. A fürdőzni vágyóknak azonban nincs okuk a pánikra, Both Zoltán gyanúja szerint ugyanis a szülők nem a tavakban élnek, hanem magánszemély tarthatja őket valahol a környéken egy másik kerti tóban. A szülőket keresik, de egyelőre sikertelenül.
Egyre égetőbb problémát jelent egyébként, hogy ezek az aligátorteknősök és a számtalanszor kirakott ékszerteknősök nagyobb testméretüknél és erejüknél fogva a napozóhelyekért vívott harcban könnyedén megtámadják, megharapják és kiszorítják élőhelyükről az őshonos mocsári teknősöket. A találkozás azonban, ha az aligátorteknőst sarokba szorítják, az ember számára is sérülésekkel is járhat, illetve további gond, hogy az egzotikus teknősfajok parazitákat is terjesztenek, így több olyan mételyt is megtaláltak már a mocsári teknős szervezetében, amelyet ékszerteknősök ragasztottak rájuk.
A madárpókok és teknősök mellett nagy divat az egzotikus siklók tartása is, ezek ugyanis nem veszélyesek, nem túl nagyok, és tartásukhoz engedély sem szükséges. Az állattartók viszont esetükben sem elég körültekintők, ami azért is probléma, mert ezek a siklók a természetben is képesek túlélni.
A korallsiklók és a királysiklók igen szép, színes állatok, ám ha résnyire nyitva hagyjuk felettük a terráriumot és adunk nekik lehetőséget a szökésre, ők bizony a szabadságot fogják választani. És ha még a teraszajtó vagy az ablak is nyitva van, pillanatokon belül a közterületen lehetnek, ahol akár hosszabb ideig is megélhetnek. A kígyók ugyanis nem táplálkoznak naponta, csak hetente, vagy a nagyobb méretű óráskígyók csak havonta, kéthavonta, így ha találnak maguknak egy fagymentes rejtekhelyet, farönkök alatt vagy sziklarepedésekben akár hónapokig is el tudnak rejtőzködni
– mutat rá Both Zoltán, aki minden évben befog egyet az eredetileg Afrikában őshonos királypitonból is. Ám mint mondja, ezek a kígyók tényleg nem veszélyesek. Sokkal veszélyesebb az a pánik, amit az állat kelt, amikor megtalálják és megpróbálnak az életére törni.
A hazai gyűjtők azonban tartanak szigorú engedélyhez kötött, emberéletre veszélyes állatokat is, melyeknél rendkívül fontos az óvatosság. 10-12 évvel ezelőtt például a hajnali órákban egy kutyát sétáltató hölgy értesítette a rendőrséget, hogy egy hatalmas kígyót talált a 19. kerületi templom kertjében. Természetesen ekkor is a vadállatbefogó segítségét kérték.
Épp az utolsó pillanatban tudtam közbelépni, amikor a 3 méteres tigrispiton már a plébános úr macskájával szemezett. Táplálkozni próbált, és már be is cserkészte áldozatát
– emlékszik vissza. Az ilyen riasztások után egyébként a befogott egzotikus jószágok állatkertbe kerülnek, ahol szigorú állatorvosi vizsgálat, karanténozás és chipbehelyezés vár rájuk, mielőtt végső helyükre viszik őket.
Ezekkel a hobbiállatokkal persze nem az a legnagyobb gond, hogy adott esetben megijeszthetik, megmarhatják, vagy megharaphatják az embert. A kutatók már jó ideje hangoztatják, hogy a szökött, vagy a szándékosan kitett egyedek olyannyira elszaporodhatnak, hogy őshonos rokonaik akár a kihalás szélére is sodródhatnak.
A vörös mókus például épp most került fel a kihalás veszélyével fenyegetett emlősök listájára Nagy-Britanniában, méghozzá azért, mert 1876-tól kezdve egyre több keleti szürkemókust telepítettek be Amerikából a brit sziget kertjeibe, parkjaiba. Ezek a szürke rágcsálók az őshonos, kisebb testű vörös mókusoknál sokkal hatékonyabban hasznosították a közös táplálékforrásokat és búvóhelyeket, így az elmúlt 150 évben fokozatosan el tudták hódítani a jobbára Skóciába visszaszorított vörös mókusok élőhelyét. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a vörös mókusok körében egy új kór, az extrém magas halálozással járó mókushimlő is felütötte a fejét, amiért szintén a (betegségre immunis) szürkemókusok által behurcolt vírus tehető felelőssé.
Részben az állattartók sara az is, hogy egyre több természetes európai élővízben mutatják ki a kutatók egyes, más földrészeken honos tízlábú rákok jelenlétét, melyek bennszülött rákfajainknál sokkal versenyképesebbek, és immunisak az olyan, rákokra veszélyes betegségekkel szemben is, mint a rákpestis. Bár a kínai gyapjasollós rák tengerjáró hajók révén jutott el több kontinensre, az ausztrál vörösollós rák vagy a mexikói törpe folyami rák felelőtlen hobbiállat-tartók révén kerülhetett hazánk vizeibe. Ahogy az őshonos halak ikráját és ivadékait pusztító észak amerikai naphal is, amelyet még a 19. század végén akvaristák terjesztettek el Európában, s amely ma már – akár szeretjük, akár nem – hazánk faunájának is része.