1954-ben volt az első, az ünnepi csapolás a dunaújvárosi vasműben, akkori nevén a Sztálin Vasműben. Sajnos 2024-ben, 70 év elteltével gyakorlatilag már csak a problémákról, a kokszoló kemence leállításáról, illetve a kapun belüli munkanélküliségről érkeznek hírek. Örkény István, az 1912-ben született csodálatos groteszk írónk zsidó és polgári származása miatt sem a II. világháborúban, sem a kommunista rezsimben nem számíthatott sok jóra, de Sztálinvárosból tudósíthatott. És nagyon szerette.
Szomorú hírek érkeznek Dunaújvárosból. A magyar ipar büszkesége, az egykori Dunai Vasmű nagyon rossz állapotban van, alig termel, az emberek állásidőre vannak küldve, valójában nem megy a kohó, a kokszoló kemencék lassan kihűlnek, tönkre mennek.
A később Dunaferr néven ismertté vált cég 70 évig élt, a végén már vergődött, és talán nincs olyan magyar város, amely ennyire összefonódott volna egyetlen céggel, hiszen Dunapentele, majd Sztálinváros, végül Dunaújváros azért lett ekkora, mert a gyár megépítéséhez, majd működtetéséhez sok ember kellett. Örkény István a tehetséges, de a Rákosi-éra alatt némileg parkolópályára helyezett író is nagyon sokat tartózkodott itt, riportkötetet írt a gyár építéséről.
A legendás anekdota
Kevés ismertebb anekdota van a magyar ipartörténelemről, mint Örkény István sztorija a Sztálin Vasmű megépítéséről. Hallgassuk az írót:
– Jöttem megnézni, főmérnök elvtárs, hol is lesz a nagyolvasztó.
– Itt, író elvtárs, ahol most vagyunk.
– De hát ez csupa gizgaz meg gyom. Mikor lesz ebből kohó?
– Író elvtárs, szocialista rohammunkával augusztus huszadikán lesz csapolás.
– Az ide két hónap, mérnök elvtárs, és még egy kapavágás sem történt.
– Legyen nyugodt, író elvtárs. Augusztus huszadikán itt folyni fog az acél. Egyébként jól értettem? Örkénynek hívják az író elvtársat?
– Igen.
– A gyógyszerész fia?
– Igen.
– A Csillag patika tulajdonosáé?
– Igen.
– A méltóságos úré?
– Igen.
– Ja úgy. Akkor elárulom, író úr. Lófasz fog itt folyni, nem acél.
A csúszás és a rajt
Az eset 1952-ben történt, és remekül példázta a szocialista hiánygazdaság működési modelljét, a puha költségvetési korlátot. Úgy lehetett bármibe belefogni, hogy el kellett nyerni egy nagyhatalmú pártfunkcionárius bizalmát. Be kellett ígérni, el kellett vállalni egy nagy beruházást, alacsony (irreális) költségvetéssel, gyors, sztahanovista munkatempót igénylő zárással, aztán, ha már elindult a munka, úgysem hagyták az elvtársak veszni.
Dunapentelében 1950. május 2-án indult a munka, a következő évben Sztálinváros lett a település neve, a vállalat pedig Sztálin Vasmű lett (1956 végétől Dunai Vasmű), de a város csak 1961-ben lett Dunaújváros. Az első nagyolvasztó 1954 elejére készült el, az acélműben pedig augusztusában történt meg az első csapolás. A meleghengermű 1960-ban, a hideghengermű 1965-ben állt üzembe. A vállalat kapacitása egyre nőtt, a pár százezer tonnás kapacitás átlépte az 1 millió tonnát is, és amíg a cég sikeres volt elsősorban a kisebb mennyiségben gyártott, specializált acéltermékekben lett a régióban – a Kassai vasmű mellett- megkerülhetetlen acélipari szereplő.
Élő tudósítás
A Dunai Vasmű tehát, ha nem is 1952-ben, de 1954-ben, éppen 70 éve tényleg elindult. A korabeli sajtó nagy terjedelemben hirdette, hogy rangos ünnepség keretében 1954. február 28-án adták át a Sztálin Vasmű I. számú nagyolvasztóját. Az ünnepi eseményen jelen volt Rákosi Mátyás, a Magyar Dolgozók Pártjának első titkára, Nagy Imre, a Minisztertanács elnöke (később ez a két ember halálos ellenséggé vált), Zsofinyecz Mihály, aki vasöntő szakmunkásból lett kohó- és gépipari miniszter.
A korabeli újságcikkek nagy részletességgel mutatták be az eseményt, úgy írták le a csapolás megindítását, mint ahogy ma egy eb-döntőt tudósítanak, percről, percre, háttérsztorikkal. A Népszava beszámolt róla, hogy az olvasztárok hogyan készülődtek, öltöztek be, húztak kesztyűt, hol tanulták a mesterséget, miként nyitottak utat a fehéren izzó és folyékony vasnak. Idézzük a némileg fennkölt szöveget:
Az ömlő vas vörös fénye besugározza az új harcra, új hőstettekre induló sztálinvárosi kohászok arcát. Feledhetetlen percek ezek!
De persze voltak az akkori sajtóban is a mai gazdasági cikkeket idéző számszaki tudósítások is:
A sztálinvárosi nagyolvasztó országunk nyersvastermelési kapacitását mintegy harminc százalékkal, tehát csaknem egyharmadával növeli, enyhíti az anyagellátás gondjait.
Örkény imádta
A városba letelepülő Örkény István amúgy tényleg szerette a gyárat, a lendületet. Idézzük őt:
Jártamban-keltemben megszámlálhatatlan mérnökkel, technikussal kerültem össze s mindig boldogan meghallgattam, hogy miképpen dolgozik majd az épülő transzformátor, hogy épül a kazán és milyen matematikai elvekre épül a vasbeton teherbírásának kiszámítása…
… sohasem a tiszta technika érdekelt, hanem a szakember érzelmei és gondolatai, tehát az, hogy ő, mint politikus lény, mint emberi alkat, idegzet, vérmérséklet és így tovább, miképpen vélekedik arról, amit csinál.
Örkény még a termelési novelláiban is szellemesen írt a különböző gyáregységek létrehozásáról. Leírta például, hogy amikor interjúztatta a szakembereket két típust talált,
- az egyik típus ki nem állhatja, ha kérdezik, a szakma tolvajnyelvén válaszol, latin szakkifejezésekkel, ezt gondolja: “Úgysem érted, hiába nézel olyan okosan, te tökfej.”
- a másik típus merőben az ellentéte, bár épp oly kevéssé állja, ha kérdezik. Viszont gügyének nézi az embert, s a kézenfekvő alapigazságokat is oly gonddal magyarázza meg, ahogyan egy félkegyelműt tanítanak.
Mindenesetre az író tényleg lelkes volt. a messze jövőbe révedt tekintettel áradozott:
Felépül már a város – az első magyar város, melyet a löszös fennsíkra teremtett az emberi értelem, pontosan az emberi szükségletekhez és az emberi méretekhez szabván a tervet. S felnő majd egy nemzedék, mely itt született már, a most születő városban, itt játszik már, a most ültetett parkok fái alatt, itt tanul már, a sztálinvárosi iskolában.
Az acélgyártás jövője
Dunaújváros ma is összeforrt a céggel, nincsen itt élő család, ahonnan valaki nem dolgozott volna, vagy ne dogozna most is a gyárban. Amikor a cégnek jól ment, Dunaújváros olyan sikeres volt, hogy a nem túl nagy város egyszerre vitézkedett, lett bajnok a legnépszerűbb magyar sportokban, labdarúgásban, röplabdában, jégkorongban, kézilabdában, aztán elfogytak a források.
A drága energiával, szigorúbb környezetvédelemmel jellemezhető Európai Unió ipara nem a behemót nehéziparról szól. Természetesen mindig vannak állami, befektetői (most egy indiai csoport a tulajdonos) ígéretek a város, a dogozók felé. Csak sajnos ezeknek a hangulata kicsit olyan mint Örkény István idejében. Mindenki meghallgatja, hogy pár év múlva itt újra lesz modern acélgyártás, de akik értenek hozzá, azt gondolják, hogy lópikulát fogunk itt gyártani, nem acélt.
