Puskás Tamás Centrál Színház igazgató: Most először érzem, hogy nehéz idők jönnek

Szemet gyönyörködtető díszlet és jelmezek, remek szereposztás – csak egy a baj: nehéz jegyet szerezni Molnár Ferenc örökbecsű vígjátéka, a Játék a kastélyban Centrál Színházbeli előadásaira. A darab rendezője, Puskás Tamás, nem mellesleg a színház igazgatója, több valódi kulisszatitkot osztott meg velünk.

Nyilván a Centrál sem dúskál az anyagiakban, hogy tudták kigazdálkodni ezt a pompát?

Jó példa ez arra, hogyan működik ma Budapesten egy magánszínház.

A Játék a kastélyban két díszletportálja, az Illatszertár című nagy sikerű és hosszan futó, több mint 200 előadást megélt előadásának a két kapuja – átfestve. A mutatós belső egy idén tavasszal búcsúzott előadásunk, a Nemek és igenek színpadképének megújítása.

Ha ma ezt a látványt nulláról akarnám megcsinálni, körülbelül 25-30 millió forintba kerülne. Így nem került a felébe sem.

Egyetlen dologhoz ragaszkodtam, bayreuthi függöny nyíljon és csapódjon, és ez önmagában 6 millió forint volt.

Ha lett volna ilyen függönyünk, vagy beértem volna a megszokott fekete kortinával, akkor a bekerülési érték töredékéből megcsináltuk volna ezt a díszletet. Pontosan így élünk. Ilyenfajta okosságokkal és figyelemmel: ha rövid a kardod, toldd meg egy lépéssel…

A nézők bámulják Bagossy Levente díszletét, Szakács Györgyi jelmezeinek illő finomságát, és örömmel tölti el őket az előadás kidolgozottsága.

Ezek az értékek persze megbújnak a színészi teljesítmények mögött, hálás is vagyok, hogy a sors ezekkel a remek alkotókkal hozott össze.

A darab, ami minden pénzt behoz

Miért pont A játék a kastélyban? Miért nem mondjuk A testőr?

Azért, mert A testőrt jövő nyáron tervezzük!

Szerintem vannak színdarabok, amelyeknek időről időre műsoron kell lenniük Budapesten. Angliában Shaw művei ilyenek. Az Operában Puccini, karácsonykor a Diótörő, a koncerttermekben Beethoven szimfóniái, Debussy szimfonikus költeményei újra és újra, szinte folyamatosan műsoron. A Játék a kastélyban is ilyen opusz.

Azóta, hogy egészen fiatalon, még az 1980-as évek elején Márkus Lászlóval láttam a Madách Kamaraszínházban, a darab folyamatosan fel-feltűnik valahol. Volt egy elég rosszul sikerült próbálkozás a Katona József Színházban de csaknem másfél évtizedig játszották a Vígszínházban.

Bizonyos művek a magyar nézőnek, a magyar szívnek kedvesek, például a My Fair Lady meséje határozottan ilyen. Hogy egy színház valamit miért visz színpadra vagy miért nem, roppant bonyolult döntési folyamat. Sosem lehet igazán pontosan kibogozni. Egyszer csak jön egy ötlet, és valaki bemondja. A Játék a kastélyban ötlete is régen felvetődött. A dramaturgom, akivel majdnem két évtizedig dolgoztam együtt és most elment filmírónak Berlinbe, azzal búcsúzott, – megjegyzem könnyes búcsú volt -, hogyha vagyona lenne, akkor az összes pénzét A játék a kastélyban előadására tenné fel, mert szerinte az minden pénzt behoz. Ezt nem lehetett nem meghallani.

Meghallotta, de hogy ment tovább?

Elkezdtem ismerkedni a darabbal, rájöttem, hogy van ötletem a főszerepekre: Alföldi Róbert és László Zsolt – Turai és Gál -, de kérdés, hogy ki legyen Almády és ki Annie.

Fontos dilemma volt még, hogy ki legyen a fiatal zeneszerző, Ádám?

Végül mindegyik kérdésre tudtam magamnak megnyugtató és jó válaszokat adni, és egyszer csak kerekké vált az egész. A Játék a kastélyban fogadtatása erős, de nem olyan hisztérikus, mint anno a My Fair Ladyé.

Erre térjünk majd vissza. Turai szerepe Alföldi számára kvázi jutalomjátéknak tetszik.

Úgy is tűnhet, mintha mindig jutalomjátékra hívnánk Alföldit.

A My Fair Ladyben, a Networkben és most újra olyan helyzetben lép színpadra, ami kedves neki, kedves a közönségnek, kedves nekünk. Ezt ő is értékeli.

Molnár Ferenc a pálya csúcsán állt, amikor 48 évesen a saját mesterségéről és szerelméről, a színházról írt.

Az emberek boldogan néznek be a kulisszák mögé, és lesznek játszótársai ebben a játékban, ami a valóság és a látszat között egyensúlyoz, a színház varázsáról beszél, de arról a keserűségről is, hogy mégsem vagyunk varázslók, inkább csak bűvészek. Ha a darab nem éppen a színházi szemfényvesztésről szólna, lehetne megfontolás tárgya, hogy Alföldi habitusa pontosan fedi-e a színdarabíró karakterét, de így nagyon pontos az átfedés, remekül összeáll a kép. A modor, amivel oly bravúrosan hozza a szerepet, értő fülekre és szemekre talál, a nézők veszik a lapot.

A portéka hírét az internet viszi

Mire utalt a My Fair Lady körüli hisztériával?

A gyerekeim a My Fair Lady-n nőttek fel, mert a nagyapjuk, Básti Lajos legalább 500-szor játszotta a Fővárosi Operettszínházban Higgins professzort, ez azonban elhanyagolható privát motívum.

Azt hiszem, Tompos Kátya személye volt a döntő szempont, hogy a My Fair Ladyt meg kell csinálni. Ehhez jött az ötlet, hogy játssza Alföldi Higginst. Végül ez ütött pecsétet az elhatározásra. A 2016-os bemutató után a következő hónapra kitűztünk 10 előadást. Olyan roham indult a jegyekért, hogy az Interticket rendszere összeomlott. Ma túl vagyunk a 300. előadáson. Egyébként a repertoárunkból azt hiszem, több mint 8 darab túl van a 200-on, de a My Fair Lady mellett a New York-i történetek, a Pletyka is 300-on túli előadások. Büszkék lehetünk rá, hogy milyen sikereket arattunk, ám az is igaz, hogy e sikerek miatt bizonyos mértékig öreg a repertoárunk. Tehát az idei szezon legfontosabb célja, hogy frissítsünk, frissítsünk, frissítsünk.

A „kettős állampolgárokkal” mi a helyzet, László Zsolt, itt is játszik, meg a Radnóti Színházban is.

Dolgoznak nálunk olyan kedvelt színészek, László Zsolt is ilyen, vagy Stohl András, akik ugyan más színház tagjai, de előadásokat lehet rájuk építeni.

Volt idő, amikor ebbe a körbe beletartozott Rudolf Péter, aki a Vígszínház igazgatója lett. A foglalkoztatásuk és a múltunk, valamint a remélt jövőnk tekintetében szoros tagjai a társulatnak.

De a mi alaptársulatunk is csupa remek színész, Básti Juli, Martinovics Dorina, Balla Eszter, Balsai Móni, mind igazi nagyágyuk, ahogy a feltörekvő fiatalok is remekek, Hermányi Mariann és Szász Júlia, Fehér Tibor, Szécsi Bence, Rada Bálint. Ágoston Kati és Schmied Zoli ma egy párt is alkotnak, itt nőttek fel, itt lettek remek színésszé.

Puskás Tamáson kívül Puskás Dávid és Samu is tagja a társulatnak.

Tizenvalahány évvel ezelőtt kiderült, hogy a portéka hírét nem az utca, nem az offline, nem a plakátok, hanem az internet viszi. A leggyorsabban értettük meg a kor szavát, és elindultunk az internet, a Facebook, az online irányába. Ezt kezdettől az akkor 14 éves fiam, Samu kezdte csinálni, 14 éve egyedül a viszi az online marketingünket. Minden ellenfelét legyűrte már Budapesten, ma már a Vígszínház előtt járunk a Facebook sikerek terén. Mint gimnazista kezdte, utána elment Londonba designer szakra, az volt az első diplomája.

Dávid zeneszerző, de mindketten amerikai filmszínészként végeztek és valóban multifunkcionálisak. Az én szüleim vegyészmérnökök voltak, talán egyszer jártam életemben vegyi laborban, semmilyen vonzó hatással nem volt rám az ő munkájuk.

A fiaim „iskolája” 3 éves korban kezdődött, amikor elkezdtek a szüleik munkája iránt érdeklődni. Nehéz nekik, mert minden fiatalnak érthető ambíciója, hogy saját magának küzdje ki a helyét.

A történelem hajnalán a fiatalembernek kezébe adták egy kést és mondták neki, hogy hozd haza a medve bőrét.

Ott nincs apuka, anyuka, csak erdő van meg medve. Eredetileg azt tervezték, hogy Amerikában filmszínészként indulnak a pályán, de részben a Covid, részben a filmes sztrájk, meg a romló magyar-amerikai viszonyok közbe szóltak.

Akármerre akarnának mozdulni, biztosan nem akadályoznám őket. De, ha a színház érdekli őket, rendezni és játszani akarnak, akkor hajrá, erre itt nyílik a legjobb lehetőség. Ha azt tapasztalnám, hogy rosszabbul teljesítenek, mint valaki kívülről, akkor ez nem menne. Számukra ugyanaz a mérce, mint bárki másnak a Centrál Színházban.

Úgy látni, hogy a színháznak stabil a törzsközönsége, ami feltehetően rétegezett. Kik járnak ide?

A közönség rétegezettségéről okosat mondani csak felmérések alapján lehet, és mi ilyen felméréseket a Covid óta nem végeztünk. Azelőtt igyekeztünk évente egyszer kutatni, hogy milyen korú a közönségük, hogy honnan jönnek, hogy milyenek színházba járási szokásaik. A legutolsó általam ismert felmérés alapján bíztató a kép, a közönségünk átlagéletkora 30- 40 év közé tehető. Ha sétálok a nézők között, azt is meg lehet állapítani, hogy a Network című előadásunk közönsége jóval fiatalabb, mint mondjuk a Nem félünk a farkastól publikuma. 2003-ban vettem át a Vidám Színpadot, ami erősen leszálló ágban volt. 2008-ban döntöttem amellett, bár ez komoly nehézségekkel járt, hogy átnevezem Centrál Színházzá.

Emlékszem, György Péter esztéta meg is kérdezte, hogy lehetek ilyen bátor, hogy egy ilyen nevet, mint Vidám Színpad, amit minden taxis ismer, lecserélek egy olyan névre, amit senki sem tud…

Ma biztosan mondhatom, hogy legalább annyira ismeri minden taxis, hogy hol van a Centrál, mint valaha a Vidám Színpadot tudták.

A magánszínház konokul élni akar

Rendkívül komoly változáson ment át a Centrál Színház

Először Shakespeare-vígjátékokkal igyekeztünk purgálni ezt a helyet, és mindjárt az elején nekifogtunk az épület felújításának is. Siklós Mária 1960-as években történt „korszerűsítése” a maga idején ugyan modernnek tűnt, de építészetileg egy katasztrófa volt.

Nem feledkezhettünk meg róla, hogy az emberek színházba jönnek, az is fontos számukra, hogy milyen a miliő.

A My Fair Lady bemutatójának a napján, 2016-ban elkészült a nézői terek felújítása is, a Centrál Színház akkor nyerte vissza eredeti formáját, ami az utcafrontot illeti, a belső terekben pedig azt a modern stílust, amitől az emberek nemcsak a produkciók minősége miatt jönnek, hanem szeretik az épületet is, büszkén vallják: ez a mi színházunk. Ez a közös hatás teremtette meg a Centrál igen komoly közönség bázisát. A hírlevelünkre feliratkozók száma túl van az ötvenezren.

Kapnak-e bárhonnan bármiféle támogatást, vagy teljesen üzleti alapon működnek?

Nem teljesen, de túlnyomóan üzleti alapon.

Úgy hírlik, ősszel valamiféle változás lesz. 2018-ban a TAO rendszer eltörlése miatt jelentős fordulat állt be a színházak életében. Addig a szisztéma arányosan és jól kezelte a kulturális szférát.

A megszűnéssel nehéz helyzetbe kerültünk.

Hogy egy érzékletes példát mondjak: a kétszeres befogadóképességű Madách Színház taója 1 milliárd forint volt a változás évében, a miénk meg 500 millió.

A taót váltó úgynevezett többlettámogatás az náluk fixen 1,2 milliárd lett, míg a mi 500 milliónk lecsökkent 250-re, amit minden évben komoly küzdelmek árán tudtunk csak megkapni, mert „nem voltunk a táblán”.

Vagyis a színházak támogatási táblájának nem voltunk részesei, hanem mint a Fesztiválzenekar, csak egy szerződés alpontjában emlékeztek meg róla, hogy a „mindig aktuális gazdasági helyzet függvényében törekszenek arra stb. stb.”. A 250 millió forint látszólag nagy pénz.

Azonban, ha ehhez hozzávesszük, hogy 50 millió forintot fizetünk bérleti díjként a fővárosnak, akkor ez már mindjárt csak 200 millió. És mivel a jegybevételünk áfája körülbelül 300 millió, ez jóval több, mint amit támogatásként kapunk. Tehát végső soron nettó befizetői vagyunk az államkasszának. Úgyhogy most, amikor az új előadóművészeti törvény születik és megújulnak a színháztámogatási szerződések, nagyon remélem, hogy a Centrál Színház, mint kiemelt minősítésű, sikeres nagyszínház arányos támogatással szerepel majd benne.

A Révay utcából mégsem hallatszik hangos ágyúszó. Ha nem háborúznak, talán kicsi csatákat próbálnak megnyerni.

Aki nem igyekszik a kicsi csatákat megnyerni, az a háborút is elveszíti. De mi tartjuk magunkat. A Covid előtti években repült a hajó, havi 35 előadást tudtunk kitűzni és gond nélkül eladni azon az áron. A pandémia után is jól támadtunk föl. Most először érzem kifejezetten azt, hogy nehéz idők jönnek.

Ha most egy izmos összeget nyernék a lottón, és azt mondanám, tessék, odaadom. Mit kezdene vele?

Biztos ajánlatot tennék és megvenném az épületet, hogy megszűnjön a bérleti díj és a vele járó bizonytalanság is.

Nem tudom, hogy van-e egészségesebb rendszer, mint a magyar. Én mindig a magam ura akartam lenni. Nehezen viselem, ha színház érintkezik a politikával.

Persze értem, aki a pénzt adja, hogyne mondaná meg, hogy ki és mi legyen X művészeti intézményben. 2012-ben egyebek mellett ezért kezdtem igen komolyan dolgozni azon, hogy magánszínház legyen a Centrál.

2010-ben már nyolc évnyi színházvezetői múltra és jelentős sikerekre tekinthettem vissza, mégis azt kellett hallgatnom az akkori kulturális alpolgármestertől, hogy semmi jóval nem biztathat. El akarta vágni a torkomat. Gondoltam, ebből elegem van. Ha a néző szeret, akkor a dicséretének fénye az rám is ragyogjon, ha meg nem szeret, akkor hadd lássam kárát. Ez legyen a döntő, és ne a politikus vélekedése. Itt jegyzem meg, hogy a magánszínházak közül, amik akkoriban létrejöttek, egy sem adta föl. Hiába törölték el a tao-t, hiába történt ez meg az, a magánszínház él és konokul élni akar.