Transzgenerációs minták: hogyan öröklődhetnek a traumáink?

A világ legnagyobb műanyagszennyezője az Egyesült Államok
2021-12-03
Megfejtették a jemeni pokoli kutak rejtélyét: így alakultak ki ezek a képződmények valójában
2021-12-05
Show all

Transzgenerációs minták: hogyan öröklődhetnek a traumáink?

Az utóbbi években egyre nagyobb figyelmet kap a transzgenerációs öröklés. Röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy az egyén tapasztalatai, érzései, traumái a géneken keresztül az utódokban is megjelennek.

Sokáig úgy véltük, hogy csak a külső jegyek és belső tulajdonságok, hajlamok azok, amelyek a szülőktől az ivarsejteken át az utódokba is öröklődnek. Azaz valaki szőke, mert a szülei vagy épp nagyszülei közül az volt valaki, és hirtelen haragú, mert egy másik felmenőjétől ezt kapta örökül.

Rendkívüli felfedezésnek számított, hogy a tapasztalatok és környezeti hatások a szekvenciát nem érintő DNS-módosulások formájában megjelenhetnek az örökítőanyagban.

Nem véletlen, hogy sokan hosszú évekig tagadták az elméletet, hiszen ez azt jelenti, hogy azok a traumák, amelyeket őseink mondjuk a háborúk, gazdasági válságok, terrorcselekmények, vagy egyéni támadások, bűncselekmények során elszenvedtek, befolyással lehetnek az utódaikra is. Azt jelenti, hogy a gaztettek nem merülnek feledésbe valakinek a halálával, börtönbüntetésével vagy a rendszer leváltásával. Azt jelenti, hogy még nagyobb a felelősségünk, mint valaha
gondoltuk.

Generációkon átívelő traumák

A tudósok szerint úgy képzeljük magunk elé a hímivarsejten vagy a petesejten keresztüli epigenetikus öröklést, mintha az adott ivarsejtben egy cédét szeretnénk újraírni. Hiába töröljük – az ivarsejt először akkor kap információt, amikor kifejlődik a magzatban, másodszor pedig akkor, amikor utódot hoz létre – maradnak rajta adatok. Ezek összegyűlve képesek befolyásolni az újonnan rögzített adatokat. Hogy ez pontosan csak a környezeti hatások és a szülők életkörülményeire vonatkozik-e, vagy konkrét traumákat, érzelmeket is átadhatunk-e utódainknak, az meglehetősen vitatott kérdés, annak ellenére,
hogy a bizonyítékok egyre csak gyűlnek.

Ha a szülő éhezik, az a dédunokájára is hatással van

Az egyik legkorábbi példa az epigenetikus öröklésre az 1944-es holland téli éhínség. A vasutasok náciellenes sztrájkját megtorlandó Németország nem szállított élelmiszert Hollandiába, ennek pedig több, mint húszezer ember esett áldozatul. Akik túlélték az éhezést, azok utódjai kisebb súllyal születtek meg, és ez a változás két generáción át kitartott. Az ekkor világra jövő, majd felcseperedő csecsemők felnőttkorukban fokozott glükózintoleranciát mutattak, ezenkívül az anyagcsere-betegségek, a szív- és érrendszeri betegségek is gyakoribbak voltak köztük, illetve leszármazottjaiknál.

A környezeti hatások hosszú távú következményei

Ahogy magunk mögött hagytuk a világháborút, inkább a különböző környezeti ártalmak, szmog, dohányzás, alkoholfogyasztás, vegyszerek hatásai kerültek előtérbe. Michael Skinner csapata készítette az egyik első tanulmányt, amely alátámasztotta azt az elképzelést, hogy maga a környezet epigenetikai változásokat okozhat, amelyek az ivarsejteken keresztül öröklődnek.

Ebben a vizsgálatban nőstény patkányokat gombaölő szerrel kezeltek, és azt találták, hogy a hím utódokban bekövetkezett epigenetikai változások négy generáción keresztül továbbadódtak.

Egy dohányzó kismama három generációra előre képes megbetegíteni (asztma és más légúti betegségek) az utódjait. Sőt akár a leszármazottak élete is jelentősen megrövidülhet – legalábbis ez történt az 1860-as évek amerikai polgárháborúját megjárt, hadifogságba esett katonák esetében. Fiaik és fiú unokáik sokkal kevesebb ideig éltek, mint arra az adott korban és a modernebb tápláltsági szinten számítani lehetett, míg azok, akiknek apja nem került fogságba a háborúban, átlagos élettartamot mutattak. A kutatók akkor kezdtek epigenetikai öröklődésre gyanakodni, amikor ezeket a hatásokat a lány utódok nem mutatták, csakis a fiúk.

Félelem és stressz, mint örökség

Ugyanakkor nemcsak vegyi anyagok vagy az éhezés okozta egyértelműen látható, mérhető hatások azok, amelyek végigkísérhetnek egy egész családot. Az epigenetikus öröklés egyik legvitatottabb, ugyanakkor legérdekesebb területe az érzelmi állapotok öröklődése. 2013-ban a Nature-ben megjelent kísérletsorozat eredményeként azt már ki tudták mutatni, hogy a félelem bizony öröklődik, legalábbis a rágcsálókban. Egy adott egérpár tagjainak ketrecébe cseresznyevirág-illatú aromát fújtak, ám minden ilyen esetben árammal meg is rázták őket. Idővel az állatok összekapcsolták az illatot a fájdalommal, s ezt az információt utódjaiknak (akiket a kísérlet biztonsága érdekében nem ők, hanem idegen egerek neveltek fel) is továbbörökítették.

A gyerekek, unokák és dédunokák soha nem éreztek korábban cseresznyevirág-illatot, ám amikor mégis kaptak belőle, azonnal felfokozott stresszválaszt adtak.

Más illatnál azonban nyugodtak maradtak. Kicsit később a New York-i Mount Sinai Orvosi Egyetem kutatócsoportja már embereket vizsgált, azon belül is azoknak egy kis csoportját, akik túlélték a holokausztot. Az ott átélt rettegés sokuknál okozott poszttraumás stressz szindrómát vagy depressziót, de ami témánk szempontjából fontosabb, a leszármazottjaik is hajlamosabbak voltak ugyanerre. Szenvedtek, miközben ők maguk már nem jártak a haláltáborokban. A kutatók szerint változások léptek fel egy génben, amely a stresszválaszban szerepet játszó kortizolszintjükhöz kapcsolódott. 2019-ben újabb kutatások már az RNS molekuláihoz kötötték az epigenetikai
változásokat.

Nem maguk az emlékek öröklődnek, hanem a lenyomatuk

A gyermekkori bántalmazás, legyen az bármilyen formájú, szintén kimutatható epigenetikai változásokat okoz. A glükokortikoid receptor expressziója módosul, ami a mellékvese működésére van hatással. A gyerekek fogékonyabbá váltak a stresszre, hamarabb, gyorsabban és erősebben reagáltak rá. Tulajdonképpen ez az epigenetikus öröklődés lényege: nem arról van szó, hogy maga a félelem és a konkrét élmény, memória öröklődik, hanem egyfajta túlérzékenység alakul ki az utódokban. Ennek pontos mechanizmusát továbbra is kutatják, s még a szakemberek között sincs egyetértés.

Kicsit hasonlít az eset a PTSD-re, amiről harminc évvel ezelőtt még azt állították, nem is létezik. Nem lehet, hogy ilyen sokáig, ilyen súlyosan reagáljunk a stresszhelyzetekre.

Ma már jól tudjuk, hogy a poszttraumás szindróma bizonyított betegség, amely kezelés hiányában nagyon megnehezíti a  túlélők életét. Innen csak egy lépés azt feltételezni, hogy amikor ezek az emberek szülővé válnak, gyereket nevelnek, akkor akarva-akaratlanul is továbbadják ezt a felfokozott stresszválaszt. Akkor is, ha soha egy szóval nem beszélnek arról, amit korábban átéltek. A gyerekek egyrészt azt is észreveszik és pontosan érzékelik, amit a felnőttek nem mondanak el nekik, másrészt génjeikben is magukkal vihetik azt, ami a családjukkal korábban történt. A legfontosabb információ azonban az, hogy ezt a láncot meg lehet törni. A családfa felkutatásával, a régi történetek leporolásával, a nagyszülők meghallgatásával, terápiás segítséggel szembenézhetünk a múlt démonaival és teljesebb, szabadabb életet élhetünk.

Cikk küldése e-mailben

Comments are closed.