A titokzatos, gyakran félreértelmezett fogalomról, a spiritualitásról beszélgettünk Jáki Zsuzsanna klinikai pszichológussal. A Semmelweis Egyetem adjunktusa az emberi lélek alapvető szükségleteiről is beszélt, meg a szemezgetésről, és arról, hogyan alakul ma a vallásosság a világban.
Nagyon felkapott fogalom napjainkban a spiritualitás. Könyvek csábítanak ezzel a jelszóval borzongató belső utakra, szekták alakultak, hitszónokok járják a világot, üzletágak épültek ki az ember lelkének meghódításáért. A pszichológus-kutató szerint mit jelent valójában a spiritualitás?
Tudományos szemszögből nézve, nincs egy, mindenki által elfogadott, egzakt definíciója, gyakorlatilag több száz meghatározása létezik, amelyek próbálják megragadni, körülírni az egyes formáit. Általában spiritualitáson valamilyen „összekötöttséget” értünk belső önmagunkkal, másokkal és valamiféle természetfölöttivel, Istennel. Talán a leggyakoribb felosztás ezen belül a vallásos és a nem vallásos spiritualitás megkülönböztetése. A vallásos spiritualitás kiemelten foglalkozik az Istennel való kapcsolattal, míg a nem vallásos spiritualitás elsősorban az emberi léleknek a valláson túli, további transzcendens élményeire fókuszál.
A testtől a lelken is túl
Tulajdonképpen mik az emberi lélek alapvető szükségletei?
Ezt is sokan, sokféleképpen válaszolták meg. Talán az egyik legismertebb ezek közül Maslow elmélete ’a szükségletek hierarchiájának a piramisa’. Indulunk az alaptól, a fiziológiai szükségletektől, aztán a biztonságigény következik, hogy legyen hol laknunk, megpihennünk, alapvető biztonságban legyünk a környezetünkben, ezt követi a kapcsolódásnak, a valaki(k)hez tartozásnak a szükséglete, aztán annak igénye, hogy mások elismerjenek bennünket, ami az önbizalom erősödéséhez is szorosan kapcsolódik, legfelül pedig az önmegvalósítás van. Később Maslow ezt kiegészítette a transzcendencia szükséglet szintjével, ide tartozik a spiritualitás igénye is.
De miért vágyik az ember a transzcendensre, vagyis az emberi ésszel fel nem fogható, természetfelettinek az átérzésére?
Az emberi lélek valamiféleképpen mindig túlmutat önmagán. Az állatvilághoz képest nagyon nagy különbség, hogy mi tudatában vagyunk a létünk végességének. Ezzel előbb-utóbb mindenkinek meg kell valahogy küzdenie. És igyekszünk valamilyen választ találni arra, hogy mi van a puszta létezésen túl, mi van az után, hogy meghalunk. Emberi adottság, hogy van egy úgymond transzcendencia-szükséglet a lelkünkben.
A spiritualitás afféle mentőkötél is a számunkra? Kapaszkodó, ha gyengének, tehetetlennek érezzük magunkat a való élet viharaival szemben?
Sokszor lehet kapaszkodó, igen. Nem véletlen, hogy a legesendőbb helyzetekben, például betegségek esetén, abból is, aki amúgy nem vallásos, vagy a vallását nem gyakorolja, ki szokott szakadni valamiféle ima, akár egy rövid fohász erejéig. Nagy megkönnyebbülést jelenthet, ha az ember úgy érzi, nincs egyedül, valahonnan jön majd segítség. Nemrég ment egy dokumentumfilm az egyik tévécsatornán, amit a közel-keleti üldözött keresztényekről készítettek. Az volt a címe: „Övék a mennyek országa.” Megrendítő volt látni, hogy az üldöztetéseik és veszteségeik közepette is mennyire szelídek, békességgel teliek ezek az emberek, kitartanak a meggyőződésük mellett és mosoly van az arcukon. Arról beszéltek, hogy erejüket az Istennel való kapcsolatból merítik.
Sokféle úton indulhatunk
A bajban az ember ösztönösen kapaszkodik valami nála „magasabb rendűhöz”. De ez akkor tulajdonképpen független a vallástól, nem?
Egy ismert hasonlattal szemléltetve, mindannyian próbálunk eljutni egy hegy csúcsára. A hegy lábától indulva van, aki Istent, van, aki valamiféle más transzcendens élményt keres a hegy tetején. Egyes utak hasonlóak egymáshoz, mások különböznek, a hegy más-más oldalán vezetnek felfelé. Például a zsidó, az iszlám és a keresztény hit mind egyistenhívő, és ezekben az ember a közvetlenül megélhető Isten-kapcsolat spirituális élményét és segítő erejét élheti meg. Én magam keresztényként ezt az utat választottam. Míg vannak politeista (többistenhívő) vallások, illetve olyanok is, melyeknek nem része egy személyes Istenben való hit, ilyen például a buddhizmus. Amely azzal nyújt spirituális élményt, ha az ember egy belső út során legyőz magában minden vágyat és fölösleges érzelmet. Mindegyik út segíthet lépéseket tennünk a hegy teteje felé, más-más módon és mértékben. De nagyon veszélyes járhatatlan utakra tévedni. Vannak sajnos olyan szekták, amelyek, visszaélve az emberi hiszékenységgel és a korunk bizonytalanságai miatt még inkább megnőtt spiritualitás igénnyel – illúziókkal csábítanak, tévutakra visznek. De a mélyebb vallásosság útjain is eltévedhetünk, akár meg is sérülhetünk.
Például, ha a vallásosság egzaltált túlzásokhoz visz? Mondjuk, az ember lelke össze akar olvadni a mindenséggel? Vagy önsanyargatásba, önostorozásba fordul? Mondván, azért kaptam a bajt, mert bűnös vagyok és bűnhődnöm kell?
Igen, az nagyon szomorú, ha a vallásos tanítás elfordít az élettől, vagy inkább az önvád felé taszít. A tanítások bizonyos értelmezései akár fokozhatják is a szenvedést és a krízist. Ezért nagyon fontos a vallásos fejlődésben, hogy sikerüljön integrálni és elmélyíteni, az ember lelkén átszűrni az egyes tanításokat és beépíteni őket a hétköznapokba, hogy azok tényleg életadók legyenek.
Nyilván egy emberen belül is érik, változik a spiritualitás mélysége, iránya az élete során.
Így van. Vannak kiemelt időszakok, amikor talán nagyobb a spiritualitásra az éhség. Ezek általában határhelyzetek az életben, amikor erőteljesebben feljönnek bennünk a kérdések az élet értelmére vonatkozóan. Ilyen a serdülőkori krízis, vagy az életközepi válság, vagy éppen az időskori, szorongásokkal teli időszak. De természetesen más élethelyzetekben is felerősödhet ennek a szükséglete. Vagy csak amiatt, mert találkozunk olyan emberekkel, olyan közösségekkel, akiknek a példája megérint. Valahogy érezzük rajtuk, hogy van bennük valami többlet, ami vonz minket, de számunkra ismeretlen. Így is indulhat egy változás, nyitás a spiritualitás megélése felé.
Hitünk a változó világban
Miért van az, hogy az elemi spiritualitás-igény ellenére, a konkrét, egyházhoz kötött vallásosság az utóbbi évtizedekben szerte a világon csökkenőben van?
Valóban, ha körülnézünk akár Magyarországon akár Európában, tényleg azt látjuk, hogy kevesebb a lelkész, kevesebb a hívő a vallási közösségekben. De ez nem mindenhol van így. Tehát, ha elmegyünk például Dél-Amerikába, vagy az afrikai kontinensre, ott meg az ellenkezőjét tapasztaljuk. Ott egyre növekvő közösségeket találunk. Úgyhogy a szűkebb környezetünkben ismerős ez a jelenség, de nem mondanám, hogy világszerte így van.
A társadalmi változások idéznek elő változást a vallásosságban is?
Igen, az, hogy mi az uralkodó ideológia egy országban, vagy olyan társadalmi berendezkedés, amely szervezi az emberek életét, gondolkodását, az nyilvánvalóan kihatással van olyan területekre is, mint a vallásgyakorlás. Az európai és az észak-amerikai kontinensen az individualizmus egyfajta térhódítása érződik. Ami nagyon sok mindenben tetten érhető, akár egyes reklámszövegekben is. És az egyházi keretek között gyakorolt vallásosság csökkenése mögött rendszerint az individualizmus megerősödése áll. Légy önmagad! Mert megérdemled! Te vagy a fontos! Persze az jó, hogy fontossá válik az egyes ember, az ellen nem lehet kifogás. A problémát abban látom, hogy a gondolkodásban elmarad a mondat másik fele, vagyis: …a többi ember hasonlóan fontos, mint én magam vagyok, és közösségben tudunk igazán előre jutni. Ez az, amit kezd elfelejteni a modern kor európai embere. Érdekes módon a terjedő reklámok és trendi szlogenek az Egyesült Államokban is népszerűek, sokszor onnan indulnak is el, ott mégis kevésbé erős trend az egyházias vallásosság csökkenése. Itt Európában viszont mintha a közösségi gondolkodás teljesen kimaradna az individualista spiritualitás-felfogásból, a New Age-es megközelítésből. Ami rombolóan hat a társas kapcsolatokra, a családi életre, sőt a testi-lelki jóllétre is.
Csipegetünk innen-onnan
Csakhogy a felgyorsult és felületesebbé váló élet miatt, esetleg az egyházak berögzült, a társadalmi változásokat nehezen követő magatartása miatt, sokan a spiritualitás-igényüket már nem egyházi keretek között, hanem egészen új formákban élik meg. Egyre nő a „maguk módján vallásosak” száma.
Egyrészt ezt a helyzetet felismerve, az egyházakban sok újító, modern gondolat nyert teret az utóbbi időben. És a gyülekezetekben szolgáló lelkészek igyekeznek nagyon élő és aktív közösségeket létrehozni, és emberközeli, korszerű módszerekkel igazán átélhetővé tenni a dogmákat. De hadd idézzem Rosta Gergely vallásszociológust, aki a jelenkori vallásosság egy típusát „á la carte vallásosságnak” nevezte el, nagyon találóan. Úgy válogatják össze ma egyes emberek a számukra kellemes tanokat innen-onnan, mint az étlapról az á la carte menüt. Mindenféle vallásból csipegetnek ezt-azt, a saját ízlésük szerint. Ez pedig megint az individualizmus terjedését húzza alá. Abban hiszek, ami nekem kellemes, ami nekem jó. Nem akarok semmi mellett elköteleződni. Ebből pedig a legritkább esetben lesz igazán átélt, mély spiritualitás. A való életben is egyszerre járnak előnyök és kötelezettségek egy kapcsolatban, egy munkahelyen és mindenben. Az elköteleződés pedig azt jelenti, hogy mind a kettőt vállalom. Az érettségnek a jele, ha sikerül elfogadnom és megértenem a maguk valóságában embereket, helyzeteket, tanokat.
Amikor az emberek elkezdtek válogatni, a vallásokban is kialakultak bizonyos divattrendek. Például: elmegyek Indiába, elvonulok, magamba szállok, megtisztulok.
Ahány ember, annyi történet, azt gondolom. Ki hogyan és miért megy el és mit él át Indiában… Most már tulajdonképpen nem is kell elmenni, mert a legkülönbözőbb vallásgyakorlatokat, lelkiségi programokat idehozzák házhoz.
Megtalálni az erő forrását
A ma divatos meditációs gyakorlatok mennyire segítenek felvértezni a lelket a pandémia hatásai, a gazdasági krízisek és a háború közepette a jövőre?
Az elcsendesedést, a magunkba fordulás értékeit nyilván magával hozhatja egy meditációs út is. Aminek része az elengedés, a megnyugvás is, a felülemelkedés bizonyos helyzeteken. Pszichológiai, pszichoterápiás módszerek is építenek az ilyen spiritualitásra, például a mindfulness, vagyis a tudatos jelenlét gyakorlata. Amely segít megélni az adott pillanatot és felülemelkedni minden máson. Ez a gyakorlat a vallásokban is jelen van, például a keresztény szemlélődő imádságban. A kiüresedés, a jelen pillanatra fókuszálás ennek is része. De a keresztény hagyományban a kiüresedés azt szolgálja, hogy az Isten töltse be a kiüresedett lelket, és ez legyen a megerősítés forrása. Azonban a spiritualitás sokféle formája segítheti az életet, azt, hogy közelebb kerüljünk a világmindenség nagy összefüggéseinek megértéséhez, hogy összhangban legyünk önmagunkkal, és ezzel elérjük a belső stabilitást, és növeljük a lélek ellenállóképességét a nehézségekkel szemben. Érdemes azt az utat választanunk, amiről bebizonyosodik a keresésünk során, hogy a legtöbb gyümölcsöt hozza az életünkben, magunk és a körülöttünk élők számára.
