A Van Esély Alapítvány több mint két évtizede segíti a hozzá forduló otthontalanokat: eddig több, mint 300 hajléktalan emberrel, családdal dolgoztak együtt. A most futó TourdeChance kampányuk most újabb 10-15 egyén, vagy család számára teremthet esélyt a változásra. „Van kiút a hajléktalanságból, de csak akkor, ha valaki motivált és keményen küzd ezért.” — Keresztes Cecília, az Alapítvány kuratóriumának tagja nyilatkozott a tudás.hu-nak.

Hogyan és milyen céllal jött létre a Van Esély Alapítvány?

Majdnem 25 évvel ezelőtt az a csapat, akik ma az Alapítvány kuratóriumának tagjai és mindig is a hajléktalanellátásban dolgoztak, egyik nap délután együtt ültek egy hajléktalan-ellátó intézmény irodájában, amikor egyszer csak besétált egy ismeretlen férfi a feleségével és azt mondta, hogy adományozni szeretnének: 2 millió forintot adnak, hogy ezt fordítsuk valami igazán értelmes dologra. Ez nagyon sok pénz volt akkoriban.

Amikor az első sokkon túlesett a csapat, összedugtuk a fejünket és egy nagyon intenzív együtt gondolkodás vette kezdetét. Mi lehet az, ami a hajléktalan-ellátásban célzott segítség tud lenni a helyett, hogy csak az egyik napról a másikra élést támogassuk.

A mai napig meg van ez az alaptőke, soha nem volt olyan helyzet, hogy ezt fel kellett volna élnünk és az alapító szponzorunk azóta teljesen a háttérben maradt. Viszont ebből az egészből kinőtt egy fantasztikus program, amelyet teljes egészében adományokból tartunk fenn és önkéntes munkával támogatunk.

Arra a filozófiára alapozzuk a működésünket, hogy mindenkiben magában rejlik a kulcs a változáshoz, ő tudja, hogy ehhez milyen célzott segítségre lenne szüksége van. Abban segítjük a hajléktalanokat, hogy a saját maguk erejét és a saját útjukat maguk fedezzék fel. Ezek az alapelveink több mint két évtized óta változatlanok. Erre építettük fel a pályázati rendszerünket, amelyben a segítséget kérő és a segítő együtt pályáznak pénzügyi forrásra és a személyes támogatásra.

Hogyan találnak egymásra a segítők és a segítettek és hogyan zajlik a közös munka a mentorálási folyamatban?

A pályázók mindegyikében van erő, egy vágy, amire építeni tudunk. Viszont kell egy külső segítség ahhoz, hogy a változás megtörténjen. Pénz kell ahhoz, hogy tanulhasson, hogy munkaeszközt vehessen, de ez önmagában nem elég. Ahhoz, hogy egy intenzív külső-belső változás megtörténhessen szükséges egy segítő, aki fél-egy éven keresztül mellette van és végigkíséri ezen a folyamaton.

Mi úgynevezett életút alapú szociális munkával foglalkozunk. Ennek nagyon fontos állomása, hogy a segítők egy nagyon hosszú életút interjú készítenek, amelynek során nagyon részletesen feltárjuk a családi hátteret, a személyiségének jellemzőit. A változáshoz ugyanis, nem elég a tőkeinjekció, a szakmaszerzés, de még a motiváció sem.

Szükséges az is, hogy feldolgozza azt, ami oda vezetett, hogy hajléktalan lett, az összes családi mintázatot, traumát és megkezdődjön ennek az átdolgozása. Ezt a leírt életút interjút az esetmegbeszélő sorozatban elemezzük és ennek segítségével vezetjük végig egy feldolgozási folyamaton.

Mi nem feltétlenül abban segítünk, hogy valaki azonnal a hajléktalanságból – ez többnyire egy nagyon hosszú folyamat -, hanem olyan jelentős lépések megtételében az e felé vezető úton, hogy aztán a későbbiekben egyedül is képessé váljon egy szisztematikus építkezésre. Nyilván az a változás csúcsa, ha valaki odáig jut, hogy saját ingatlant tudjon vásárolni, mint ahogyan ez két korábbi mentoráltunknak sikerült.

A mentorálási folyamat során nem csak a nem csak a hajléktalan, hanem maga a mentor is segítséget kap abban, hogy hogyan segítsen. Szóval ez egy hosszú és kemény munka mindkét fél részéről.

Hogyan történik maga a pályázás?

A párosok mindig együtt pályáznak: a segítő és a segített. Az a leggyakoribb, hogy olyanok pályáznak, akik már ismerik egymást – sokszor évek óta – a szállóról, az intézményi rendszerből. Általában a segítő értesül a pályázati lehetőségről, aztán átgondolja, hogy kivel pályázna szívesen. Ez a pályázatoknak nagyjából a fele. A másik az, – aminek mi különösen örülünk – hogy ha egy intézményből valaki már nyert, akkor az ott lakók elkezdik megkeresni a segítőjüket, hogy ők is szeretnének ebben részt venni.

Már maga a pályázat elkészítése is egy nagy erőfeszítés, ami egy bizalmi kapcsolatra kell, hogy épüljön segítő és a segített között. Sok-sok beszélgetés kell, hogy megelőzze, amelynek során már megindul egy önreflexiós munka, ami alapjául szolgál annak a nagyon részletes pályázati anyagnak, amelyet beadnak.

A pályázatban meg kell jelölni, hogy mi a cél, a motiváció, a pénzügyi terv, részletezni a hajléktalanná válásának történetet, a töréspontokat, az életében, mi a terv, ami esélyt ad a változásra, a segítő folyamat lépéseinek bemutatása. Szóval ez egy nagyon-nagyon részletes terv.

A beérkezett pályázatokat egy előre rögzített szempontrendszer szerint pontozzuk. Fontos, hogy egy reális tervvel pályázzanak, ami ténylegesen megvalósítható. Tehát biztosan nem életszerű, ha egy hajléktalan valami nagyszabású vállalkozásban gondolkodik.

Tavaly összesen 70 körüli pályázat érkezett, ebből 51 volt értékelhető és ebből 20 nyert.

Egy-egy pályázó összesen mintegy félmillió forintot kap, a segítő egy évre mintegy 160 ezer forintot, ami tényleg csak jelképes összeg a munkájukért. Ők rengeteget dolgoznak, gyakorlatilag ingyen. hogy segíteni tudjanak. Sokszor szabadságot is kell kivenniük a munkahelyükről, hogy el tudjanak jönni az esetmegbeszélő csoportokba

Van-e valamilyen közös azokban a hajléktalanokban, akik segítséget szeretnének kapni? Mi motiválja őket?

Mivel a pályázati rendszernek az a sajátossága, hogy segített és segítő együtt pályáznak, e miatt a ténylegesen az utcán, az ellátásban nem részt vevő hajléktalanok nem tudnak pályázni.  De bennük sajnos már nem is lenne igazi énerő a változtatásra. Ez már többnyire igaz a régóta hajléktalan szállón élőkre is, náluk inkább az a probléma, hogy a szállót már az otthonuknak érzik, amit valójában nem szívesen hagynának el.

Jellemzően, akik sikeresen pályáznak, benne maradnak a mentorprogramban és változtatni és képesek, többnyire nem régen vannak a hajléktalan-ellátásban. Nincsenek rossz fizikai és mentális állapotban, még meg van bennük az újrakezdés vágya; van támogató bázisuk, ami egyrészt azt jelenti, hogy van valamilyen motiváló családtagjuk, vagy van egy agilis szociális munkásuk. És persze töretlen hit és remény saját magában, hogy képes lesz változtatni.

Általában ők a fiatalabbak és ezek a fiatalok sokszor családosak. Ezek a családok egyébként, a rendszer szabályai miatt, nem is kerülhetnek a hajléktalan ellátórendszerbe.

Mindenki más életszakaszban tart és sokféleképpen értékelhetünk sikeresnek valamilyen változást. Van olyan, hogy sikeresen elvégzi a képzést és mégsem lép előre. És van olyan, hogy lemorzsolódik, de közben változás történik az életében, mert elindult valami úton, amit mi sikeresnek tartunk.

Nem követjük nyomán a mentoráltjaink életútját, ezt a segítőktől nem tudjuk elvárni. Van viszont a Van Esély Klubunk, ahova össze lehet járni, csetelünk is  velük rendszeresen, szóval, ha ők erre nyitottak, nem engedjük el a kezüket. Nagyon jellemző azonban, hogy aki kikerül a hajléktalanságból az megszakítja a kapcsolatot a korábbi segítőivel. Ez számunkra valójában pozitív hír, azt jelenti, hogy egyedül boldogul már az életében.

Milyen forrásokból gazdálkodik az alapítvány?

Nagyon kevés pénzből gazdálkodunk. Összesen évi mintegy  10 millió  forintból.  Ennek döntő részét a TourdeChance kampány hozza össze, ahol önkéntes követeink pénzt gyűjtenek egy hónapon át. Ezek mellett vannak egyéni támogatások és van olyan, hogy egy cég csinál egy nagyobb gyűjtést és azt eljuttatja hozzánk. Aztán van az 1%-os kampányunk, amelyből tavaly már 1 millió forint jött össze. Állam támogatásunk gyakorlatilag nincs, tavaly 150 ezer forintot kaptunk egy pályázat keretében. Most azon dolgozunk, hogy találjunk olyan vállalati támogatókat, akiknek a donációja arra lenne elég, hogy néhány ember kifejezetten azért tudjon pályázni, mert rendelkezésre áll ez az összeg.

Önnek személy szerint van kedvenc története, ami megérintette?

Minden pályázati ciklusban van ilyen. De van néhány, ami különösen sorsfordító volt.

A kedvenc történetem Judité. Családok átmenti otthonában élt a három gyerekével. Rögtön kiderült róla, amikor először találkoztunk vele, hogy egy nagyon okos, intelligens nő, de nincs semmilyen végzettsége és egy borzasztó szegény családból származott, ahol gyakorlatilag írástudatlanok voltak a felmenői.

A támogatásunkkal dajkának kezdett tanulni és nagyon sikeresen, nagyon jó jegyekkel, elvégezte az iskolát. Aztán még tovább akart menni a tanulásban, beiratkozott gimnáziumba és most fog érettségizni. Közben pedig elkezdett nálunk is dolgozni és a VanEsély Klub koordinátora lett. Közben pedig az Utcáról Lakásban Egyesületnél lakást nyert, és már nem hajléktalan.

A másik, Robi története. Ő úgy pályázott hozzánk, hogy nem volt meg az általános iskolai végzettsége. A programunk keretében beiratkozott ugyanabba az iskolába, ahova a gyerekei jártak, de ő levelezőre járt és egy év alatt több osztályt is elvégzett. A gyerekei minderről semmit nem tudtak, mert szégyellte előttük, csak akkor mondta el nekik, amikor befejezte az iskolát. Robi feleségének tanítói végzettsége volt, aki aztán végül elment abba az általános iskolába napközis tanárnak, ahova a gyerekek és Robi is jártak.

Mi motiválja az itt dolgozókat?

Ez egy olyan munka, ahol sikertörténetekkel vagy körülvéve, ami a szociális munka területén különösen ritka. A legtöbb szociális munkás a társadalom peremén nyomorultul tengődő emberekkel találkozik. Ehhez képest mi olyan emberekkel dolgozunk, akik változtatni akarnak, motiváltak. Persze engem is nagyon megvisel az, hogy ha valaki nagyon küzd és mégsem jut ötről a hatra. Mert például hiába dolgozik már valaki, ha elkezd albérletet keresni, már valakit a neve miatt elutasítanak, vagy azért, mert van három gyereke, vagy nem tudja letenni a kauciót.

Közben meg hihetetlen, hogy a VanEsély körül milyen segítői, támogatói holdudvar alakult ki. Sok jószándékú, motivált, tenni akaró ember, akik visszatérően segítenek. Szuper követek, adományozók. Van egy titokzatos támogatónk, aki a TourdeChance kampány során minden évben kiválasztja azokat a követeket, akik valamilyen ok miatt megálltak a gyűjtésben és különböző néven adományoz nekik minden második-harmadik napon. Csak a most folyó kampányunkba már többszázezer forintot beletett.