A biliktől a budikon és a bidéken át a modern fürdőszobákig szó szerint a csatornahálózat legmélyebb bugyrába is betekintést ad a Kiscelli Múzeum vécézéstörténetnek szentelt egyedülálló és igazán hiányt pótló színes – viszont egyáltalán nem szagos – tárlata. A kloáka, kanális, klozet című kiállítást január 9-ig annak is ajánlott felkeresnie, aki kifejezetten érdeklődik az olyan, méltatlanul elhanyagolt témák iránt, mint a fekália kultúrtörténete, vagy a WC-papír evolúciója.
Igazán átfogó, gazdag és látványos anyagot hoztak össze a Budapest csatornázásának kultúrtörténete alcímet viselő kiállítás kurátorai Óbudán, ahol a WC világnapja alkalmából még klozetfesztivált is rendeztek. S hogy miért van a WC-nek egyáltalán világnapja? Mert bár az angol water closet, vagyis a vízöblítéses illemhely már a 19 század harmadik harmadában széles körben használatba vétetett, csatornázás hiányában még napjainkban is több százmillió ember végzi a dolgát a szabadban, jelentősen növelve ezzel a fertőzések veszélyét.
A WC-kagylókat sokáig a Zsolnay cég pesti gyára készítette
A higiénés hiányosságokkal járó járványveszély pedig nem tréfadolog, ez szorította rá anno az olyan nagyvárosokat is a csatornázásra, mint London, vagy Budapest. Idehaza alig halványult el a pestis emléke, már itt volt a kolera, ami 1831-es megjelenése után évtizedenként visszatérő súlyos járványokat okozott, miközben számos más kórság – a tífusz, tüdőbaj, vérhas – is pusztított.
Pest-Budának volt ugyan valamennyi, barokk korból örökölt csatornája, de a pesti oldalon megindult városterjeszkedés, a reformkor urbanizációja nyomán már általánossá kellett tenni a csatornázást. A nagy árvizek is rámutattak a város sérülékenységére: a dunai csatorna-kitorkollásokon át beáramló árvíz oda is elért, ahová a felszínen nem jutott volna el.
Miközben a kiállítás részletes betekintést ad a víz- és csatornahálózat múltjába, a mindennapi higiéniai eszközök történetét is alaposan körül járja. Megtudhatjuk például, hogy a fajansz, ez az eredetileg ónmázas, márgás agyagból készülő kerámia az itáliai Faenza városáról kapta nevét. A fajansz továbbfejlesztésével készültek aztán a könnyen tisztítható, jól formázható és díszíthető egészségügyi kerámiák, a szaniterek (a sanitary, vagyis az egészségügyi szóból származtatva). Idehaza csak az 1870-es éveket követően indult meg igazán a fajanszipar fejlődése, nem kis mértékben az olyan neves gyáraknak köszönhetően, amilyen a Budapesti Zsolnay volt. (A híres pécsi cégnek a 19. század utolsó éveiben a Dob utcában, majd Zuglóban alapított fővárosi üzemei gyártották a hazai fajanszáruk – WC-k és mosdókagylók – 90 százalékát)
A WC-papír is Kínából jött
Ekkoriban már kaphatók voltak WC-papír gurigák is, de sokáig dívott nem csak ez előtt, de ez után is a nyomtatott sajtó igazán méltatlan hátsó fertályi felhasználása. Az első papír alapú fenéktörlők egyébiránt hol máshol, mint a papír őshazájának számító Kínában jelentek meg még a középkorban. Persze, ott is csak a kiváltságosok jutottak hozzá, a többség, ahogyan világszerte különféle természetes anyagokat használt erre a célra: lapulevelet, kócot, kendert, vagy éppen vászonrongyot, botra erősített szivacsot – a közös helyiségekben természetesen sokszor ezeket is közösen.
S miközben a tárlaton helyiségről helyiségre járunk, korok és témák között kalandozva, olyan kínzó kérdésekre is választ kapunk, mint hogy miként végezték kisdolgukat a reformkori Pest-Budán az úri hölgyek, megismerkedhetünk a pesti nyilvános illemhelyek történetével, vagy megtudhatjuk, hogy a fürdőszobának, ami nélkül szinte el sem tudjuk képzelni az életünket, még száz éves múltja sincs Magyarországon.
Budapesten még az 1870-es években is a közfürdők tisztálkodási helyiségeit nevezték fürdőszobának, és a mai értelemben vett, lakásokhoz tartozó fürdőhelyiségek csak az 1880-as években jelentek meg a nagypolgári otthonokban. Az első fürdőszobák pedig inkább hasonlítottak szalonokhoz, mint tisztálkodó-helyiséghez.
A fürdőszoba még a múlt század elején is kihívást jelentett az építészeknek
Érdekesség, hogy akkoriban a mosdó-, kád- és szerelvénygyártók is inkább csak kísérletezgettek, nem beszélve arról, hogy nem volt biztosított a folyamatos, állítható melegvíz-ellátás sem. Ma már egyértelmű, hogy egy lakás, épület tervezésénél számolunk a fürdőszobával, vagy akár fürdőszobákkal, a XIX. század végén és a XX. század első felében azonban ez külön kihívást jelentett az építészek számára, akik sokáig még a száz négyzetmétert meghaladó otthonokban is a legeldugottabb helyekre tették a WC-t és a fürdőszobát.
A kiállítás végül, de nem utolsó sorban több kultúrtörténeti érdekességet is bemutat, felvillantva néhányat például az ember biológiai működése során keletkezett salakanyagokhoz való viszonyulás irodalmi, filmes vagy éppen képzőművészeti megnyilvánulásaiból.
