Gorbacsov, akit a világ imád, de az oroszok birodalmuk lerombolójának tarják

Üldözött szegényparasztok gyermekéből lett Mihail Gorbacsov egy világhatalom vezetője és sírásója. Páratlanul sikeres volt a karrierépítésben, a hatalom csúcsán pedig kudarcot kudarcra halmozott, miközben a nagyvilágnak volt oka áldani őt. A szocializmus reformálhatóságában hitt, és annak lehetetlenségét bizonyította. Kiengedte a népeket a pártállam börtönéből a kapitalizmusba, pedig egyáltalán nem ez volt a célja. Az utolsó megmérettetésen a választók fél százaléka szavazott rá.

Mihail Gorbacsov 1931. március 2-án az Észak-Kaukázus vidékén, a sztavropoli körzet kis falujában, a félig oroszok, félig ukránok lakta Privojnojében született. Szegény parasztok voltak a szülei. Apja orosz, anyja ukrán. A szüleitől a Viktor nevet kapta, de amikor titokban megkeresztelték, a nagyapja a Mihail nevet választotta néki.

Anyai nagyapja kommunista párttagként részt vett az erőszakos kolhozosításban, melynek eredményeként kitört éhínségbe belehalt Mihail apai nagybátyja és nagynénje. Mindkét nagyapját elvitték a „nagy terror” éveiben, mindketten túlélték a Gulágot. Anyai nagyapja, az egykori kolhozelnök, akinél Mihail kis korában nevelkedett, szabadulása után sokat mesélt arról, hogyan kínozták meg őt és másokat. Mihailt szíven ütötték ezek a történetek.

A fiú falta a könyveket, lelkesen olvasta az orosz klasszikusokat, Puskint, Gogolt, Lermontovot. Molotkovszkojébe járt bentlakásos középiskolába.

Komszomol vezető lett, szervezte a társadalmi és sport rendezvényeket, benne volt a színjátszó csoportban. Hétvégenként 19 kilométert gyalogolt az otthoni vályogházig.

Nyaranta otthon aratott az apjával, vezette a kombájnt. 1948-ban olyan jó aratási eredményt értek el, hogy apját Lenin-renddel, őt pedig a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével tüntették ki.

Gyorsjárat a csúcsra

1950-ben jelentkezett a pártba és az ország legeső egyetemének, a moszkvai Lomonoszovnak a jogi fakultására. A származására és a kitüntetésére tekintettel felvételi vizsga nélkül felvették. Akkor hagyta el először a szülőföldjét.

Szorgalmasan tanult, vezető tisztségeket töltött be a Komszomolban. 1952-ben fölvették a pártba.

Szoros barátságot kötött egy Csehszlovákiából érkezett diákkal, Zdeněk Mlynářzsal, aki majd az 1968-as Prágai Tavasz vezető ideológusa lesz.

1953 nyarán otthon arat, hogy a kombájn nyergében megkeresse az esküvőre valót, és szeptemberben feleségül veszi diáktársát, Raisza Titarenkót.

A Lenin-hegyen, kollégiumban laknak. Raisza első terhessége egy betegség miatt életmentő abortusszal végződik.

Gorbacsov 1955-ben kitüntetéssel diplomázik. Beosztják egy ügyészi hivatalba, ahol az ártatlanul elítéltek rehabilitációs ügyeivel foglalkoznak. Úgy érzi, ez a munka nem neki való. Visszamegy a szűkebb pátriájába. Ott is az ügyészi hivatalban kezdi, de helyben megvannak a megfelelő kapcsolatai ahhoz, hogy funkciót kapjon a Komszomolban. A régió Komszomol szervezete agitprop osztályának helyettes vezetője lesz.

1957-ben megszületik Irina lánya, akivel egy évvel később beköltözhetnek egy kétszobás társbérletbe, sokakkal közös konyhával, fürdőszobával. A hatvanas években Gorbacsov levelező szakon megszerzi második diplomáját a Sztavropoli Mezőgazdasági Főiskolán. Szakképzett agrárpolitikus lesz belőle.

Gorbacsov megtestesítette a Hruscsov-korszak „reformista szellemét”. Eltökélten képviselte a sztálinista káderekkel szemben a desztalinizáció programját. Emellett ügyesen taktikázott a vetélytársaival folytatott karrierharcokban, és gyorsan emelkedett a ranglétrán. 1958-ban a sztavropoli Komszomol szervezet második embereként már kétszobás lakás főbérlője lehetett, saját konyhával és vécével.

Vitaklubot szervezett, mozgósította a sztavropoli fiatalokat Hruscsov mezőgazdasági kampányaira. 1961-ben ő lett a területi Komszomol első embere.

1966-ban, 35 éves korában eljött az idő, hogy Komszomol-vezetőből pártfunkcionárius legyen. A sztavropoli pártbizottság első embere, majd a régió pártbizottságának második embere lett. 1968-ban, a hruscsovi reformok elhalása és a csehszlovákiai bevonulás után fontolgatta, hogy otthagyja a politikát és akadémiai pályára vált, de nem tette. 1969-ben pedig már országos szinten is számoltak vele: a Szovjetunió Legfelső Tanácsának póttagja lett. Egy állandó bizottságba is betették. 1969 szeptemberében tagja lehetett a Csehszlovákiába látogató szovjet pártküldöttségnek. Érzékelte a feléjük sugárzó gyűlöletet.

Sztavropolban a mezőgazdasági politikát bíráló Szadigov professzort felsőbb utasításra kirúgta a mezőgazdasági főiskoláról, de a szigorúbb büntetésre irányuló követeléseknek ellenállt. Idős korában a csehszlovákiai bevonulással kapcsolatos ellenérzéseiről is és a Szadigov professzor elleni hajszával kapcsolatos „lelkiismereti gyötrelmeiéről” is beszámolt. Akkor már tehette.

A hatvanas években kopaszodni kezdett, és láthatóvá váltak a fején az éranyajegyek, a tűzfoltok, amelyek kiretusálását a képeiről főtitkárrá választásakor, 1985-ben megtiltotta.

1970-ben a sztavropoli régió párttitkára, első embere lett. Ritkaság volt, hogy ilyen fiatalon, negyven év alatt ilyen pozícióba jusson valaki. Ezzel a funkcióval központi bizottsági tagság is járt. Immár benne volt a pártelitben. Elolvashatta a betiltott nyugati marxisták, Gramsci, Aragon, Garaudy műveit, amelyek erősen hatottak rá, de persze nyilvános beszédeiben Brezsnyevet dicsőítette korának kiemelkedő államférfiaként.

Együtt üdülhetett Jurij Andropovval, a KGB főnökével, aki kedvelte és a patrónusa lett. Jó kapcsolatokat épített ki a legfelsőbb vezetés több tagjával, többek között Mihail Szuszlovval és Alekszej Kosziginnel, a miniszterelnökkel.

Ekkor már sokat utazik külföldre, Nyugatra pártdelegációk tagjaként. Megfordul Olaszországban, Németországban, Franciaországban, Hollandiában, Belgiumban. Megdöbbenti, hogy a nyugati kommunista vendéglátói milyen nyíltan és szabadon fejtik ki kritikus nézeteiket a saját pártvezetőikről is. Idős korában azt nyilatkozta, hogy ezek az utazások megrendítették abban a hitében, hogy a szocializmus jobb rendszer, mint a polgári demokrácia. Ez a megrendülés persze nem hagyott nyomot a politikai tevékenységén, máskülönben nem is ismernénk a nevét.

1978 novemberében hatalmasat lépett előre a még mindig csak 45 éves politikus. A Központi Bizottság mezőgazdaságért felelős titkára lett. A világ legnagyobb országának első számú agrárpolitikusa. Szívrohamban meghalt patrónusát, Leonyid Kulakovot követte ebben a funkcióban.

A Gorbacsov család Moszkvában már úri módon élt. A család tagjai különleges boltokban vásárolhattak, kiemelt egészségügyi ellátásban részesültek, szakácsok, inasok, testőrök, titkárok álltak a rendelkezésükre. A többségük persze a KGB-ügynöke volt, de attól még szolgálták a családot.

Gorbacsovnak nem volt sok ideje, hogy a jólétben lubickoljon, mert napi 12-16 órát dolgozott, de Moszkva kulturális életét, a színházakat, múzeumokat azért igyekezett kiélvezni a Gorbacsov házaspár.

A szovjet mezőgazdaság főfelelősének nem volt sok sikerélménye. Kinevezését követően három évben egymás után pocsék volt az aratás. Egyre több gabonát kellett importálni. Gorbacsov felismerte, hogy az időjárás mellett a végletesen centralizált agrárpolitika rontja le a mezőgazdaság teljesítményét. A döntéshozatal radikális decentralizálására lenne szükség, de ennek érdekében nem tudott sokat tenni.

1980 októberében a legfőbb döntéshozatali testület, a Politikai Bizottság teljes jogú és legfiatalabb tagja lett.

Lelkesen üdvözölte Jurij Andropov főtitkárrá választását Brezsnyev halála után 1982-ben. Ő lett a főtitkár legfőbb szövetségese a Politikai Bizottságban. Andropov nyomta őt előre. Sokszor rábízta az elnöklést a PB-ben, bíztatta, hogy a mezőgazdaságon túl minél több területen tevékenykedjék. 1983 áprilisában őt bízta meg a Lenin születésnapján esedékes beszéd megtartásával. Ebből az alkalomból Gorbacsov áttanulmányozta Leninnek a NEP-pel, a piacbarát gazdaságpolitikai reformmal kapcsolatos szövegeit.

Andropov 1984 február 9-én meghalt. A halálos ágyán Gorbacsovot nevezte meg utódjának, de a Központi Bizottság többsége nem állt készen rá, hogy egy 53 éves, a legfelső pártvezetésben mindössze öt éves tapasztalattal rendelkező nyikhajt válasszon meg nagyfőnöknek. Brezsnyev régi szövetségese, az öreg és roskatag Konsztantyin Csernyenko lett a főtitkár. Sokszor helyette is Gorbacsov elnökölt a PB-ben, mert a főtitkár gyakorta nem volt olyan állapotban.

Csernyenko tizenhárom hónapos főtitkárságának jelentős részét külföldi utazásokkal töltötte Gorbacsov. Decemberben angliai útja során megkedveltette magát Margaret Thatcherrel, aki úgy nyilatkozott, hogy „kedvelem Gorbacsov urat, tudunk egymással üzletelni”. 

Reformcsőd és véres felszámolás 

1985. március 10-én Csernyenko meghal, március 11-én a Központi Bizottság plénumán Gorbacsovot főtitkárrá választják.

Mielőtt egyhangúlag megválasztották, jelentős ellentábor látta volna szívesebben a párt és az ország élén Grigorij Romanovot. Gorbacsov a Szovjetunióban sem volt túlságosan ismert, kevesen tudták, mi várható tőle. A szovjet blokk országaiban még kevesebben.

A magyarországi sajtóban Gorbacsov neve csak protokollhírekben fordult elő. A Csernyenkót megválasztó plénumon elmondott záróbeszédét éppenséggel olvashatta, aki nagyon akarta, de az éppen olyan üres, altató hatású beszéd volt, mint bármely más szovjet vezetőé:

„Plénumunkon, amely pártunk és népünk életének felelősségteljes órájában ült össze, az egység és összeforrottság légköre uralkodott. A párt és a nép iránti nagy felelősség tudatában döntöttünk a legfelsőbb vezetői tisztség utódlásáról. Plénumunk megmutatta, hogy pártunk továbbra is az SZKP XXVI. kongresszusán, valamint az 1982 novemberi és az 1983 júniusi és decemberi plénumain kidolgozott lenini irányvonal szerint halad. Különös erővel nyilatkozott meg ez Konsztantyin Usztyinovics Csernyenko elvtársnak az SZKP KB első titkári tisztségébe történő egyhangú megválasztásában, abban, hogy ülésünk résztvevői teljes támogatásukról biztosították azokat a megállapításokat, amelyeket Csernyenko elvtárs mai ülésünkön belpolitikai kérdésekkel és pártunk és államunk külpolitikai tevékenységével kapcsolatosan tett.”

(Szovjetunió, 1984/4.)

Gorbacsovval és a vele érkezőkkel vette át az ország vezetését az a generáció, amely már nem Sztálin alatt, nem a „Nagy Terror” által teremtett űrbe belépve kezdte a pályáját, amelynek nem a világháború volt az alapélménye, amely belenőtt a konszolidációba, amely nem élte át potenciálisan érintett káderként a tömeges és véres leszámolások időszakának rettegését, amely már nem készült harmadik világháborúra.

Ettől a nemzedéktől már távol voltak a nagy szovjet sikerek, a világháborús győzelem, az űr meghódítása.

Ők egy hanyatló, a fegyverkezési versenyben lemaradó Szovjetunióban értek fel karrierjük csúcsára. Rájuk is omlott az ország.

Gorbacsovval a szovjet politikai stílus radikálisan megváltozott. Ő leállt az emberekkel az utcán beszélgetni. A nyílt, őszinte vitákat bátorította és provokálta a Politikai Bizottságban is. Viszont villámgyorsan nyugdíjazta Romanovval az élükön az ellenlábasait, behozott egy sor hozzá közelálló, jól képzett kádert, többek között Jakovlevet, Lukjanovot, Jelcint.

Az orosz külpolitika nagy öregét, az őt a főtitkári pozícióba segítő Gromikót fölbuktatta elnöknek, és a külügyeket szövetségese, Edvard Sevarnadze kezébe adta. A KB-titkárság 23 osztályvezetőjéből 14-et rövid időn belül lecserélt.

A szovjet polgárok tapasztalatainak megfelelő, drámai képet adott az ország helyzetéről.

Nagy reformprogramokkal állt elő, megújulást ígért, lelkesedést generált. Villámgyorsan elterjedtek és nagy reményeket keltettek világszerte az általa meghirdetett alapelvek: a glasznoszty, vagyis az átláthatóság, nyitottság, a peresztrojka, vagyis az átépítés, az uszkorenyije, azaz a gyorsítás minden vonalon, de főleg a gazdaságban.

Ami a belpolitikát illeti, igazából a glasznoszty volt az egyetlen, ami valósággá lett, az viszont azt jelentette, hogy a sajtó hirtelen módfelett kritikus lett, és a helyzet romlása, a reformok kudarca vált átláthatóvá az ország számára.

Gorbacsov átütő és világtörténelmi jelentőségű sikert abban ért el, hogy a Szovjetuniót jelentős mértékben megszabadította a külpolitikai: katonai, gazdasági és politikai kötelezettségvállalásainak terheitől, s ezzel együtt a nagyhatalmi státuszától.

Csökkentette a katonai kiadásokat, fokozatosan kivonta a csapatait a csatlós országokból. Lassan és fokozatosan Afganisztánból is. Az Egyesült Államok elnökeivel lezajlott csúcstalálkozói, bár nem mindig voltak sikeresek, de végül elvezettek a hidegháború lezárásához (amiért 1990-ben Nobel-békedíjat kapott).

Kivonta a Szovjetuniót a számára egyre reménytelenebb fegyverkezési versenyből.

1986 novemberében közölte a KGST-országok vezetőivel, hogy ne számítsanak gazdasági segítségre a Szovjetunió részéről, oldják meg maguk a problémáikat úgy, ahogy akarják. A Szovjetunió nem fogja megkötni a kezüket.

Ezt a Brezsnyev-doktrína feladásának szokták nevezni, de igazából azt a második világháború óta egységes gyakorlatot adták fel, mely szerint a Szovjetunió jogának és kötelességének tartotta, hogy a táborához tartozó valamennyi országban fenntartsa a szovjet típusú rendszert, ha kell, katonai erővel is.

Miként Berlinben 1953-ban, Magyarországon 1956-ban, Csehszlovákiában 1968-ban és – hazai hűbéresek közreműködésével, de a Szovjetunióban kidolgozott módszerrel – Lengyelországban 1981-ben.

Gorbacsov létrehozta a Szovjet Népképviselői Kongresszus intézményét, s ezzel a legmagasabb döntéshozó fórum kikerült a pártból. Megszűnt a pártállam.

1988-tól Gorbacsov különböző elnevezésekkel, de lényegében a Szovjetunió elnökeként vezette az országot.

A gyorsítás jelszava éppoly voluntarista elképzelést takart, mint egykoron Hruscsov irreális célkitűzései az Egyesült Államok gazdasági teljesítményének meghaladásáról belátható időn belül. Gorbacsov azt a célt tűzte ki, hogy a Szovjetunió ipari teljesítménye 2000-re érje el az Egyesült Államokét. Ennek megfelelően alakították az 1985-90-es ötéves tervet.

A gorbacsovi reform azon a feltevésen alapult, hogy az állami tulajdonú vállalatok piaci szereplőként kezdenek el viselkedni pusztán attól, hogy kiveszik őket a központi tervutasítások hatálya alól. Ez nem jött be sehol.

1986 áprilisában a főtitkár mezőgazdasági reformot hirdetett. A fizetéseket a megtermelt értékhez kötötték, és engedélyezték a kolhozoknak, hogy termékeik 30 százalékát közvetlenül értékesítsék a boltoknak és szövetkezeteknek. 1986 szeptemberében bejelentette, hogy engedélyezni fogják a magántulajdonú kisvállalkozások működését országszerte.

A voluntarizmus mintapéldája volt az alkoholizmus elleni kampány. Az alkoholfogyasztás a Szovjetunióban az ötvenes évek óta folyamatosan nőtt. Az alkoholizmus a legsúlyosabb társadalmi problémák közé tartozott, de a társadalmi okok kezelése nélkül semmilyen kampány nem érhetett célt.

A szeszesitalok termelését 40 százalékkal csökkentették, az árakat alaposan fölemelték, a legális szeszesitalfogyasztás életkori határát 18 évről 21-re emelték, a szeszes italok forgalmazásában mindenféle korlátozást vezettek be. Hatalmas propagandaakciókban hívták fel a figyelmet az alkoholizmus pusztító hatásaira. Országos antialkoholista szervezetet hoztak létre, amelybe egy év alatt 14 millióan léptek be.

Az eredmény az lett, hogy föllendült a szeszes italok illegális termelése és forgalmazása, az emberek megittak mindent a körömlemosótól a kölniig, a denaturált szeszig, amihez hozzáfértek. Az ebből adódó betegségek megterhelték az egészségügyet, az államkincstárból pedig kiesett vagy 100 milliárd dollár bevétel. 1988 végére el is halt az antialkoholista kampány.

Csernobil tragédiája a Gorbacsov-korszak meghatározó eseménye volt. Rámutatott, hogy a szovjet gazdaság sérülékenységének az okai sokkal mélyebben fekszenek, mint ameddig Gorbacsov reformjai elérhetnek.

A parancsgazdaság olyan mentalitást alakított ki, amelyben a minőségi és biztonsági szempontok tragikus mértékben háttérbe szorulnak. Bebizonyosodott az is, hogy a glasznoszty éppen akkor nem érvényesül, amikor a legfontosabb lenne.

A robbanás 1986 április 26-án kora hajnalban történt. Egy operatív bizottság már aznap este informálta a helyszínről a szovjet vezetőket, a nyilvánosság első szűkszavú tájékoztatására pedig csak két nappal később, 28-án este került sor, de az emberek biztonsága szempontjából leglényegesebb információkat az sem tartalmazta. Rendkívüli helyzetekben a pártállami reflexek uralkodnak.

Szilágyi Ákos így vonta meg a gorbacsovi reformok gyászos mérlegét:

„A kulturális, jogi, politikai változásokat nem követték ennek megfelelő horderejű változások az anyagi életviszonyokban, és nem követte a társadalom többsége számára érzékelhető javulás (több és jobb áru, működőképesebb gazdaság, kevesebb sorbanállás, akár a fizetőképes kereslet csökkenésével együtt is). A demokratizálás elemei (a nyilvánosság állami korlátainak lebontása, a szólás- és sajtószabadság növekedése, parlamenti, jogállami elemek megjelenése stb.) csak arra voltak jók, hogy folyamatosan felszínre hozzák s dramatizálják az egész rendszer széthullását, működésképtelenségét, anakronizmusát, bűneit a múltban és kilátástalan sorsát a jövőben. Eközben új, alternatív rendszernek még körvonalai sem mutatkoztak. A kezdeti remény és bizakodás átadta a helyét a kételynek, a csalódásnak, a kiábrándulásnak. Az orosz társadalmon kezdett elhatalmasodni a kilátástalanság érzése. Szaporodtak a nemzetiségi összetűzések, a pogromfelhívások, a sztrájkok és sztrájkfenyegetések, elszabadultak a káosszal fenyegető szeparatizmusok. A bűnözés és a korrupció növekedett, a csernobili „műhiba” következtében pedig váratlanul láthatóvá vált a szovjet ökológiai katasztrófa mélysége. Mindennek következtében a köztudatban a demokratikus uralmi mód a hatalom impotenciájaként, a tolerancia határozatlanságként, a szabadságszeretet bűnpártolásként, a pluralizmus széthúzásként, a kisebbségek jogainak, illetve minden nemzet egyenlő jogának elismerése az ország széthullásaként, a jogállamiság kiépítésének első és felemás lépései az alvilág térnyeréseként jelentek meg.”

(História, 2001/9-10.) Tegyük hozzá, hogy a felszabadult történelmi kutatások sokkal csúnyább képet mutattak a Szovjetunió történetéről, mint amilyen a szovjet köztudatban élt.

1987 végén Gorbacsov kijelentette, hogy „a nemzetiségi kérdés nálunk meg van oldva”. 1988-tól a nemzetiségi kérdések és függetlenségi törekvések tragédiák, tömeggyilkosságok sorozatához és végül a Szovjetunió széthullásához vezettek.

Gorbacsov Kazahsztánban, Üzbegisztánban a régóta kiskirálykodó, korrupt helyi vezetőket olyanokra akarta lecserélni, akik nincsenek beágyazódva a helyi korrupciós hálózatokba.

Csakhogy ezek a nép számára idegenek, jöttmentek voltak, az idegen uralmat testesítették meg. Kazahsztánban hatalmas tüntetések kezdődtek.

A KGB egységei vérfürdőt rendeztek Almatiban. Ma sem tudjuk, hány halott volt, de mindenesetre több mint ezer sebesült. 2200 embert tartóztattak le, a tüntetők elleni perekben hosszú börtönbüntetéseket és egy halálos ítéletet osztottak ki.

Az azerbajdzsáni Szumgajtban lezajlott pogromot még sok másik követte. Örményországban, Grúziában, Übegisztánban, Kazahsztánban, és Azerbajdzsánban sem a szumgájti volt az utolsó. Ezekbe az 1988-89-ben lezajlott pogromokba belehalt több száz ember, megsérült több ezer, elmenekült majd négyszázezer.

1991 januárjában Gorbacsov követelte, hogy a Litván Legfelső Tanács vonja vissza az ország függetlenségének irányába tett lépéseit. Ez nem történt meg, a szovjet csapatok rátámadtak az ország függetlenségéért tüntetőkre, tizenöten maradtak holtan a helyszínen. Gorbacsov kiállt a katonai akció mellett, ezért a reformpárti politikusok részéről is éles támadások érték. Borisz Jelcin pedig, aki ekkor már a vetélytársa és ellensége volt, lemondásra szólította fel.

Oroszországnak korábban nem volt külön pártja és intézményrendszere. Most lett, és abban építette föl a maga hatalmi bázisát Jelcin, akit 1991 júniusában demokratikusan megválasztottak Oroszország elnökének.

A Szovjetuniót megpróbálták egy új, a tagállamoknak széleskörű autonómiát biztosító szövetségi szerződéssel megmenteni. Ezt augusztus 20-án kellett volna aláírni. Gorbacsov szabadságra ment, és az aláírás napján kívánt visszatérni Moszkvába.

Augusztus 19-én hajnalban a televízióban bejelentették, hogy Gorbacsov betegségére hivatkozva lemondott, helyettese, Gennagyij Janajev alelnök vette át az ország vezetését. Kihirdették a szükségállapotot.

A puccsisták valamennyien olyan funkcionáriusok voltak, akiket Gorbacsov választott, illetve nevezett ki.

Gorbacsovot, aki ekkor már csak külföldön volt népszerű, a hazájában egyáltalán nem, sokan figyelmeztették a puccsveszélyre, de hiába.

A puccsot igen rosszul szervezték meg, Moszkvában hatalmas tömegek indultak a parlament védelmére. Barikádokat emeltek. Jelcin egy tank tetejéről biztosította az embereket arról, hogy a hadsereg nem fog lőni rájuk. És tényleg nem lőtt, pedig nem Jelcin parancsnoksága alatt álltak.

Egyértelművé vált, hogy immáron Jelcin a potens, Gorbacsov pedig az impotens politikus.

A puccsisták nem tudták megvédeni a régi Szovjetuniót, de az új Szovjetunió megalapítása a szövetségi szerződés aláírásának elmaradásával meghiúsult. A Szovjetuniónak vége lett. Az év végén ez hivatalossá is vált. Gorbacsov lemondott, a korábbi szovjet tagállamok többsége aláírta egy laza konföderációnak, a Független Államok Közösségének az alapító okiratát.

Élet a politikai halál után

1992-ben Gorbacsov létrehozott egy alapítványt azzal a céllal, hogy elemezzék, ismertessék és a „vádaktól, hamisításoktól” megtisztítsák a peresztrojka történetét, továbbá tanulmányozzák, bírálják a posztszovjet Oroszország politikáját, javaslatokat tegyenek annak javítására.

A Gorbacsov Alapítvány finanszírozása végett Gorbacsov magas tiszteletdíjért előadásokat tartott szerte a nagyvilágban, könyveket adott ki és reklámokat is vállalt. Reklámozta például a Pizza Hut-ot, az Apple-t, a Louis Vuitont.

1995-ben kiadta az emlékiratait. Havonta cikkekkel jelentkezett a The New York Times-ban.

Folyamatosan bírálta Jelcint, és beszállt az 1996-os elnökválasztási kampányba. Szorgalmasan kampányolt, és végül megkapta a szavazatok 0,5 százalékát. Jelcinen kívül még öt másik jelölt is megelőzte.

Üdvözölte Putyin győzelmét 2000-ben. A gyűlölt Jelcin ellentétét látta benne. Úgy nyilatkozott, róla, hogy ő egy elkötelezett demokrata, akinek azonban bizonyos autoriter eszközökkel is élnie kell, hogy a Jelcin után maradt káoszon úrrá legyen.

A 2000-es évek elején szociáldemokrata pártot alapított és vezetett, de nem jutott vele semmire.

Folyamatosan bírálta az Egyesült Államok politikáját: a NATO kiterjesztését Oroszország határáig, Jugoszlávia bombázását 1999-ben, Irak megtámadását 2003-ban stb.

A 2000-es évek végétől, különösen a durván elcsalt 2011-es választások és a tüntetők elleni erőszakos fellépés után már egyre élesebben bírálta Putyint.

2012-ben kijelentette, hogy Putyin Egységes Oroszország pártja a Szovjet Kommunista Párt legrosszabb tulajdonságait egyesíti.

2014-ben egyetértett a Krím annektálásával, és az első orosz-ukrán háborúban mindkét felet bűnösnek találta. Bírálta a nyugati hatalmakat is, amiért katonailag sarokba akarják szorítani Oroszországot.

Közeli barátja, Alekszej Venyegyiktov 2022 júliusában azt nyilatkozta, hogy Gorbacsovot fölháborította Putyin támadása Ukrajna ellen, úgy vélte Putyin lerombolja az ő egész életművét. Gorbacsov ekkor már nem volt olyan állapotban, hogy a nyilvánosság előtt megszólaljon.

Az idős Gorbacsov sokféle betegséggel küszködött. Súlyos cukorbeteg volt, több műtéten esett át, szürkehályoggal is műtötték. 2022 nyarán a veséje felmondta a szolgálatot, dialízisre szorult. Augusztus végén dialíziskezelésre érkezett a kórházba, de másnap, augusztus 30-án, életének 92. évében meghalt, a Dom Szojuzban, a Szövetségek Házában ravatalozták fel és állami temetést kapott.