703 arc, 703 nő címmel egyedülálló kiállítás nyílt április 10-én a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban, mely egy viszonylag kis németországi munkatábor történetéről szól. Annyiban párját ritkító, hogy a 703 Budapestről elhurcolt magyar zsidó nőt fogva tartó penigi láger történetét tudományos alapossággal egy helyi állampolgárokból szerveződött civil csoport göngyölítette fel több mint tíz éves szívós munkával. A megnyitón beszédet mondott többek között George Szirtes, Nagy-Britaniában élő magyar származású költő is, akinek édesanyja szintén Penigben raboskodott. Vele beszélgettünk.
A Páva utcai zsinagógában, a Holokauszt Emlékközpontban november 15-ig látható az az április 10-én nyílt kiállítás, amelynek szereplője 703, Budapestről munka-, végső soron haláltáborba hurcolt magyar lány és asszony. 1944 novemberében és decemberében magyar nyilasok fogták el és indították őket gyalog, meg marhavagonokba zsúfolva a ravensbrücki női koncentrációs táborba.
A német csoportot a neonáci veszély indította a kutatásra
A 700 nő 1945 januárjában átkerült a buchenwaldi főtábor egyik altáborába: Penigbe. A vészkorszak következtében sokszorosan több asszony (gyerek, férfi) pusztult el, de erről a csoportról szinte semmit sem tudott az utókor, míg színre nem lépett egy német állampolgári kezdeményezés, amely Felmutatott arcok (Gesicht zeigen) címmel 2013 óta szisztematikusan kutatja a penigi tábor egykori magyar lakóinak sorsát, és emléket állított a hajdan csak számmal megjelölt raboknak, az ott elhunytaknak és a túlélőknek.
Ha valaki azt kérdezi, miért vállalkoztak erre, a kezdeményezés vezetője, Ringo Gründel szerint azért, mert az elmúlt másfél-két évtizedben vidéki térségükben (Szászország, Drezda és Chemnitz környéke) neonáci színtér alakult ki, amelynek egy része erőszakra hajlamos és erős, régiókon átívelő hálózatot hozott létre.
A kiállítás katalógusában (mely a német csoport történelmi alapossággal összeállított munkája) arra is emlékeztetnek, hogy „1944-45 telén (…) alig volt város a Német Birodalomban, ahol nem működött külső láger.”
Olyan, mint a penigi, ahol az elégtelen mennyiségű és silány minőségű élelmet a településről szállították a táborba, tehát a lakosok tudtak a létezéséről, valamint az embertelen körülményekről.
Annál inkább, mert láger lakóinak a Max Gehrt-Werke helyi üzemében kellett repülőgép alkatrészeket készíteni, javítani. A növekvő német katonai veszteségek, a fogyatkozó munkaerő miatt a foglyokat három műszakban dolgoztatták, akiknek emellett naponta nyolc kilométert kellett gyalogolniuk, négyet a lágertől az üzemig, négyet vissza. Az éhezés és a higiénia teljes hiánya miatt rengetegen megbetegedtek.
A front közeledte miatt a tábort 1945. április 13-án feloszlatták. Akiket április 15-én betegen, illetve legyengülve magukra hagyva találtak az amerikai katonák, azokat az altenburgi repülőtérnél felállított amerikai katonai kórházba szállították. Közöttük volt Nussbächer Magdolna fotográfus, George Szirtes, Egyesült Királyságban élő költő édesanyja. Szirtes Györggyel a Holokauszt Emlékközpontban találkoztunk.
Georg Szirtes anyja sem beszélt az átéltekről
Személyes hangú, megindító beszédet mondott a megnyitón, van-e valamilyen része a kiállítás létrejöttében?
Valójában nem sok, de az én édesanyám is Penigben élte át 1945 első hónapjait. 2016-ban, négy évtizeddel a halála után kerestem fel a szászországi kisvárost, ott találkoztam Ringo Gründellel és a Felmutatott arcok nevű német állampolgári kezdeményezés szervezőivel. Rengeteg anyagot találtam, így megírhattam a saját könyvemet, az Anyám regényét, ami 2019-ben jelent meg angolul és nem sokkal később Kunos László fordításában a Corvina Kiadónál magyarul. Budapesten születtem, mégis brit költőnek nevezem magam, hiszen a családunk 1956-ban emigrált Angliába, tehát hosszú ideje ezen a nyelven verselek. A könyv angol címe: A tizenhat éves fotográfus, magyarul pedig így olvasható a borítón: Előhívás.
A könyv rendhagyó szerkezetű, az időben visszafelé halad, nem teljesen lineárisan. Először az angliai életviszonyaikról ír, a központi szereplő természetesen az édesanyja. Ahogy sok más szülő nem beszélt, vagy csak töredékesen a vele történtekről, az ön édesanyja sem szólt ezekről?
Nem, nekünk semmit, az édesapámmal persze beszéltek. Apám szintén „érintett” volt, ahogy egy időben eufemisztikusan fogalmaztak… Munkaszolgálatra vitték el, az ukrajnai fronton a visszavonuláskor megszökött – túlélte. Anyám halála után, hogy a figyelmét lekössem, több mint két éven át interjúztam vele. Beszéltettem, milyen volt az ő élete, és milyen az édesanyámé. A felvételekből kis jegyzetfüzeteket csináltam. Nagyon fontos anyag lett, amit azután a Penigben talált, valamint Ringo és társai által feltárt dokumentumokkal együtt kerekké tehettem.
Az édesanyja hangja csak egyetlen felvételen maradt meg, a Happy Birthdayt mondta fel, számtalanszor. Évek óta nem tudta lejátszani. Ma sem?
Megvan, de roppant nehéz lenne meghallgatni, mert, amikor a felvételt készítette, már igen rosszul volt, és ahogy elmeséltem a könyvben, olyan, mintha árulkodna a betegségéről, ami azután az öngyilkosságához vezetett.
Említi a könyvben, hogy adódtak konfliktusok az édesanyjával. Ugyanakkor olvashatunk egy fantasztikus idézetet tőle, „Te voltál a kis vigasztalóm, ha bántottak, ha fájt valami, csak te tudtál vigasztalni (…) drága kis mókuskám” Nehéz ember volt?
Amikor az itteni kiállítás megnyitóján beszéltem, mintha ott lett volna velünk a teremben. Nem tudom, hogyan ölelgetett volna… Nem volt könnyű ember az anyu, nagyon szeretett minket, és mi is szerettük őt az öcsémmel. De nálunk nem volt csendes vagy nagyon békés az élet. Lehet, hogy túlszeretett bennünket, azt pedig nehéz indulatmentesen viszonozni, nem?
A penigi iskolákban is elmesélte anyja történetét
Forrás: Holokauszt Dokumentációs Központ
Elégedett-e azzal, amit a könyvben megfogalmazott?
Az íróknak nem az a joga, hogy elégedett legyen. Mindig, még most is gondolhatnánk, hogy lehetett volna többet vagy mást. Amikor az ember belekezd egy könyvbe, és az nem egy történelmi mű, hanem – mint ez –, másfajta, hibrid könyv, és annak megvannak a saját törvényei, amit csak a végén ismer fel az ember. Ez a könyv, ahogy van, kész, de lehetett volna nagyobb, esetleg kicsit más, nem tudni.
Penigben és a környékén elment iskolákba. Miért?
Amikor a feleségemmel, Clarissával 3-4 napot töltöttünk Penigben, találkoztunk fiatalokkal. Úgy, ahogy mások, akiknek anyjuk, rokonuk ott élte át a holokausztot. Rendkívül fontos, hogy a gyerekek ismereteket szerezzenek. Hogy meddig érdekli őket, azt nehéz megállapítani, mert egyre távolabb kerülünk az eseményektől, egyre kevesebb a túlélő és a leszármazottak is benne vannak a korban. A fiataloknak ez már ókori történelem, mégis szükséges, hogy tudják, mi történt. Hogy azután mit kezdenek ezzel a tudással, azt majd meglátjuk. (Egyébként Ringoék csoportja rendszeresen bemutatja munkájuk eredményeit a régió iskoláiban. a szerk.)
Milyen a kapcsolata a jelenkori magyar irodalommal?
Sok magyar írót fordítottam, például Krasznahorkai Sátántangóját, költőket: Tóth Krisztinát, Nemes Nagy Ágnest, Orbán Ottót, Vas Istvánt, és másokat. Néhányan sajnos már nem élnek. Rövidebb részleteket is, talán kevésbé ismertektől. 1984 után lépett a munkásságom ebbe a műfordítói szakaszba, addig „csak” költő voltam. Mégpedig brit költő, aki ma is ír verseket. Ezt ismerték el 2024-ben III. Károly Királyi Költészeti Aranyérmével.
Mi a benyomása, a világ soráról?
Egy költői válasz: nem szép, nem jó, de nem lehetetlen, hogy javuljon. Ez igen bonyolult kérdés, és oly sok az összetevője, hogy most miért épp ilyen.
A világ állapotát sokan a Római Birodalom alkonyához hasonlítják. Van ebben valami?
Lehetséges feltevés, de a történelem soha nem produkálja teljesen ugyanazt. Valami hasonlót talán… Az világos, hogy a világ hatalomképe változik, hogy jó irányba, rossz irányba, nem lehet tudni. Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy rosszabb irányba.
