Nap mint nap zúdulnak ránk az ukrajnai háború tragikus hírei, s közülük is a legdrámaibbak az ártatlan civileket sújtó szörnyűségek. Mind többször kerül szóba a háborús bűncselekmény szó, ami egyáltalán nem volt egyidős a háborúkkal. A civilek védelmét, a polgári és emberi jogokat csak jóval később kezdték figyelembe venni a fegyveres konfliktusokban.
A háborúk lényegében az emberiség megjelenése óta részesei voltak a legtöbb ember életének. Az első világháborút, amelyet a kortársak nem ok nélkül neveztek a „nagy háború”-nak, hiszen nem tudhatták még, hogy lesz második világégés is, azért szokták az első modern háborúnak nevezni, mert a harci cselekmények, a harctéri erőszak ténye talán soha nem látott mértékben zúdult rá a hátországra is a folyamatosan érkező hírek, a beszámolók, az újságok, a frontról hazatérő katonák beszámolói révén.
A hátország traumája
Az utókor által elsősorban A Pál utcai fiúk írójaként számontartott sokoldalú zseni, Molnár Ferenc még 1916-ban, tehát a háború közepén adta közre egy kötetben Egy haditudósító emlékei címmel a frontról írt beszámolóit, így fogalmazott: „Nem lehet a háborút hazaírni. Aki itt van, az beszéd nélkül is megérti egymást. Minden sor, amit leírok, olyan, mint boldogtalan ifjú levele a nőhöz, aki végleg mást szeret. És mégis újra meg újra megpróbálom, Istenem, hátha…”
Ha „hazaírni” nem is lehetett, de a trauma rázúdult az otthon levőkre is. A hadigazdálkodás, a megszorítások tovább fokozták a hátország nehézségeit, és amint az közismert, épp az első világháború során például Magyarországnak is el kellett szenvednie az ellenséges seregek hazai jelenlétét (amit idővel a forradalmak időszakának bizonytalansága, a vörös- és fehérterror, majd Trianon fokozott).
A 13 éves fiú, Katona Gábor így rögzített egy utcai népítéletbe torkolló incidenst a Tanácsköztársaság bukása után:
„1919-ben az első kommün bukásának napján, reggel ott álldogáltunk testi-lelki jó barátommal, Rochlitz Tiborral a posta előtt Esztergomban. Szenczi postás éppen nyitotta a régi rendszerű postaajtót s emelte ki a belső vasrudat, amikor feltűnt Győri János, a forradalmi törvényszék elnöke, szentgyörgymezei hatalmas parasztember. Szenczi nekirohant, a vasrúddal leütötte és azzal ütlegelni kezdte mindaddig, míg meg nem jelent a hullaszállító hordágy az öngyilkosságot elkövetett Szabó István rendőrtiszt holttestével. Győri ekkor már vérben fetrengő rettenetes látvány volt. Mi szóhoz sem tudtunk jutni a rémülettől, amit Győri lincselése keltett bennünk, mert természetesen perceken belül a leütést követően az összeverődött tömeg is nekirontott a földön fetrengő Győrinek.”
Kunfi Zsigmond, a Nemzeti Tanács későbbi tagja, gróf Károlyi Mihály kormányának minisztere, majd a Tanácsköztársaság oktatásügyi népbiztosa az alábbiakat írta:
„A háború az erkölcsi fogalmak teljes fölfordításával jár együtt. […] Amint nincsen háború sebesült nélkül, halott nélkül, rommá lőtt házak nélkül, fölgyújtott épületek nélkül, elűzött nép nélkül, úgy nincsen háború meggyalázott asszonyok nélkül.”
A civilek mindig kiszolgáltatottak voltak
Ami a civil lakosságot illeti, nyilván nem mindegy, hogy a háborús cselekményeket ott élték-e át, ahol a hadseregek egymásnak feszültek, vagy csak a távolból értesültek róla. Ha visszamegyünk az időben, még inkább elmondható, hogy a civil lakosság mindig végtelenül kiszolgáltatott volt a fegyveres ellenségnek.
Az ókor, a középkor, s a kora újkor háborúiban az emberi és polgári jogok még csírájukban sem léteztek. Hugo Grotius, a modern nemzetközi jog előfutára a 17. században készített átfogó munkát a háborús nemzetközi törvények rendszerezésével kapcsolatban.
A civilek védelme szerepet kapott a Nagy Frigyes porosz király és George Washington amerikai elnök által 1885-ben aláírt (barátsági és kereskedelmi szerződésben is [(Treaty of Amity and Commerce]). Rögzítették, hogy háború esetén a nőket és gyerekeket tilos bántalmazni. 1847-ben az amerikai háborús törvények és cikkelyek szerint pedig büntetendő volt a bérgyilkosság, a gyilkosság stb. mellett a nemi erőszak is.
Ami nemzetközi téren is áttörés volt, az az 1863. évi Franz Lieber-féle törvénykönyv, amely a szárazföldi háború nemzetközi szokásjogának első kodifikációjaként értelmezhető. Fontos lépés volt ez az emberi jogok kiterjesztése felé is, hiszen kiemelten hangsúlyozta a civilek védelmét. Nem véletlen, hogy ez szolgált alapul a 19. század legvégén és a 20. század első felében született, és máig érvényes hágai (1899, 1907), majd a genfi (1949) konvencióknak.
Amikortól már nem csak a győztes kegyén múltak a civilek jogai
1874. augusztus 27-én Brüsszelben született meg a Nemzetközi nyilatkozat a hadi törvényekről és a szokásokról (International Declaration concerning the Laws and Customs of War). Ennek 38. artikulusa (cikkelye) leszögezte:
„Tiszteletben kell tartani a családi becsületet és jogokat, valamint az emberek életét és vagyonát, valamint vallási meggyőződésüket és gyakorlatukat.”
Nem véletlen születtek meg ezek a rendelkezések: korábban pusztán a győztes kegyén múlott, hogy milyen sorsot juttatott a legyőzötteknek, de még ha valamely uralkodó vagy király kegyes is volt, korántsem biztos, hogy katonáihoz eljutott döntése, ha pedig eljutott, betartották-e?
A folyamatosan ismétlődő, illetve elhúzódó háborúk (a fél Európát lángba borító harmincéves háborút a kortársak például hosszú háborúnak hívták) állandóvá tették a bizonytalanságérzetet, a kiszámíthatóságot pedig rendkívüli módon kikezdték. Ha véget ért egy háború, bármikor számítani lehetett az újrakezdésre.
Ebből következően az újjáépítés munkája gyakorta épphogy elkezdődött, újraindult a rombolás. Márpedig a háborút követően a romok eltakarítása, az élet normális mederbe terelése, a gazdaság lendületbe hozása mindig elhúzódó folyamat volt, nem beszélve a demográfiai veszteségek pótlásáról. Összességében egy rövidebb háború okozta károk helyrehozása is tetemes időt vett igénybe.