fbpx

Márciusi ifjak, költők – a színpad mögül

„Az irodalomtörténész megpróbálja kinyitni az áporodott szagú gyászházzá vált irodalmi panteon ablakait, hogy fénnyel és friss levegővel árassza el annak minden rejtett zugát. Mert csak így lehet eleven és működő nemzeti hagyományról beszélni” – idézi Móricz Zsigmondot Milbacher Róbert irodalomtörténész, egyetemi oktató a Magvető Kiadónál nemrég megjelent Legendahántás című izgalmas könyvének előszavában. Gyűjteményének célja az, hogy 19. századi nagy magyar költőinkkel és íróinkkal kapcsolatos tévhiteket oszlasson el, és magyarázatot adjon máig élő legendákra.

Petőfi orosz kém volt? Bármilyen döbbenetes, ezt a kérdést már Petőfi életében feltették Magyarországon. Ebből az ezer apró ténnyel, információval szolgáló és a történések rejtettebb összefüggéseit is feltáró, szórakoztató könyvből megismerjük e vádló kérdés hátterét. A témát pikánsan fűszerezi a ’Petőfi Barguzinban’ – legenda, amely egy az első világháborúból hazatért magyar hadifogoly regéje nyomán terjedt el, és azóta búvópatakként bukkan elő-elő a magyar kulturális közbeszédben. E szerint Petőfi a világosi fegyverletétel után hadifogolyként került Oroszországba, ahol bányában dolgoztatták, aztán Barguzinban telepedett le, két gyereke is született és „szép, szomorú orosz verseket írt”.  Bár ezt a történetet a tudomány hitelesen cáfolta már, hiszen hadtörténészek bebizonyították, hogy Világos után az oroszok egyetlen hadifoglyot sem vittek Oroszországba, mert egy megállapodás szerint mindenkit át kellett adni az osztrákoknak – és az első világháborús obsitosról is kiderült, hogy gazember nagyotmondó, csak pénzt akart keresni a meséivel – Petőfiről ez a legenda mégis máig élő maradt És társult hozzá száz másik. Mi lehet az oka ennek?

Petőfi tudatosan építette saját „brandjét”

Egyfelől nyilván az, hogy akit szeret és magasra emel a közvélemény, arról a mai napig valós-valótlan sztorik, pletykák kelnek szárnyra, amelyek az idők távolában akár mítosszá is nemesedhetnek. De az irigység és az idegenkedés is szőhet valaki köré legendákat. Petőfinek a 19. század közepén üstökösszerűen felbukkant figurája, lángoló, szokatlan költői hangja, szilaj, öntörvényű személyisége sokakat mellbe vágott, és viharos élete is óhatatlanul reakciókat szült. Ráadásul Petőfi maga is táplálta ezeket a legendákat, kutatások bizonyítják, milyen tudatosan építette a különleges Petőfi-brandet.

„Az ifjú forradalmárok kezében lévő Márczius Tizenötödike című lap 1848. június 19-i számában „Kunszentmiklósi levél” címmel Petőfi megírja: politikai ellenfelei azt terjesztették, ’hogy én az illirnek, orosznak és ki tudja kinek el akarom adni az országot’…”

Más lapok aztán jó szokás szerint meg is toldották ezt: „Petőfi lázító, hazaáruló, orosz kém”…  Mindez pedig a politikai szerepet ambicionáló költő szabadszállási csúfos választási bukásához köthető, ahol – saját elbeszélése szerint -„a nép ugyan mellette állt, míg a kaputosok, vagyis az úri, nemesi réteg összeesküvése, hazugságai, intrikái el nem idegenítették tőle.” No, ezzel mindjárt kapunk egy kis ízelítőt, a kétszáz évvel ezelőtti fake-news gyártásból is, és némi kultúrtörténeti adalékot azáltal, hogy megtudjuk, kaputot, vagyis hosszú férfi felsőkabátot abban a korban csak az urak viseltek.

A nemzeti emlékezet torzulásai

Petőfi a Nemzeti Múzeum lépcsőjén egy 1908-as Pesti Napló illusztráción
Forrás: Wikimedia

De Milbacher azt a kérdést is firtatja: vajon Petőfi valóban elszavalta-e március 15-én a Nemzeti dalt a Nemzeti Múzeum lépcsőjén? Ugyanis a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött eredeti Nemzeti dal-nyomtatványra maga Petőfi a következőket írta:

„E költemény buzdította március 15-én a pesti ifjúságot. Elszavaltam először az ifjak kávéházában, azután az orvosi egyetemben, azután a szeminárium terén (most Egyetem tér), végre a nyomda előtt, melyet erőszakosan elfoglaltunk, a Hatvani utcában.” (most Szabad sajtó útja).

És szót sem ejt arról, hogy a Nemzeti Múzeum lépcsőjén is elszavalta volna. De hát akkor miért él azóta is minden magyarban a kép, ahogy a költő ott áll a Nemzeti Múzeum lépcsőjén?

Az irodalomtörténészi és filológusi kíváncsiság nyomán mi is megtudhatjuk, ez egy zseniális üzleti húzásnak köszönhető. Ugyanis Vahot Imre lapkiadó, a forradalmi lelkesedést pénzre akarván váltani, április elején egy külön füzetben kiadta a Nemzeti dalt és a megzenésítésének kottáját, és a füzetnek a címlapjára egy litográfiát is készíttetett. És azon a képen látható a költő a múzeum lépcsőjén, esküvésre emelt karral. A füzetet százak, ezrek vásárolhatták meg, s a legenda beleégett a nép lelkébe.

Az megint külön történet, hogy Vahot Imre Petőfit külön is támogatta, de később úgy összevesztek, hogy a költő párbajra hívta ki. Vagy, hogy Szendrey Júlia nem engedte el március 15-én este Petőfit a nemzeti színházi ünnepi előadásra, feltehetően féltette a forradalmi bolydulatban. Amely forradalmi előadásról újabb legenda született, nevezetesen az, hogy ott „jött össze” igazán Jókai és Laborfalvi Róza.  Az viszont igaz, hogy később éppen a színésznő iránti szerelme miatt veszett össze nagyon Jókai és Petőfi, mert a költő nagyon szerette volna lebeszélni barátját erről a házasságról.

Jókai Mór 1954-ből
Forrás: Wikimedia

Hiedelmek, pletykák, intrikák

Lenyűgöző, ahogy Milbacher a hiúságok, hiedelmek, pletykák és intrikák leleplezései között terelget bennünket. Mintha hirtelen bekerültünk volna a 19. századi nagy emberi-művészi-társadalmi „dráma” színfalai mögé, és ahogy ott tévelygünk a back-stage-ben, s innen-onnan Kölcsey, Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Jókai, Arany alakja fénylik fel a homályban, statiszták suhannak el, jellegzetes díszletelemekbe botlunk.

Érdekes korabeli társadalom-elemzést ad a szerző, amikor arra a kérdésre próbál felelni, ki a „magyar” a Nemzeti dal szerint, merthogy nem az, akit ma értünk rajta. Amikor pedig azt a közkeletű hiedelmet tárgyalja, hogy Szendrey Júlia nadrágban járt, a francia írónő-múzsa, George Sand is szóba kerül. És a kívülálló számára is izgalmas, krimiszerű filológusi nyomozást vezet, hogy tetten érje a „pártos honfivér” valódi jelentését Arany János költeményeiben.

Sorjáznak a kérdések, magyarázatok. Mi az a gyalázat, amit ránk kentek a századok? Miért akarták kitiltani eleinte a „Hymnust” a katolikus templomokból? Ki tépte le a babért Vörösmarty homlokáról? Mi volt a magyar irodalom legbunkóbb beszólása? Na, ez utóbbit még „elspoilerezem”.

Történt ugyanis, hogy egyszer Kölcsey Ferenc igencsak ledorongolta Berzsenyi Dániel költészetét. Ezen ő soha nem tudta túltenni magát és egy viszontválaszában tényleg nagyon bántóan azt írta, hogy a recenzens a természetnél fogva csak „egyoldalúan” képes látni a világot. (Kölcsey, gyerekkorban himlő, fél szemére vak, ugye mindenkinek „megvan”?)

Berzsenyi Dániel Barabás MIklós festményén Forrás: Wikimedia

Ha valaki azt róná fel a Legendahántás írójának, hogy rombolni akarja a 19. századi nagy kedvencekről, például Petőfiről, vagy Jókairól, a márciusi ifjakról alkotott sugaras képet, le akarja dönteni a magyar nemzet egyes idoljait, azt meg kell nyugtatni, egyáltalán nincs így. Csak a tévhiteket oszlatja hozzáértéssel, szeretetteljesen és szórakoztatóan. Ráadásul rengeteg kultúrtörténeti adalékkal, ismerettel szolgál. De azt se felejtsük el, hogy a legifjabb nemzedékek a mi, tehát a szüleik, a tanáraik tolmácsolásán keresztül ismerhetik, érthetik és szerethetik meg igazán a 19. század nagy költőit és azt a kort, azt a közgondolkodást, amelynek szerves folytatásában tudják megtalálni az utat a mához. És nekik a 21. században, az ünnepek áhítatában sem lehet csupán márványba dermedt bálványokat felmutatni. Az ő szívükhöz az érdekességeken, izgalmakon, a játékos, humoros, de igazolhatóan hiteles, emberi történeteken keresztül vezet az út.

További hírek