Amikor Francis Ford Coppola Keresztapa II. című filmjében feltűnik egy fekete öltönyös, fekete pulóveres, barázdált arcú férfi az expresszvonat fülkéjében és forró vizet önt a flegmán ücsörgő Al Pacino, teáscsészéjébe, még a legnagyobb filmbubusok sem gondolnak arra, hogy ez a férfiú nem más, mint a Fehérvárcsurgón született magyar képzőművész, aki Amerigo Tot néven híresült el és Rómában vált igazán ismertté.

A Via Margettán levő műterem lakásába bejáratos volt Salvador Dali, Federico Fellini, Igor Sztravinszkij és Pablo Picasso is. De ki is volt valójában ez a kalandos életű honfitárunk, akit magyar és olasz képzőművészként egyaránt számon tartanak?

Akiről Pablo Picasso nem kevesebbet állított, minthogy:

Ha a mindenható szobrásszá változtatna Arp szemét kérném tőle, Moore rajzkészségét és azt az erőt, ami Amerigo Tot hüvelykujjában van.

Viszont semmilyen erőt és keménységet nem adnak ingyen, így a Fehérvárcsurgón 1909-ben született, akkor még Tóth Imrének hívott magyar fiatalembert is próbára tették a kezdeti évek.

Iparművészeti Főiskolára ment Budapestre, ahol a bankjegy és bélyeg (a híres fordított Madonna) terveiről ismert Helbing Ferenc volt a mestere, de később annyira megérintette a Bauhaus markáns egyszerűsége, hogy elgyalogolt Dessauba, mert Moholy Nagy László Paul Klee és Kandinszkij közelében akart lenni, mivel mindig a legjobbaktól akart tanulni. Németországban érte a fasizmus bűzös, gyomorforgató lehelete, elhurcolták egy haláltáborba, ahol kényszermunkára ítélték, de megszökött és újabb „challenget” teljesített, gyalog ment el Rómába.

Bármilyen meglepő, ezt a kalandját egy legendás szerző is megörökítette mára már legendává vált könyvében. Szerb Antal: Utas és holdvilág című kötetében olvashatjuk a következőket:

A szobrász gyalog jött Drezdából Rómába, a Marguttán, jött be, azon az úton, amelyről gimnazista korában megtanulta, hogy ott vonultak be mindig észak felől a győztes idegenek.

Az, hogy a fehérvácsurgói Tóth Imre végül valóban győztes idegenné vált, annak is köszönhető, hogy végtelen türelemmel és elszántsággal várta ki – az időközben a jó hangzású Amerigo Tot nevet fölvevő művész – a megrendeléseket. Amik nem jöttek számolatlanul, éppen ezért kicsit még megmérettette magát, mint tengerész, mint autóversenyző, mint szigonyvadász, de egy időre egy kerámiagyár igazgatói székében is forgolódott kicsikét.

Az első komoly munkáját, ma is láthtajuk Rómában a Termini pályaudvar homlokzatán, ha éppen oda szalad be a vonatunk, vagy a mellette levő buszmegállóból célozzuk be a repülőteret. Amerigo Tot monumentális frízét semmilyen idő és nagy utazás nem tudta elkoptatni. Rögtön ismert szobrásszá vált Rómában, de nem csupán ott, még az albán kormány is felkérte 1938-ban , hogy készítse el Szaknder bég lovasszobrát, ám közben már kezdődtek a világháborús villongások és Tot kipróbálta, hogy milyen is az ejtőernyős élet. S amire méltán lehet büszke, magától VI. Pál pápától kapott megbízást, hogy készítse el a Szent Péter Bazilika magyar kápolnájának domborművét.

A pápai megbízás sem tette éppen szentéletűvé Amerigo Totot, műterem lakásában pezsgett az élet, Salvador Dali is megpörgette néhányszor hegyes bajuszát és Fellinit is kiverte néha a veríték a tobzódásoktól. Közben fölfedezték színészként, játszott olasz filmekben, majd Coppola szerepet adott neki a Keresztapa II-ben, ahol Al Pacino testőreként kicsikét kiruccant Havannába is meginni néhány boldogító, könnyed koktélt, s testi erejét is megvillantotta, egy vállfával fojtotta meg Michael Corleone egyik riválisát, Johnny Olát, ám a film befejezéséig már nem vette igénybe Coppola a szolgálatait, ugyanis Ola emberei egy laza sorozattal festették pirosra a fehér falat Tot  fekete kalapja mögött. Nem csupán Al Pacinoval játszott együtt a nagy sztárok közül, Michael Caine és Max Von Sydow is prtnere volt, s hazatérése után Huszárik Zoltán készített róla emlékezetes rövidfilmet.

A hatvanas években olyan sikerei voltak a kritikusok, a nők és a közönség körében, hogy bár nem mondhatta el, hogy a nadrágját harapdálták a színpadon, azt viszont igen, hogy az 1966-os New York-i kiállításán néhány női rajongója zsilettel szövetdarabokat vágott ki a nadrágjából. Markáns volt, vadnak tűnő mégis szeretnivaló, gyengéd férfi, így aztán nem csupán a műteremben elkövetett alkotásairól híresült el.

Csaknem 36 év után tért haza Rómából, s az első igazán komoly itthoni megrendelése az egyik legismertebb alkotása a Csurgói Madonna volt. Idehaza is belevette magát a partykba, érdekes módon az állami vezetők egy része is körbeudvarolta és szívesen fotóztatta vele magát, így demonstrálva a magyarországi nyitottságot és a nyugati szellők beengedését a mi kis 93 ezer négyzetkilóméteres medencénkbe. De nem dörgölőzködött senkihez az állami vezetők közül, soha nem hangoztatta elégedettségét a magyarországi politikai helyzettel kapcsolatban.

Pedig lubickolt a népszerűségben és 1983-ban elkészítette a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen ma is látható domborművet, ami mai tudásunk szerint a legnagyobb a világon; A mag apoteozisát. Aztán visszament Rómába meghalni, maga sem tudva, hogy olaszként vagy magyarként, bár azok a magyarok, akik rajonganak a szépségért, a kékségért és a kalandos életért, azok szintén egy kicsit olaszok is. A nagy kérdés, hogy egy ilyen formátumú művész és ember, hogy a fenébe nem lett valóságos celeb, ebben a sztárságra kihegyezett világban, amiben bárki híres lehet egy napra, még akkor is, ha azzal kell kitűnnie, hogy mennyire agyalágyult.

Lassan eltelt negyven év és a feledésben elkopott Amerigo Tot neve, alakja, művészete. Pécs ugyan őrzi az emlékét egy kiállítással. Budapesten, a Várnegyedben a Koller Galériának hála megtekinthetők Tot emlékei, dokumentumai, szobrász szerszámai, s ha lemegyünk a kicsike kertbe, talán még az életérzés is megragadható, hogy bizony a fenti szintről lenézni a Dunára, a hidakra és a Parlamentre, szembesülni az itt dolgozók kivételes eleganciájával, egy rövid időre hihetővé válik, hogy íme itt is Róma van és bennünk is. Csak Amerigo Tot hová lett szegény? Talán a paraszti származású Tóth Imrévé lényegült át? És felejtésre ítéltetett, mint ősei és azok leszármazottjai.