A fényképezés nem akkor végződik, amikor lenyomod a gombot – mondja a Fotóriporteri Életműdíjas Fejér Gábor

Vál-völgyi Zsúr Alcsúton június első hétvégéjén
2022-05-23
Alvásproblémákat okoz a globális felmelegedés világszerte
2022-05-24
Show all

A fényképezés nem akkor végződik, amikor lenyomod a gombot – mondja a Fotóriporteri Életműdíjas Fejér Gábor

Szinte véletlenül lett fotós a minap Fotóriporteri Életműdíjjal kitüntetett fotóriporter, Fejér Gábor, aki szerint a szakma becsülete jócskán leromlott, hiszen ma már mindenki úgy gondolja, hogy képes a mobiljával jó képeket készíteni. Fényképezni viszont nem lehet pártszimpátia alapján, a fotósok közé ezért nem is szivárgott be a politika.

Igaz, hogy a lustaságodnak köszönhetted, hogy fotós lettél – kérdezem Fejér Gábort, akivel 19 évig egy szerkesztőségben dolgoztam.

Annak is, meg a szerencsének, ami végig kísérte az egész pályámat. Mivel már az általános iskolában tudtam, hogy nem akarok reáltárgyakat tanulni egy komoly gimnáziumban, jól jött, hogy a rajztanárom annyira felkészített, hogy bekerültem a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába, ahol azért grafikusnak és ötvösnek nem, de fotós szakra felvettek. Ugyan korábban apámtól kaptam egy Boksz-Tengor kamerát, de ha talán 5 kockát csináltam vele, úgyhogy semmi közöm nem volt a fényképezéshez. A Kisképzőben, mert így hívták az iskolát, az első másfél évben csak unalmasnak tartott elmélet és laborálás volt, amiről persze utólag kiderült, hogy nem véletlenül sulykolták belénk. Amikor aztán végre fényképezőgép közelébe kerültem, valami megmozdult bennem és elkezdtem érezni, nem is olyan hülyeség ez a fényképezés. Harmadikra már tudtam, hogy ez az az út, amin érdemes továbbmenni, B tervem nem volt. Már akkor egy újsághoz szerettem volna kerülni, de a lapoknál minden állás betonba volt öntve, ezért az elhelyezkedés elég kilátástalannak látszott.

A szabadság lehelete

Akkor hogyan sikerült a sajtó közelébe kerülnöd?

Még harmadikos koromban filmesek tartottak válogatást a Petőfi ’73 című alkotáshoz és engem is kiválasztottak a film dekorációjában való nyári közreműködésre. Ott ismerkedtem meg Kende Jánossal, a kiváló operatőrrel, aki nagyban segített vizuális látásmódom alakításához. Megértette velem, amit a keresőben látok, az az én felelősségem. Ez a fegyelem és precizitás pedig a fotóriporteri szakma alapkövetelménye. Jövőre lesz ötven éve, mégis ma is beleborzongok. Olyan szabadság vett körül minket azon a nyáron Pápán a filmforgatáson, ami még az átlagosnál sokkal szabadabb Kisképzős légkört is felülmúlta. Azt már nem is említem, hogy ott ismertem meg a feleségemet, akivel 44 éve vagyunk házasok. Érettségi után aztán rutinból jelentkeztem az Iparművészeti Főiskolára, de persze nem vettek fel. Első munkahelyem az ÁFOR ásványolajkereskedelmi cég dekorációs műhelyében volt – grafikusként. Egykori képzős tanáraim a segítségével aztán bekerültem gyakornoknak a fotózás akkori legfontosabb műhelyébe, az MTI-be. Itt olyan élő legendák dolgoztak, mint Keleti Éva, Molnár Edit, Benkő Imre, Petrovics László, vagy Friedmann Endre.

Akkor innentől már rajta voltál a sínen…  

Nem egészen. Az MTI-től nem volt lehetőség a továbbjutásra, amit az MÚOSZ iskolába való beiskolázás jelentett, mert sorban álltak a jelentkezők. Amikor viszont behívtak katonának, az egyik főnököm, Pálfai Gábor elintézte, hogy a kiképzés után a Határőr című laphoz kerülhessek fotósnak. Itt is volt jó felszerelés, kiváló fotólabor és ők a leszerelés után polgári alkalmazottként jó fizetést adtak és beírattak az újságíró iskolába. Ha akkor visszamegyek az MTI-hez, akkor ma valószínűleg nem beszélgetnénk. Ekkortájt alakult meg a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója, ahová a MÚOSZ-beli tanáraim, Gera Mihály, Szalay Zoltán, Féner Tamás, Schwanner Endre és Tóth József meghívtak alapító tagnak. Itt kellett elkészíteni egy nagyszabású bemutatkozó munkát és az enyém az Éjszakai Műszak címet kapta, amelyben a szövőnők és a bártáncosnők élete közti párhuzamokat próbáltam ábrázolni.

Ékszakai Műszak

Ez lett a szakmába való igazi belépőm, mert az anyagot Stúdió kiállításának részeként, nagy szakmai és -közönségsikert aratva mutatták be az akkori Munkásmozgalmi Múzeumban. És ezt látta meg Rédei Ferenc, aki akkor a Népszava fotórovatát vezette és áthívott magához. Teljesült az álmom, és a Határőrtől átigazoltam a Népszavához, ahol már ott volt a sín…

Egy fotós akkor milyen felszereléssel dolgozott és mennyire volt szüksége tudni mondjuk laborálni?   

A kezdeti időkben még kelet-német gépekkel, ORWO és Forte filmre dolgoztunk de az MTI-nél is NDK-s Pentacon Six-et kaptam, a Határőrnél viszont már komoly nyugati gépek voltak jó minőségű nyugati nyersanyaggal. Persze a fotósok egy része akkor sem tudott laborálni, pedig a fényképezés nem akkor végződik, amikor lenyomod a gombot. Meg nem is akkor kezdődik. Ideális esetben a fotósnak a laboránsi szakmát is birtokolnia kell, bár egy állandóan rohanó fotóriporternek erre nem nagyon volt se ideje se lehetősége. Sok kiadónál központi labor működött, a fotóriporterek nem is kapták meg a filmet. Amikor a Népszavához kerültem, végre bármikor bemehettem a laborba lenagyítani a képeimet és a legkorszerűbb Nikon felszereléssel dolgozhattunk.

De a digitális korban ez mind a múlté… 

Szerintem igen. Filmes gépet már csak az használ, akinek „becsípődése” van, ezen nőtt fel és valamiért idegenkedik a digitális technikától. Egy Leica gépből kijövő negatívok és az azokból készült felvételek azért még most is szíven ütik az embert. Még mindig az a fényképezés csúcsa. Nem véletlen, hogy a Leica csinált egy olyan méregdrága digitális gépet, amivel csak fekete-fehér képeket lehet készíteni.

Egy baráti versenyszakma

Én a fotóriporterek világát igencsak barátinak láttam, annak ellenére, hogy ez nagyon is versenyszakma…

A rovatban igazi műhelymunka folyt, Rédei nagy súlyt fektetett arra, hogy a munkákat megbeszéljük egymással, egymástól tanultunk, sőt volt hogy ő tőlünk, de ezt nem szégyellte. Ezért tényleg jó kapcsolatok alakultak ki közöttünk, miközben tényleg nagy volt a verseny.

Rédei Ferenc

Ő sulykolta belénk, hogy ha kimegyünk egy eseményre, nem a kollégákkal csevegjünk, mert nem úgy fogunk eredményeket elérni. Egy protokoll eseményen a jó helyezkedés is fontos, így első menetben mindenki saját magáért harcol. Egy Kádár-Gorbacsov találkozón emlékszem, egy kolléga elénk furakodott, s a kormányőr a fényképezőgépe szíjánál fogva húzta vissza. De nem volt ritka, hogy egymásnak adtunk kölcsön objektívet az eseményen. A Népszavás időben a Magyar Hírlap volt az igazi konkurenciánk, meg persze az MTI, amelyik sokszor helyzeti előnyben volt velünk szemben, mert sok eseményre csak őket engedték be.

Egy másik híres kép: Margaret Thatcher a Nagyvásárcsarnokban

Mégis a következő nagy korszakod a Népszabadsághoz fűzött. A Népszavától egyből odamentél?

Nem így volt. A Népszabadságnál nyilvánvalóan megelégelték, hogy nem versenyképes a fotóanyaguk, így áthívták Rédeit, és szabad kezet adtak neki, hogy ott is építsen fel egy ütőképes fotórovatot. Ekkor három évig vezettem az elárvult fotórovatot a Népszavánál, ami Rédei után, az egykori kollégákkal nem volt egy fáklyásmenet. Ezután 11 év után kalandvágyból elhagytam a biztos állást majd a rendszerváltás előszeleként egymás után több, gyorsan megszűnt hetilapnál, magazinnál dolgoztam, mint például a Világ vagy a Köztársaság. Sőt, majdnem elszegődtem a Reformhoz, amikor Rédeinek hosszas halogatás után sikerült elérnie, hogy felvegyenek képszerkesztőnek a Népszabadsághoz, ahol 19 évet töltöttem.

Fotóriporter, rovatvezető, képszerkesztő. Melyiket szeretted a legjobban?

Épeszű ember fiatalon nem akar rovatot vezetni. A rovatvezetésnél kevesebb a lóti-futi, de sokkal nagyobb a felelősség és két irányból van nyomás az emberen. Képszerkesztőként viszont, legalábbis a Népszabadságnál kissé kiiratkoztam a fotós szakmából és ez néha okozott konfliktusokat. Annyi jó munka azért nincs ebben a szakmában, hogy mindenki „jól tudjon lakni”, s ott volt a sok jó fotóriporter, nem is azért vettek föl, hogy én fotózzak. Nem is vette volna jól ki magát, ha én választom ki a képeket és a magamét teszem be. Ezért is nagyszerű érzés az Életműdíj, hiszen a szakmám felét íróasztal mellett töltöttem. A három együtt adott ki egy egészet, egész pályám alatt szerencsés voltam, mert olyan munkával biztosíthattam a családomnak a megélhetést, ami örömet szerzett.

A fotózás átalakulása

A frusztrációból azért néha sikerült kitörnöd…

Gera Mihály, a Mai Manó hajdani művészeti vezetője, aki tanárom és mentoromként nagyon sokat segített a szakmai fejlődésemben, a Fényképtár című sorozatának az egyik kötetét velem készítette el, ami nagy megtiszteltetés, és mint utólag kiderült, szinte mentőöv volt számomra. Az ezt jegyző kiadó egyik vezetője ugyanis kitalálta, hogy a sorozatban megjelent kiváló fotósokkal rendez nyári szociofotó tábort, amelyekben örömmel vettem részt, hiszen ismét fényképezhettem. Az ott készült fotókból több kiállítás és könyv is született. Egy szerencsés véletlen kapcsán a Népszabadságtól kijutottam Moszkvába, s az ott készült anyag díjakat nyert a sajtófotó pályázaton. Elutazhattam Kínába és New Yorkba, de ezzel ki is merültek a fényképezési lehetőségeim a Népszabadságnál. Azért az jól esett, hogy amikor Rédei Feriről készült egy egész oldalas anyag, akkor engem kért meg, hogy elkészítsem a portréját…

New York

Ebben az időben készült el egyéni látásmóddal készült könyved a budapesti hidakról. Miért épp a hidakra figyeltél fel?

Egyrészt mert kéznél, azazhogy közel voltak, ugyanis a Kossuth téren lakom. Mondtam, hogy lusta vagyok…

A Hídak c. könyvből

Mit szólsz, hogy ennyire megváltozott a szakmád? Nemcsak műszakilag, hanem mert ma már egy mobillal bárki azonnal készíthet képet, ami akár pillanatok alatt bejárja a világsajtót.

Szlukoványi Tamás, a Reuters fotós főnöke mesélte, hogy a híres 2005-ös londoni metrós robbantáskor utasították először a fotósokat, hogy a mobiljaikkal fényképezzenek és azonnal küldjék a képet. Mára már minden a gyorsaságról szól. Aki először adja a képet, az nyer és itt már szó sincs a minőségről. Mindenkinek ott a zsebében a mobil, amely olyan fejlődésen ment át, hogy a legújabbak felveszik a versenyt egy komolyabb fényképezőgéppel. Egy csúcsmobil akár sok képkocka elkészítése után a legjobb részletekből egy pillanat alatt összerakja a tökéletes expozíciót. Ilyesmit korábban photoshoppal komoly szakértelemmel is nagyon macerás lett volna elkészíteni, laborban pedig esély sem lett volna rá. Az internetes portáloknál dolgozók arra panaszkodnak, hogy a nyomtatott lapoknál meglévő időfaktor teljesen eltűnt, az eseményekkel szinte egyidőben kérik a képeket. Emiatt sokszor hamarább otthagyják az eseményeket és lemaradnak egy még jobb képről.

Hogy érinti ez a szakma rangját?

A leromlásához vezetett, pedig ma is kiváló a fotóriporteri gárda. Ha egyre több ember gondolja, hogy én is tudok ilyen képet készíteni, akkor mi ebben a kunszt. Ez pedig a fotósok megélhetését is nagyon megnehezítette. Külföldhöz képest hazánkban már korábban sem volt értéke a képeknek, most pedig már külföldön sem fizetnek olyan horribilis pénzeket egy-egy képért, mint amit hajdan a Paris Match, vagy a Stern adott. Persze a paparazzi képeknek most is megvan az értékük az ilyeneket közlő és ezekből élő nagy példányszámú bulvárlapoknál, de hazánkban az ilyenfajta fotózás eddig nem volt gyakorlat.

Mi volt a legemlékezetesebb fotózásod?

Kádárt fotóztam egy eseményen és nem fűztem be rendesen a filmet, úgyhogy az első kockára fényképeztem az összeset. Ezt az élményt nem kívánom senkinek, bár ilyen a digitális korban is megtörténhet egy rossz memóriakártyával. A másik pozitív élmény: egy képem Leonard Bernsteinről, akit kinyújtott nyelvvel sikerült elkapnom. Egymás mellett álltunk a magyar hírlapos Bánkuti Andrással az Erkel színházban. Ő úgy meséli, hogy odafordultam hozzá és megkérdeztem, hogy megvan-e. Nem tudta, hogy mit kérdezek. Ekkor megnyugodtam… De mivel a Népszavánál előfordult korábban, hogy a laborban tönkrement már egy tekercs, csak akkor vált biztossá, hogy sikerült a felvétel, amikor előhívták a filmet. Az már csak hab volt a tortán, hogy egy kópiát sikerült szignáltatnom a meghökkent maestróval a dedikálása alkalmával a Rózsavölgyi Zeneműboltban. Ez azóta is a falamon lóg.

A híres Bernstein-kép – dedikálva

Mi a kedvenc témád?

Talán a zene, amit nagyon megszerettem, bár eleinte nem hittem benne, hogy fényképezhető. A művészek és a hangszerek azonban mindezt megváltoztatták bennem. Olyan személyiségekről sikerült nagyobb anyagot készítenem, mint Ferencsik János, Fischer Annie, Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, ezekből szeretnék egy könyvet összeállítani. Még talán Fischer Iván és a Fesztiválzenekar hiányzik.

Kézcsók Fischer Annie-nak Szvjatoszlav Richtertől

 

Miért nem tudott az újságírókkal ellentétben a fotósok közé éket verni a politika Magyarországon?

Ahogy a Hamletet sem lehet jobboldalról, meg baloldalról eljátszani, úgy fényképezni sem lehet pártszimpátia alapján. Fel se merült ilyen közöttünk. A Népszabadság megszűnése után jobboldali lapokhoz is mentek fotósok, ahol tárt karokkal várták őket és senkinek nem jutott eszébe turkálni a zsebükben és köpködni rájuk. A fotóriporterek közé valahogy nem szivárgott be a politika.

Most hol dolgozol?

Nyolcadik éve a Ridikül magazin képszerkesztője vagyok, most már nyugdíjasként. A pandémia miatt két éve nem nagyon tudok fényképezni, de korábban készítettem riportokat, címlapokat. A fiókomnak nem nagyon szeretek dolgozni. Kell valami impulzus, ami kirugdos a lakásból. Mondtam, lusta vagyok…

Comments are closed.

Weboldalunk bizonyos funkcióinak működéséhez és a célzott hirdetésekhez sütikkel gyűjt névtelen látogatottsági információkat. Az Elfogadom gombra kattintva a webhely használatával Ön elfogadja a weboldal sütikre vonatkozó aktuális adatévelmi irányelveinket. További információért kattintson ide.

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close