Karácsony a téli napfordulóra esik, ekkor ünnepeljük Jézus születését. Valódi születési dátumát nem ismerjük, de biztos, hogy nem december 25-e volt. Mégis miért ekkorra tette az egyház a Megváltó „hivatalos” születésnapját? A magyarázat egyszerű. Minden kultúra valamilyen formában megünnepelte a téli napfordulót, a rómaiak a szaturnália ünneppel emlékeztek meg arról, hogy ekkortól már hosszabbodnak a napok, és a kereszténység ezt az ünnepet vette át.
A szaturnáliával a rómaiak Saturnus isten – Jupiter főisten apja – előtt tisztelegtek. A római mitológia szerint Saturnus isten a görög Kronossal azonos. Az antik görög hitvilágban Kronost fia, Zeusz taszította le trónjáról. A rómaiak a görög mitológiai történést továbbszőtték, szerintük a bukott Kronos-Saturnus Itáliába menekült, ahol „megjavult”, és Itália bölcs isten-királya lett, aki megtanította az embereket a mezei munkákra. Az uralma az aranykort jelentette az emberiségnek, ekkor nem voltak háborúk, kereskedés és rabszolgaság. A rómaiak Saturnust a vetések és megművelt mezők védelmezőjének tartották.
A „bűnös” malac a legkedveltebb római ünnep állandó fogása volt
A szaturnália ünnepel ezt az ideális boldog békeidőt elevenítették fel, ezért a hagyományos aktusok, azaz körmenetek, áldozatok mellett számos olyan szokás kapcsolódott az ünnephez, ami kiemelte azt az eleve sok római ünnep közül. A szaturnália a teljes társadalmat érintette, mindenki részt vett benne, szegény, gazdag egyaránt, sőt az ünnep lényege is az volt, hogy a társadalmi rétegek közötti határok erre a rövid időre megszűntek. Ez volt a leginkább várt és szeretett római ünnep, nem véletlen, hogy ahová a rómaiak elvetődtek, azaz a Földközi-tenger vidéke, a Közel-Kelet és Nyugat-Európa rómaiak uralta területei, mindenütt megünnepelték a római közösségek.
Az ünnep hagyományosan az őszi vetés végével, azaz december 17-ével vette kezdetét, és több napig tartott.Vidéken a vetés végével a családfő a háztartás minden tagjával – a szolgákkal és a rabszolgákkal – közösen étkezett, Szaturnusz istennek malacot áldoztak, és maguk is malachúst ettek. Szokás volt, hogy a család tagjai megajándékozták egymást. A malac, mint a bűnös, a szökevény szimbóluma jelent meg, ezért ettek ekkor disznóhúst.
Az első, ősi időkben az ünnep még emberáldozattal is összekapcsolódott, a közösségek megválasztották a „római nép ellenségét”, vagy másnéven a „Káosz Urát”. E kiválasztottakat pár napig kifejezetten jól tartották, kényeztették, majd az ünnep zárásaként feláldozták őket. Ez a szokás a későbbiekben azért finomodott, a kockadobással megválasztott „gúnykirály” megmaradt, de már nem áldozták fel. Az emberáldozatra emlékeztettek azok a kis terrakotta, ember alakú szobrok, amelyeket a barátok, ismerősök adtak egymásnak az ünnep utolsó napján.
Hivatalosan, állami szinten az ünnep Rómában a Fórumon álló Saturnus isten templománál kezdődött, ahol szintén disznót áldoztak. Saturnus istent általában úgy ábrázolták, hogy lábát gyapjúfonallal kötötték meg, ezért ezen ünnepkor a gyapjú kötelet meglazították, jellemezve azt, hogy az isten rövid dőre megszabadult a fogságból.
E napokon általános munkaszünet volt, a hivatalok és a bíróságok, de még az iskolák is bezártak, és a világ „kifordult magából”. A tolvajlásokat, kisebb rendbontásokat nem büntették. Az ünnep alatt egy napig a rabszolgákat uraik szolgálták ki, akik viszont gazdáik ruháját viselhették.
Az ünnep utolsó napján volt az ajándékozás
Extrémebb ünneplés is előfordult, ugyanis ebbe az időszakba az is belefért, hogy az utcán az emberek meztelenül szaladgáljanak, lerészegedve énekelve műveljenek olyasmit, amit az év más napjain szigorúan büntettek. Szabad volt a szerencsejáték és egyéb kicsapongások sora is. Az ünnep alatt akkora volt a hangzavar Rómában, hogy állítólag Plinius külön hangszigetelt szobát építtetett magának, hogy ekkor is tudjon dolgozni.
Persze nem mindenki vigadozott hangosan az utcákon, de a szolidabban ünneplők is feldíszítették az otthonaikat koszorúkkal, virágokkal. Az ünnep utolsó napján került sor az ajándékozásra. Elsősorban nem is csak a családtagok ajándékozták egymást, hanem a barátok, valamint a kliensek és a patrónusok (a római korban a szabadok között létrejövő függőségi viszonyban lévők) között volt általános az ajándékozás. Gyakori volt a kúp alakú gyertya, amely a fény visszatértét szimbolizálta, és ahogy említettük, ilyenkor cseréltek gazdát a signillaria-k, azaz a kicsi, ember alakú terrakotta figurák, de ezen túlmenően akár nagyon drága ajándékokat is adta egymásnak az emberek.
A szaturnáliát általában december 17 és december 25-e között tartották, ám Augustus császár rendeletileg 3 napban maximálta, de a későbbi császárok még két extra nappal kiegészítették azt.
A szaturnália Róma minden tekintetben egyik legkedveltebb és legvidámabb ünnepe volt. A kereszténység térhódításával párhuzamosan a pogány rómaiak egyik félelme az új vallással szemben éppen az volt, hogy akkor nem ünnepelhették volna meg a szaturnáliát. A korai keresztény egyház ezért rendkívül pragmatikusan járt el.
Krisztus vélhetően évekkel korábban áprilisban született
Mivel a szaturnália úgy is a fény születésének az ünnepe, az egyház a 4. században egyszerűen átvette az ünnepet, és Jézus hivatalos születésnapjává tette azt. Mai tudásunk szerint Jézus nem Kr. u. 1. – mivel az időszámításban nincs 0. év, a Kr.e. 1 után Kr.u. 1 következik – december 25-én született, mai tudásunk szerint évekkel korábban és vélhetően áprilisban.
A keresztény karácsony számos elemet is átvett a szaturnáliából, leginkább a közös ünnepi étkezést és az ajándékozás szokását. Az már más kérdés, hogy „hivatalosan” nem a családtagok ajándékozzák egymást, hanem kultúrkörönként eltérően a Mikulás, vagy a kis Jézus – esetleg valamely más szent – hozza az ajándékot.
