A letisztult modernség után ismét jön a díszítési vágy – az építészet színeváltozása

Szeptember elején kezdődik a Koreai Kulturális Fesztivál Budapesten
2023-08-27
Új, ingyenes munkafüzetek támogatják az iskolai pénzügyi nevelést
2023-08-28
Show all

A letisztult modernség után ismét jön a díszítési vágy – az építészet színeváltozása

Tele vannak tervekkel, víziókkal, és nem rejtik véka alá a véleményüket a világ változó arcairól és a kirajzolódó veszélyekről sem. Formálják jövőbeni környezetünket. Terveznek társasházat, bölcsődét, digitális élményközpontot, templomot, egyikük Pannonhalma főépítésze, részt vesznek Sopron város nagyszerű múzeumi negyedének rehabilitációjában is. A Győrben működő CANArchitects fiatal építészcsapatából Élő Józseffel, az egyik alapító taggal beszélgettünk térérzetről, díszítésről, sokkoló építményekről, virtualitásról.

Élő József

Élő József

Önök egy új iskolát terveztek vidéken, a legkorszerűbb oktatási formákra alkalmas, variálható terekkel, amelyekben most meg is kezdődik a tanítás. És a szakma is, a laikusok is egyöntetűen dicsérik nagyszerű építményüket. Nem minden nap büszkélkedhet ilyesmivel egy fiatal mérnökcsapat.

Nagyon fontos számunkra ez az iskola, tavaly terveztük és idén megépült. Egy nyári tábor során már megtapasztaltuk a gyerekek reakcióit, nagyon szerették. Egy kis közösségnek készült a magyar-osztrák határ mellett, Szentpéterfán, és a helyiekkel együtt terveződött. Nagyon hiszünk a közösségi tervezésben, vagyis abban, hogy nem csak a tervezőasztalnál dolgozik együtt a csapatunk, de az építtetőkkel is közösen alkotjuk meg a tervet. Építészként a valós igényeket próbáljuk letapogatni, megismerni, és abból tervezni a lehető legjobb épületet.

Építész létükre még egy oktatással összefüggő konferenciát is szerveztek a napokban, méghozzá kültéren. Mi volt ennek a célja?

Nemcsak oktatási terek tervezését végezzük, már egy ideje foglalkozunk közvetlenül gyerekekkel is, a térszemléletüket szeretnénk alakítani, fejleszteni. A pedagógusoknak hasznos módszereket ajánlunk kinti, a szabadban megtartandó órákra, hogy érzékenyebbé tegyük a gyerekeket a környezetükre. Nem mindegy, hogy az ember hogyan látja maga körül a természetes és az épített környezetet. Mit vesz észre, mi tetszik neki, mi az, amiben jól érzi magát. Ezekkel a kérdésekkel a környezetpszichológia tudománya már egy ideje foglalkozik, mi építészként tudjuk hozzáadni a magunk tudását. Ide tartozik a Bazaltiskola nevű projektünk is. A Bazaltiskola az Európa Kulturális Fóvárosa által meghirdetett program. Az volt az ötletünk, ha már Veszprém és környéke a helyszín, ahol vannak Tanúhegyek, legyen ott Bazaltiskola. Először kimentünk a gyerekekkel és mindenki örökbe fogadott egy követ, egy szikladarabot, haza is vitte, otthon gondoskodott a méltó elhelyezéséről, majd a következő foglalkozásra újra elhozta, és akkor elindultak a beszélgetések az anyagok építészeti felhasználásáról és kapcsolódó témákról. Ezzel is próbáltuk érzékenyíteni őket a környezet iránt. A foglalkozások során nagyon sok tanárral meg iskolával kerültünk kapcsolatba a Balaton-felvidéken, és a konferencián arról beszélgettünk, hogyan lehetne az oktatást a kültéri tanítással gazdagabbá tenni.

Iskola Szentpéterfán

Iskola Szentpéterfán

Terek és érzetek

Az ilyen programokkal tulajdonképpen a felnövekvő nemzedékek vizuális kultúráját akarják elmélyíteni? A tapasztalat szerint a magyar közönség ízlése, befogadóképessége általánosságban kicsit konzervatív a kortárs építészet terén.

Remélem, nem hangzik fellengzősen, de mindenki valahogy „beleérzi” magát egy-egy térbe. Egy épület térbeli formája a bensőnk mozgásainak az eredménye, a térérzékelésünk tulajdonképpen a kiterjesztett valónk. És ez nem csak a tervezőre vonatkozik, közös emberi tapasztalás. Ezért van, hogy egy-egy monumentális templomi térben a legtöbben megrendülést érzünk, vagy mondjuk egy modern sportlétesítményből a léptéke és a karaktere okán erő sugárzik felénk. Theodor Lipps német filozófus-pszichológus a 19-20. század fordulóján a „beleérzést/beleélést” úgy határozta meg, hogy azokat az érzéseket, amelyeket egy-egy forma, tárgy vagy épület kivált belőlünk, hajlamosak vagyunk visszavetíteni az adott tárgyba és térbe, és ily módon szinte eggyé válunk velük. De az, hogy jól érezzük-e magunkat egy adott térben, vagy, hogy egy épület tetszik-e nekünk, az nyilván a szépség és a jóság fogalmainak különböző értelmezéseivel függ össze. Persze nagyon nehéz definiálni például azt, hogy mitől látunk szépnek valamit. Olykor a ráismerés, a már látott és az idegpályáinkon keresztül belénk áramlott vizuális információk, vonalak és formák okoznak meghitt örömérzést, máskor meg éppen a váratlantól, a lenyűgöző újdonságtól ámulunk el. Mérnöki és egyetemi tanítási munkánk során rájöttünk, hogy fontos lenne edukálni az embereket a terek és formák tudatos érzékelésére. Természetesen a szónak jó értelmében. Tehát nem úgy, hogy mi aztán megmondjuk nekik a tutit, hanem, hogy rányítjuk a szemüket a természeti és az épített környezetre. Már kicsi kortól kezdve olyan alkalmakat teremtünk, amikor tudatosan össze tudják hasonlítani a különböző formákat, meg tudják tapintani a különböző felületeket, anyagokat, érzékelik a fényhatásokat, megérzik egy-egy tér sugárzását, illatát. Hiszen például egy frissen burkolt, faburkolatú tér minden ember számára jól érzékelhető: De jó illata van ennek a fának!

A huszonegyedik század modern anyagai és csúcstechnológiái között még ugyanolyan jelentősége van az úgynevezett organikus építészetnek, mint korábban?

Úgy gondolom – és valószínűleg sokan a fiatal építészgenerációból hasonlóan vélekednek –, nem az a fontos, hogy az organikusság feszített határok között, túl erőszakosan nyilvánuljon meg, hogy hú, most aztán legyünk nagyon organikusak. Egyszerűen a tervezés során érzékenynek kell lennünk mindenre, ami körbevesz bennünket, és az érzékenységben benne van az organikusságnak is a gyönyörűsége, hogy anyaghasználatban, formákban merjünk mintát venni a természetből, és azon kívül mindenből, ami az emberi kultúra része.

Díszítéstől a minimálig és vissza

Tulajdonképpen milyen fázisokon ment keresztül az építészet a huszadik század második felétől napjainkig?

A huszadik században, nyilván, ahogy telítődtünk a „neoizmusok”, az eklektika, a szecesszió változatos szépségével és díszítettségével, ezek ellenhatásaképpen az építészetben megjelent a modernizmus. A legfontosabb dolog Frank Lloyd Wright nevezetes Vízesésháza volt, amely a mellett, hogy megszabadult a sallangoktól, egészen új szemléletet is hozott.  A modernizmus nem csak azért volt újszerű, mert a funkciót, a célszerűséget állította a középpontba. A modernizmusnak volt az első határozott víziója arról, hogyan lehet a „dobozokat” szétbontani, az építészeti teret újraformálni, a határait lebontani, eltüntetni, lebegővé tenni. Az újfajta látásmód azt célozta, hogy szabadon bejárható tereket nyerjünk. És aztán a posztmodern volt az, ahol gyakorlatilag kulturálisan visszacsipegettünk – egyébként éppen a különféle formák iránti vágyódásunk és érzékenységünk hatására – bizonyos formákat, díszítéseket, építészeti gesztusokat, vagyis kezdtük visszagazdagítani az építészetünket. Előhoztunk korábbi eszköztárakat. És nagyon izgalmas, hogy napjainkban, gyakorló építészként gyakran érzem azt, hogy van bennünk, fiatal építészekben újra díszítési vágy. Jó értelemben persze megmaradt az egyszerű tisztaság igénye, de azt hiszem, már túl vagyunk az úgynevezett „letisztult modern” jelzővel illetett minimál építészeten, amely sok vitathatatlan érték mellett, olykor elég sivár és rideg épületeket is szült.

Győri társasház átriuma

Győri társasház átriuma

Valójában a funkció maradéktalan beteljesítése vagy az esztétikum adja egy épület értékét?

Azt hiszem, előbb-utóbb az lesz a trend, hogy nem esztétikai alapon, hanem használati alapon fogjuk megítélni a házakat. Számunkra nagyon fontos, hogy a csapatunk mindig belülről építkezik. A teret használó ember, vagy közösség irányából, kifelé. Azt szoktuk mondani, nem baj, ha csúnya a homlokzat, mert, ha a használó felől építkezünk, a funkcióját igazán betöltő, jó épület széppé válik. A belső használatnak kell hatnia a külső formára. Az semmiképpen ne legyen, hogy az építész elkezdi az egóját előre tolni, felturbózza a homlokzatot, aztán benn meg majd lesz valahogy.

Nem az az ideális, ha ezt a kettőt egyszerre, egymást támogatva fejlesztik? Ha már az a csodás adomány van az építész kezében, hogy valami maradandót teremthet, legyen az – természetesen a funkció elsőbbségének figyelembevételével – kívülről is különleges.

A belülről építkezés természetesen nem zárja ki a szépséget, a tervezői ötleteket. De nagyon nem mindegy, hogy egy belvárosi foghíj beépítéséről beszélünk, vagy egy zöldmezős beruházásról, ahol valami vadonatújat lehet teremteni, vagy éppen egy barnamezősről, ahol a már meglévő architektúrát kell kiegészíteni. Emlékezzünk, mekkora vita robbant ki nálunk néhány évvel ezelőtt még a szélesebb közvéleményben is, amikor Zaha Hadid, az azóta sajnos elhunyt iraki származású, Londonban élt sztárépítész egy lenyűgöző, fényes épülettömeget tervezett a budapesti Szervita tér közepére, amely agyonnyomta volna az ott álló templomot és a többi szép és értékes régi épületet. Összecsaptak a meghökkentés és a visszafogott elegancia hívei. Aztán Hadid módosított valamelyest, de a kirobbanó gazdasági válság miatt az a szerényebb terv sem tudott megvalósulni. Persze mindig lesznek építészzsenik, akik, ha a körülmények megengedik, valami egészen egyedi építménnyel hagyják ott a kezük nyomát. Ezek megépítése azonban rendkívül sokba kerül és rendszerint csak kormányok, vagy nagyvárosok engedhetik meg maguknak, hogy egy lenyűgöző formájú új koncerttermet, múzeumot, sportcsarnokot vagy hidat építtessenek, illetve sikeres bankok és nagyvállalatok, hogy meghökkentő székház emelésével növeljék a presztizsüket.

Valóság és virtualitás összeolvad

A digitális eszközök intenzív használata, a virtuális tér megjelenése hogyan befolyásolta az építészetet?

Nap mint nap alakítja ma is, ez egy folyamat, amiben benne vagyunk. A virtuális tér beköltözött a lakótereinkbe.  A családi házak tervezésénél már volt olyan kérés, hogy legyen dolgozószoba, de kerüljön az alagsorba, és ne legyen rajta ablak, mert nincs szükség rá. De a legnagyobb veszély, hogy a virtualitás átformálta a tértudatunkat. Mert amikor kinyitjuk a laptopot és valamiféle virtualizációba keveredünk, elveszítjük a valóságos tértudatunkat, átmegyünk egy furcsa digitális tértudati állapotba. Testetlenné válunk és a virtuális térben úgy ugrálunk, ahogy akarunk, úgy tervezhetünk, ahogy akarunk, akár metavárosokat építhetünk mindenféle következmény nélkül. Hiszen ott nincs felelősség, nincs gravitáció, nincs anyagszerűség, nincs lehetetlen. Ott épülhet űrváros, az épületeket megformázhatjuk a bolygók vagy a csillagok mintájára. Elképzelhető, hogy egyszer, visszatérve a valóságba, már nem tudunk különbséget tenni, és itt is ilyen lehetőségekre, ilyen építményekre vágyunk majd.

A világban jelenleg egyszerre mintha két ellentétes tendencia érvényesülne. Egyfajta biztonságkereső bezárkózás, elkülönülés tapasztalható, az emberek kertes családi házakba menekülnek, ugyanakkor a virtuális térben a tömeges együttlét és kitárulkozás zajlik.  Egyesek megavárosokat terveznek, több millió lakóval. Hogyan működhet ez a két tendencia egymás mellett?

Az emberben belül küzdelem zajlik. Egyrészt szeretünk sétálni a kerti fűben, madárcsicsergést hallgatni. És ezeket naponta megtapasztalni és élvezni. De nyomban utána meg azon gondolkozunk, hogyan hozhatnánk létre különleges virtuális metavárost, ahol az avatárunkkal elmegyünk például a virtuális moziba a virtuális barátnőnkkel és gyakorlatilag mindent felépíthetünk, mindent elérhetünk, amit csak akarunk. Nagy kérdés, hogy a terek kitágulásának, a falak leomlásának illúziója tud-e olyan nagyot torzítani a személyiségünkön, ami már visszafordíthatatlan. Feltehetőleg igen, és ez ijesztő. Abban reménykedem, hogy az offline létezés már ma egyre divatosabbá válik, ha az emberek felfedezik a veszélyt. Mert az, hogy a virtualitás beépül az életünkbe, feltehetőleg rontani fogja a valós testi és lelki állapotunkat is. Olyan vágyaink lesznek a valós térben is, amelyek a virtuális világból jönnek. Talán, ha a két világot erős, drasztikus váltással, tudatosan szétválasztjuk az életünkben, az jobb megoldás, mint a kettő összemosása.

Hubertus kápolna Göbösmajoron

Hubertus kápolna Göbösmajoron

Fő a meghökkentés!

Milyenek lesznek majd ön szerint a jövő különleges építményei? Mihez fognak hasonlítani, az égitestek formáihoz, valamiféle űrbeli térélményhez, vagy az általunk elképzelt virtuális világ teremtményeihez?

Bár vannak kiváló kezdeményezések szerte a világon, ilyen például a milánói Bosco Verticale, a Függőleges Erdő, ahol fák százait ültették egy toronyház emeleteire, hogy az emberek közelebb legyenek a természethez, és ennek mintájára ilyet már máshol is terveztek, úgy gondolom, hosszú távon inkább a virtuális hatás eredményképpen, a drámai térélmény irányába megyünk el. Ez már most sok helyen látszik az építészetben. Például, amikor üveghidat építenek a kanyon fölött Japánban.  Egy olyan téri helyzetet hoznak létre, hogy a látvány, a vizualizáció sokkoljon. Totálisan természetellenes, hogy állok ezer méter fölött egy üveglapon. Nem következik sem az ember ősi működéséből, sem az építészet tektonikus működéséből. Tehát most is látjuk, hogy ez a fajta meghökkentő építészet, minden szempontból a lenyűgözést, a hatást célozza.

Tud a nemrég elkészült, ismert középületek közül olyat említeni, amelyik példa lehetne a funkcionálisan is jó, ugyanakkor különleges, de nem sokkoló épületre?

Szerintem a Magyar Zene Háza pont ilyen. Kiváló példája annak, hogy a funkció és az esztétikum milyen erősen képes összefonódni, és ez mekkora örömet okoz az embereknek. Finom tetőzetével, nyitott, lenge tereivel harmonikusan beleolvad a Városliget fái közé. Ebben az épületben a formavilág, a hely és az épületet látogató közösség nagyon egyben van.

Cikk küldése e-mailben

Comments are closed.