A második honalapító újra felépítette az országot, de oligarchákat hagyott hátra

Orosz lista a mai ukrán veszteségekről
2024-03-17
Putyin fölényesen nyerte a választás és a háború folytatását ígéri
2024-03-18
Show all

A második honalapító újra felépítette az országot, de oligarchákat hagyott hátra

A magyar történelemben IV. Béla Árpád-házi királyunk kapta az utókortól ezt a nem mindennapi jelzőt. Őt a katasztrofális következményekkel járó 1241-es muhi csata veszteseként emlegetik az iskolai történelemkönyvek. Egyes vélekedések szerint vereségét tetézte azzal, hogy gyáván elmenekült a csata vége előtt, otthagyva katonáit. Ez persze nem igaz, de hogy a végére járjunk a valóban gyászos végű és Magyarország számára végső pusztulással fenyegető eseményeknek, legalább két évtizedet vissza kell lépnünk, hogy megismerjük az előzményeket és a cselekedetek mozgatórugóit. Ebben Zsoldos Attila történész, az MTA rendes tagja, címzetes egyetemi tanár, az Árpád-kor nemzetközi ismertségű kutatója van segítségünkre.

Zsoldos Attila

Zsoldos Attila
Forrás: Wikipedia

Legalább az Aranybulla idejéig (1222) kell visszalépnünk történelmünkben, valamint IV. Béla és apja, II. András kapcsolatának kérdéséig, hogy kellő alapokról értelmezhessük ezt a második államalapítást. Egyetért ezzel a kiindulóponttal?

Sőt, még annál is korábbra, mert az akkor még herceg Béla először 1214-ben kerül szembe apjával. Ekkor még 8 éves gyermek, és abban, az Árpád-korban visszatérően ismétlődő helyzetben találja magát, amikor az uralkodóval szembekerülő elit a dinasztiában keres valakit, akit maguk előtt tolva próbálkoznak a számukra kedvező politikai változásokat elérni. Ezt abból a levélből tudjuk, amelyet a király (II. András) írt és küldött a rendkívül ambiciózus és sokoldalúan felkészült III. Ince pápának. Benne azt írja, hogy közösítse ki azokat a „konkolyhintőket és elvetemült összeesküvőket” (egyházi és világi vezetőket!), akik arra szövetkezek, hogy az ő királyi akarata ellenére, még az ő életében megkoronázzák a fiát, Béla herceget.

Apa-fiú konfliktusok

De végül megkoronázták, nem?

Valóban, tudnunk kell azonban, hogy a magyar történelemben ugyanúgy, mint a középkori Európában, megesett, hogy a király még a saját életében megkoronáztatta fiát, éppen abból az indítékból, hogy ha bármilyen tragikus dolog történne vele, akkor legyen felkent utóda. Az 1214. évi eset azért számít különlegesnek, mert bizonyosan az apa akarata ellenére történt, azt azonban, hogy végül miként lehetett rávenni II. Andrást fia megkoronázására, források híján, nem tudjuk. Az Aranybulla idején már más a helyzet, ekkor Béla már felnőttnek számított, és az Aranybullától teljesen függetlenül, már annak kiadása előtt volt egy komoly konfliktusa az apjával. Ugyanis Béla herceg 1220-ban összeházasodott az apja által görög földről hozott Laszkarisz Máriával, de 1222 tavaszán a király a pápához fordult, hogy érvénytelenítse ezt a házasságot.

Olyan feleség kellene ugyanis a leendő királynak, aki nagyobb hasznot hajt az országnak. A pápa végül nem járult ehhez hozzá, és Béla sem akart megválni Máriától. Közel ötven éves harmonikus kapcsolatuk, amely minden megpróbáltatást átvészelt, jól mutatja, tanúsítja e házasság értékét.      

És ez szembeállította az apjával?

Igen: ahogy említettem, már az Aranybulla kiadása előtt megvolt a konfliktus, az Aranybulla körüli bonyodalmak csak növelték a bajt. Béla ekkor már nem csak az elégedetlenkedők előretolt pajzsa volt, hanem alkalmazkodott ehhez a szerephez és élére állt az elégedetlenkedőknek. Apja azonban ügyes politizálással véget vetett a zűrzavarnak.

Végül is mit jelentett az Aranybulla a királynak és mit jelentett a főuraknak?

Az Aranybulla beleillik a XIII. század első felében lezajlott európai változásokba, amelyek más országokban is feszültségeket szültek az uralkodók és a főurak közt.

Erősen leegyszerűsítve: ha az uralkodónak súlyosabb konfliktusai támadnak az alattvalóival, akkor abban látja a megoldást, hogy kiad egy nagy szabadságlevelet, amely a lehető legtágabban rendezi az uralkodó és alattvalói viszonyát és ezt követően megnyugszanak a kedélyek. Itt is erről volt szó. Ez az okmány az én felfogásom szerint (és a közhiedelemmel ellentétben) nem a király politikájával szemben elégedetlenek téziseit és kívánságait foglalja össze, hanem a király saját, addigi politikájának az ügyesen megfogalmazott foglalata. Legfontosabb döntéseit törvényerőre emelve, másrészt „könnyű ígéreteket” téve, amelyek azért számítottak könnyűnek, mert nem voltak ellentétesek politikájával, így szándékában is állt betartani azokat.

Mi volt a másik apa-fiú konfliktus?

Ez a birtokadományok kérdése volt. Tudnivaló, hogy II. András igen bőkezűen osztogatott birtokokat azoknak, akiket erre érdemesnek talált. Nézetem szerint ez a király politikájának átgondolt része volt, nem pedig értelmetlen osztogatás. A birtokadományozás ugyanis nem gazdasági, vagy financiális kérdés volt a király számára, hanem hatalmi politikájának a része. Ez követhető abból, hogy kinek adott, kinek pedig nem…

De hát végül is a saját tulajdonából adott…

Természetesen, és rengeteg eladományozható föld volt, ugyanakkor látványos és feltűnő eleme volt II. András politikájának. Annyira, hogy a pápai udvar figyelmét is magára vonta II. András birtokpolitikája, melyet a királyi hatalmat meggyengítő, káros fejleménynek ítélt. Béla herceg, aki a korábbiakban nem mutatta jelét annak, hogy apja birtokpolitikája felkeltette volna érdeklődését, az egyházi törekvések mellé állt, s zászlóvivője lett annak a gondolatnak, mely a király korábbi adományainak a felülvizsgálatát tűzte ki célul. 1228-ban lehetőséget is kapott erre apjától, Béla akciója azonban hamarosan általános birtokvizsgálattá szélesedett, amelyben már nemcsak a korábbi adományok ügyét vették elő. Ez nagy felzúdulást keltett az országban, hiszen a szerzett jogok megkérdőjelezése sosem népszerű. Ugyanakkor haszna is lett ennek a tevékenységnek.

Felzúdulás helyett haszon? Miféle?

A birtok tulajdonjogának igazolásáért oklevelet kellett bemutatni. Ez volt az a korszak, amikor fontos lett az írásbeliség. Nem az írástudók száma nőtt meg természetesen, a birtokosok ellenben ráébredtek arra, hogy felettébb előnyös, ha jogaikat oklevelek – a középkor hivatalos okmányai – igazolják, s így arra törekedtek, hogy ez így is legyen. A királynak végül is sikerült leállíttatnia a herceg túlbuzgóságát, néhány birtokot vissza is adott. Ettől, persze, nem javult a kapcsolatuk. 1235-ben II. András meghalt és Béla léphetett a trónra. A hatalomváltás zökkenőmentes volt, mégis véresre sikerült. Az új király ugyanis mindenkivel, akit csak el tudott érni apja legfőbb bizalmasai, tanácsadói közül, keményen elbánt: volt, akit megvakíttatott, volt, akit börtönbe záratott, hogy ott pusztuljon, a szerencsésebbek külföldre menekültek.

IV: Béla ábrázolása a Képes Krónikában

IV: Béla ábrázolása a Képes Krónikában
Forrás: Wikipedia

A Duna befagyásáig védeni tudták a mongoloktól a Dunántúlt

És akkor kényelmesen, nyugodtan uralkodhatott.

Valóban így lehetett volna, aminek záloga leginkább az volt, hogy Béla, immár királyként, a legtöbb vonatkozásban folytatta apja politikáját.

Életben tartotta apja reformjainak legfontosabb elemeit, melyek átformálták az adók, a vámok, a hadszervezet ügyeit.

Folytatódott az észak-magyarországi, ma zömmel Szlovákiába eső erdős hegyvidékek betelepítése, s ezzel összefüggésben a külországokból érkező vagy már jó ideje az országban élő vendégtelepesek közösségeit pártoló politika, aminek részeként egyre több település nyert el olyan kiváltságokat, amelyek az önkormányzattal rendelkező nyugat-európai városok mintáit követték.

Az egyetlen kivétel a birtokpolitika volt: újra bizottságok járták az országot, felülvizsgálva a birtokjogokat, s ez alkalommal már semmi nem fékezte a birtokvisszavételek lendületét. A felújított akció ismét komoly felzúdulást váltott ki, Rogerius, a tatárdúlás közismert megörökítője kifejezetten azt írja latin nyelvű művében, hogy a király, azaz IV. Béla és alattvalói kapcsolatát a „gyűlölködés” jellemezte, aminek egyik oka éppen a birtokpolitika volt. A tatárjárás előtti időszakban nyoma sincs még annak a tiszteletnek, ami majd évtizedekkel később övezi IV. Bélát.

Ráadásul még ott voltak további problémának a kunok.

Akik már vagy másfél évszázada az ország keleti szomszédai voltak, és ekkor, a mongol hódítások miatt, IV. Béla védelmét remélve a Kárpát-medencébe kívántak költözni.

Ez megtörtént, ám a nagyállattartó nomádok és a már letelepült, földművelő magyarok között mindennaposakká váltak a kisebb-nagyobb súrlódások.

Ezeknek, természetesen, nem vette elejét az sem, hogy a kunok, legalább névleg, megkeresztelkedtek, amiben Bélának még hercegként fontos szerepe volt, amikor Erdély élén állt. Kevéssé ismert, hogy II. András és Béla herceg a kunok számára is kibocsátott egy királyi aranypecséttel megerősített oklevelet, egyfajta kun Aranybullát, ami jogaikról és kötelességeikről szólt.

Amit nyilván hasonlóképpen tartottak be, mint minden más, hasonló megegyezést.

A konfliktusok sokkal inkább az előbbiekben említett, döntően az életmód különbözőségéből szükségszerűen következő ellentétekből fakadtak. Rogeriustól tudjuk azt is, hogy ha valamilyen vita támadt a kunok és a magyarok közt, akkor a magyarok szerint a király rendre a kunok javára ítélt. Így aztán mire a mongol seregek 1240 decemberében elfoglalják Kijevet, s már ott álltak a Kárpátok előterében, a kunok és a magyarok közötti viszony igen feszült volt, amit tetézett, hogy a kun fejedelmet családjával együtt meglincselte a felheccelt csőcselék, amit követően a kunok nagy dúlások, rablások, öldöklések közepette elhagyták Magyarországot a Balkán irányába.

A mongol hadak a létező legrosszabb pillanatban támadták meg Magyarországot, miközben az oszmánok feltűnéséig ez a támadás volt az országot ért legnagyobb katonai kihívás.

Aztán a muhi csatát követően a király szerencsésen meg-, illetve elmenekült. Volt-e bármilyen reménye arra, hogy még visszatérhet, hogy lesz még hová visszatérnie?

Volt. Menekülésének ugyanis az volt a lényege és jelentősége, hogy egy nyilvánvalóan vesztes csatából a hívei kimenekítették és így maradt az országnak királya. Ez azért volt nagyon fontos, mert ebben a korban ő testesítette meg az államot. Megszervezhette a további ellenállást, és ezt bizony megtette a Duna vonalának a védelme révén: a folyó befagyásáig a tatárok nem tudtak átkelni a Dunántúlra, jóllehet a kelet-európai nagy folyók nem jelentettek akadályt számukra a korábbiakban.  Így vált lehetővé, hogy a szerencsésebb országrészek felkészüljenek a vészre, akár az ellenállásra képesnek tűnő települések vagy várak megerősítése, akár a népesség elrejtőzése révén. Esztergom városa elpusztult, de a hegyen épült vár kiállta az ostromot, s ugyanígy a másik ősi királyi város, Székesfehérvár is, ahol a várat mocsár vette körül, ami szintén lehetőséget kínált a sikeres védekezésre.

Ráadásul a muhi csatában nem vett részt a teljes magyar haderő, és ezt mondhatnánk szerencsének is a szerencsétlenségben, mert maradtak, akik védeni tudták a Duna vonalát és a várakat.

IV. Béla menekül a tatárok elől

IV. Béla menekül a tatárok elől
Forrás: Wikipedia

De azután kénytelen volt tovább menekülni.

Amikor a tatárok végül átkeltek a befagyott Dunán, a király tovább menekült, most már családjával együtt, az Adriai-tenger menti Trau (ma Trogir) városába. Üldözői odáig követték, aztán 1242 tavaszán visszafordultak, sőt a teljes mongol haderő kivonult a Kárpát-medencéből. Ennek oka mai napig találgatások tárgya: felmerült, hogy Ögödej nagykán halála volt a háttérben, mások a tatár sereg ellátási nehézségeire gyanakodnak vagy éppen arra, hogy eleve csak az ország kivéreztetése volt a céljuk, hogy egy későbbi támadással annál könnyebben vehessék birtokba a meggyengített Magyarországot.

IV. Béla számára azonban ekkor nem ez volt a fontos kérdés, hanem az, hogy mi lesz az országával. Amit látott és tapasztalt, nem volt mindennapi. A pusztításon túl éhínség, járvány, halottak ezrei, ráadásul a tatárok sokakat, elsősorban az értékes rabnak számító kézművesek közül, magukkal hurcoltak.

Mindezekről Rogerius nagyon érzékletes képet fest, hiszen ő maga is szenvedő részese volt mindennek.

Végvárak nem központi akaratból

És a király? Azt érezhette, amit Kölcsey olyan mély átéléssel írt a Himnuszban? „Halálhörgés, siralom” és „Szerte nézett s nem lelé / Honját e hazában”?

Erről nincsenek forrásaink, de kétségtelen, hogy ettől kezdve egy egészen más IV. Bélát látunk.  Az mutatja igazi emberi nagyságát, hogy képes volt szembe nézni korábbi politikájának teljes csődjével és képes volt felhagyni vele. A tatárjárás után már nem a szerzett jogok visszavonását állította politikája középpontjába, hanem azt, hogy kinek-kinek biztosítsa azt, ami joggal megilleti. Ezekben az években kiderült, hogy nem akármilyen tehetsége van a szervezéshez: rendbe hozta a kincstár ügyeit, s kezdeményező szerepe volt a hatalmas emberveszteség pótlásában a betelepítések pártolása révén.

Német krónikások a tatárjárás idején arról írtak, hogy a háromszáz évig fennálló Magyarország megszűnt, ám IV. Béla és az ország rácáfolt erre az elhamarkodott ítéletre: a tatárjárást követően néhány éven belül a Magyar Királyság újra virágzó ország lett.

Ekkora változást okozhatott az a látvány, az az érzés, hogy egy romhalmaz-ország uralkodója lett?

A gondolkodását változtathatta meg a helyzet. Ezek a képességek, a szervezés tehetsége nyilván korábban is megvolt IV. Bélában, meglehet, egy ilyen hatalmas trauma kellett ahhoz, hogy képességei felszínre törjenek. A tatárjárás előtt arra pazarolta energiáit, hogy ellenálljon az apja reformpolitikája által gerjesztett társadalmi változásoknak.

1242 után inkább arra törekedett, hogy ezek élére állva kialakítsa azt az egyensúlyt, ami úgy teszi működőképessé a királyi hatalmat és annak intézményrendszerét, hogy eközben biztosítja az előkelők együttműködését, hiszen enélkül nem lehetett kormányozni az országot.

Bélának ez sikerült, s ez tette olyan uralkodóvá, akit méltán megillett az utókor elismerése és tisztelete.

Vagyis beállította az uralkodói akarat és az elit közös célratartását. Azért azt ne felejtsük el, hogy a birtokadományok mindig a királyi földtulajdonokból történtek, vagyis az elit gazdagodása az uralkodó szegényedésével járt (hogy azért egyértelművé tegyük IV. Bélának a tatárjárás előtti tevékenységét).

Eladományozható birtokok 1242 után is bőséggel álltak rendelkezésre, nem volt reális veszély, hogy az uralkodó elszegényedik ezek miatt.

Az együttműködés gyakorlati megvalósulása sokkal inkább szemléltethető a sokat emlegetett várépítési program példáján.

IV. Béla kifejezetten bátorította, hogy épüljenek a korban modernnek számító kővárak az országban, mert a tatárjárás egyik tapasztalata az volt, hogy csak ezeknek van esélyük a sikeres ellenállásra egy újabb – s 1242 után hosszú ideig valóban várt – tatár támadás esetén.

Más kérdés, hogy a tatár sereg nem valamiféle nomád csürhe volt, hanem a kor világbirodalmának bámulatos teljesítményekre képes, kiválóan szervezett hadereje, melynek nem okozott nehézséget komoly erődítmények bevétele sem. A várak építése ennek ellenére megindult, ám nem valamiféle, a királyi udvarban kialakított központi tervek alapján kidolgozott, stratégiai elképzeléseket tükröző végvárrendszer jött létre. Sokkal inkább arról van szó, hogy aki tehette, várat építtetett a birtokán, mégpedig ott, ahol azt ő tartotta a maga számára előnyösnek. Ez anyagi áldozatokat kívánt, mert akadt ugyan építőanyag, volt munkaerő, de szaktudás kevésbé. Azt importálni kellett.  Az 1270-es évekre mindenesetre átformálta az ország képét a várépítési hullám.

Az ország helyreállításában Béla csak az elitet segítette, vagy a köznépet is?

Már azzal, hogy helyreállította a rendet és nyugalmat, a köznéppel is jót tett, mert újra dolgozhattak, termelhettek, lett élelem. A kisebb birtokosokat kifejezetten bíztatta, hogy álljanak össze és építsenek együtt várakat, de mondanom sem kell, hogy ebből nem lett semmi.

A rend és a gazdaság helyreállításával viszont újra megjelenhettek a külföldi kereskedők, akik bekapcsolták az országot az európai áruforgalomba. A tatárjárást követő népességfogyás természetesen kirívó munkaerő-hiányt is okozott, márpedig nagy szükség volt mindenféle jellegű munkaerőre.

A tatárjárás utáni helyzet eredményeként azok a birtokosok, akik megengedhették maguknak, kedvezményeket adtak a maguk földjén letelepedő földművelőknek.

IV. Béla ábrázolása a Thuróczi-krónikában

IV. Béla ábrázolása a Thuróczi-krónikában
Forás: Wikipedia

Mi volt az?

A korábbi időkben a szolgaság különböző típusain alapuló gazdálkodás folyt, aminek hatékonysága nem volt különösebben magas színvonalú. A változás lényege e téren az volt, hogy szolgák helyett immár személyében szabad, a földesúrral egyfajta megegyezés alapján kapcsolatban álló jobbágyparaszt él és dolgozik a birtokon. Ennek a munkaerőnek már jogai voltak: adhat-vehet, gyarapodhat. A király bátorította a birtokos nemességet erre, a betelepülők királyi védelemben részesültek, A tatárjárás utáni uralkodói politika mindenre kiterjedt, a második államalapítás nem, vagy nem csak az épületek, hanem a társadalom újjáépítését is jelenti.

Mi lett a kunokkal?

A király visszacsalogatta őket. A tatárjárás pusztításának következtében a legvédtelenebb Alföldön, ahol rengeteg korábbi falu pusztult el lakóival együtt, lett elegendő hely a számukra. Utódaik ma is ott élnek.

Akkoriban jól jöttek IV. Béla nyugati hadjárataiban, amelyek bizony elég sikertelenül végződtek, de ennek nincs köze a második államalapításhoz, legfeljebb jelzik, hogy Magyarország újjáépítése egyúttal a külpolitikai cselekvőképesség visszanyerését is magával hozta.

Így aztán csendes, nyugodt békességes élet volt, egészen a következő mongol betörésig.

Ez talán túlzás, mert az 1260–1270-es éveknek megvoltak a maguk, különféle természetű nehézségei, melyek olykor véres konfliktusokká fejlődtek, ám a sokáig várt újabb tatár támadás valóban elmaradt egészen 1285-ig, amikor újra betörtek tatár hadak az országba, de ez az akció Batu elsöprő erejű támadásának nyomába sem érhetett. Addigra a mongol birodalom sem volt már a régi. A tatárok Pestig is eljutottak, de végül sikerült kiűzni őket, amihez többnyire a helyi erők is elegendőnek bizonyultak. Inkább volt ez afféle „tatár kalandozás”, mely károkat okozott ugyan, ám korántsem rendítette meg az országot.

Egy magyar történész tanulmányában azt olvastam, hogy az az elit, amelyet IV. Béla kiépített és aztán a halála után jónéhány kiskirály került ki belőlük a maguk hasznára és az ország kárára, az Anjou királyokig (Károly Róbert, Nagy Lajos, 1301–1382) növelte gazdagságát és hatalmát, Károly Róbertnek pedig harminc évi küzdelmébe került, amíg lecserélte őket a hozzá hű főurakra.

Ez félig-meddig akár igaznak is tartható, de IV. Béla nem tehető felelőssé ezért. Néhány kiválasztottjából és azoknak utódaiból jelentős oligarcha lett, akiknek hatalma részben éppen a tatárjárást követően felépült várakon nyugodott. A király és az előkelők kapcsolatrendszerét azonban folyamatos változás jellemezte, s ennek fordulatait senki nem láthatta előre, sem IV. Béla, sem más, a kortársai közül.

Cikk küldése e-mailben

Comments are closed.