A tea ismertette meg Kínát a kapitalizmussal

Ők voltak a leggazdagabbak Budapesten a századfordulón – Hol vannak ezek a vagyonok ma?
2021-01-02
Rekordot ért el a női filmrendezők aránya 2020-ban
2021-01-04
Show all

A tea ismertette meg Kínát a kapitalizmussal

A teakereskedelem fellendítette a brit kapitalizmust, Kínát viszont évszázados mélységbe taszította.

A történészek szerint holland kereskedők szállítottak először Európába tea leveleket 1609-ben, azonban az 1700-as évek végére az Angol Kelet-Indiai Társaság dominálta már a piacot – állami monopóliumot élvezve.

A 18. században a tea szimbolizálta a kínai civilizáció felsőbbrendűségét, az európai arisztokrácia és burzsoázia imádta a teát, amely jól illeszkedett az ázsiai különlegességek, az egzotikus árucikkek sorába: tea, selyem, porcelán.

A tea szimbolizálta a Mennyei Birodalom évszázados hagyományait, amelyre mintaként tekintettek a jóval fiatalabb európai hatalmak.

A 18. század folyamán egy átlagos angol család tea fogyasztása az ötszörösére emelkedett – tejjel és cukorral -, a teakereskedelmen elérhető profit így az egekbe szökött.

A tea iránti kereslet olyan nagy volt, hogy londoni központú világpiac alakult ki, a tea adóztatásából befolyó pénzek pedig a korona bevételeinek egytizedét tették ki, gyakorlatilag finanszírozták a britek dél-ázsiai terjeszkedésének költségeit. A Kelet-Indiai társaság egyik 1830-as feljegyzése ezt nyíltan meg is fogalmazza:

India teljes egészében a kínai kereskedelem profitjától függ.

A probléma azonban az volt, hogy a brit kereskedők nem nagyon tudtak mit felajánlani a kínaiaknak a teáért cserébe.

A mai értelemben vett globális kereskedelem kialakulása idején vagyunk, a kínaiak nem tudtak mit kezdeni az angol fonttal, más árucikkekre pedig nem volt szükségük.

A 18. század végén kezdtek el brit hivatalnokok Indiából származó ópiumot becsempészni Kínába, Kanton (Guangzhou, Kuangcsou) kikötőjén keresztül. Tao-Kuang kínai császár, aki 1820-tól 1850-ig, haláláig uralkodott, igyekezett betartani a narkotikumokra hosszú idő óta vonatkozó tilalmat.

A britek azonban háborút hirdettek, mondván Peking akadályozza a szabadkereskedelmet. Az 1839 és 1842 között lezajlott első ópiumháborúval kezdetét vette az, amit ma “Kína megalázásaként” szoktak nevezni.

Ha nagyon leegyszerűsítve akarjuk megfogalmazni, mondhatjuk, hogy a tea a brit birodalmat felemelte, viszont Kínát és a Csing dinasztiát a lejtőre taszította.

Ez az időszak, a katonai vereség, a szégyen, a kolonializmus minden terhe a Kommunista Párt 1949-es hatalomra kerüléséig tartott.

Kínában több mint ezer éve termesztették a teacserjét, az ázsiai hagyományoknak megfelelő kisipari módszerekkel, évszázadok gondos nemesítésével. A britek vas hajókkal, tüzérséggel és a világon az első ipari forradalom minden erejével szálltak be a versenybe – egyenlőtlenek voltak az erőviszonyok.

Az ópiumháborúk utáni időszak azonban fontos tanulságokkal szolgál a kapitalizmus kialakulásáról.

A 19. század hátralévő részében a teakereskedelem szédítő tempóban nőtt, megugrott a kereslet Európa többi részén és Amerikában is.

A 20. század elején – amikor a mai értelemben vett statisztikai adatgyűjtések, felmérések megkezdődtek -, a tea termesztése, feldolgozása több embert foglalkoztatott Kínában (paraszt családokat, nőket, gyerekeket, szezonálnis munkásokat, szállítókat, kikötői munkásokat), mint a kialakulófélben lévő kínai ipar más ágazatai.

A tea iránti kereslet beindította a gyarmati sorban lévő indiai, ceyloni, japán, tajvani gazdaságokat is.

A teakereskedelem volt az, amely becsatornázta Kínát a kialakulófélben lévő globális kapitalizmusba.

A teáért cserébe indiai ópium, perui ezüst, karibi cukor, angol textil és burmai rizs áramlott az országba. A teakereskedelem indította be a globalizáció, a kapitalizmus kialakulásának egy másik szégyenfoltját, a rabszolgakereskedelmet is. Felértékelődött a gyarmatok szerepe: gyapot, gyapjú, kávé, tea, ásványi kincsek. A folyamat teljesen átalakította az évezredes hagyományok alatt kialakult kínai vidéki életet.

A gazdaságtörténészek a 20. században hajlamosak voltak arra, hogy Kínát, “prekapitalista” társadalomként írják le.

A kapitalizmus ebben az értelemben az iparosodottságot, az innovációt, a látványos találmányokat, a szénnel, gőzzel hajtott gépeket, az acélgyárakat, a vegyipari és mérnöki tudományok fellendülését jelenti. Ezek a technológiai áttörések különböztették meg a nyugatot a világ többi részétől. Ebben az értelemben véve valóban prekapitalista volt a kínai berendezkedést.

A feljegyzések szerint a Tang-dinasztia idején (618-907) a buddhista szerzetesek voltak az elsők, akik rendszeresen foglalkoztak tea eladással.

A hagyományos módszerek munkaintenzívek voltak: összepréselték a tealeveleket, vagy porrá őrölték őket. A pörkölt levelű teákról először 1539-ben emlékeznek meg a feljegyzések, nem sokkal korábban alakult ki ez a technológia, hogy a tea megjelent volna nyugaton is.

A zöld tea fogyasztásának hagyománya Kína délkeleti részéről származik, a 16. század közepéről már vannak erről dokumentumok. Az északnyugati tartományokban pedig a fekete tea készítésének technológiáját kísérletezték ki.

A korabeli Kínában ismeretlen fogalom volt a nyugati, modern értelemben vett technológiai innováció, annak ellenére, hogy számos, a nyugati civilizáció által is átvett “találmányt” (iránytű, papír, puskapor) a kínai kultúrának köszönhetünk.

Vannak elemzők, akik szerint mindez annak tudható be, hogy Kínában ismeretlen volt a mechanikus óra, így nem volt indíttatásuk arra, hogy a termelékenységet mérjék, és törekedjenek a hatékonyságra.

Ahogy Max Weber (Benjamin Franklinra hivatkozva) írja – az idő pénz. Ez a mentalitás, a “kapitalista szellem” ismeretlen volt a hagyományos Kínában. A teakereskedelemmel, a tea úgymond nagyüzemi termesztésének felfutásával párhuzamosan, megjelent a kapitalista szemlélet.

Samuel Ball a Kelet-indiai Társaság egyik hivatalnoka, az 1810-es években Kanton kikötőjének egyik felügyelője volt. Ugyan első kézből nem voltak tapasztalatai a tea termesztésről, de a kereskedők elmondták neki, hogy vidékén a termelést felügyelők egyéni módszert vezettek be a hatékonyság, az idő mérésére: füstölő rudacskákat gyújtottak meg, ezek számítottak időmértéknek. Különböző méretű rudak voltak használatban, a leggyakrabban alkalmazott nagyjából 40 perc alatt füstölt el.

Erről a módszerről egyébként már az 5. századból is vannak feljegyzések Kínából és Japánból. Ez nagyjából hasonló megközelítés, mint a homok-, vagy a vízóra. A módszert a szénbányászatban és az öntözéses mezőgazdaságban is használták. Ball 1848-ban írt egy könyvet a tea kínai termesztéséről és feldolgozásáról. Ebben leírja, hogy a füstölőket a tealevelek pörkölésekor is használták. Érdekes, hogy hasonló metódust alkalmaztak a karib-tengeri térségben a cukornád ültetvényeken.

Az idő fogalmának megjelenése a termelésben, növénytermesztésben a kapitalizmus szelleme megjelenésének egyik első jele.

Megjelent a termelési költségek csökkentésére irányuló piaci nyomás. A tealevelek növények, romlandó dolgok, így feldolgozásuk nagyban befolyásolja minőségüket. A kereskedők nyomás alatt tartották a feldolgozókat. Pontos technológiai leírásokat azonban nem tudtak betartatni, lévén nem voltak ilyenek. A technológiai leírások, a módszerek inkább irányelvként szolgáltak.

A munkások saját rutinjuk, tapasztalatuk alapján döntötték el, hogy mikor van “készen” a termék. A tea földeken dolgozó munkások napi 12-14 órát dolgoztak, el is terjedt a “18-rudacskás munkanap” kifejezés, gyakorlatilag fizikai teljesítőképességük végső határáig dolgoztatták őket.

A kínai tea termelésben korábban a minőség volt az elsődleges szempont. A kereslet megugrásával azonban a kereskedők nyomást gyakoroltak a termelőkre, immár a mennyiségre helyeződött át a hangsúly, maximalizálni kellett a termelést. Így az időmérés szerepe is átértékelődött. Korábban az egyes munkafolyamatok szabályozására használták, az új világban azonban a termelékenység egyik fontos befolyásoló tényezője lett.

A 19. század végére a termelés évi csaknem 300 millió fontra (136 ezer tonna) szaladt fel. Az 1860-as évek végére túlkínálat alakult ki, amely lenyomta az árakat. Ehhez hozzájárult az is, hogy az indiai és a ceyloni termelés felfutott.

A kínai teatermelők a cserjéket többnyire saját földjükön nevelték, a feldolgozás folyamata is házilag, kisipari módszerekkel történt. A munkások családtagok és szezonális munkások voltak.

A kereslet változásira a kis gazdaságok nagyon gyorsan reagáltak. Az árak csökkenésére a munkaidő növelése volt a válasz. Egy beszámoló szerint elterjedt volt, hogy a termelést hitelből finanszírozták, amelyet a nagy, a britek ellenőrzése alá tartozó kikötői szervezetek, kereskedők adtak.

Egy teából élő farm, háztartás jövedelmének körülbelül 60 százaléka származott a cserjékből, ami többnyire nem volt ahhoz elegendő, hogy egész évben megéljenek belőle. Így elterjedt gyakorlat volt, hogy a következő évi termés fedezete mellett előre vegyenek fel hitelt.

Ezzel olyan pénzügyi vérkeringésbe csatlakoztak be, amely kiszolgálatottá tette őket a mindenkori árváltozásokra, a külföldi kereslet és kínálat változásaira. A helyzetet az atavisztikus társadalmi formák és a modern, dinamikusan fejlődő kereskedelem feszültsége jellemezte. Ez megfigyelhető volt más alapanyagok termelése, termesztése esetén is, például a cukornál és a gyapotnál, amelyet afrikai rabszolgák termesztettek, és gyakorlatilag rabszolgasorban lévő angol nők és gyerekek dolgoztak fel.

A brit gyarmati birodalom ékkövében, Indiában a teaföldeken az angolok felhasználták az évszázados hagyományokkal rendelkező úr-szolga viszonyt, tömegesen szállították délről a munkaerőt, főleg nőket, az északi tartományokba – gyakorlatilag ők is rabszolgasorban éltek.

A gyarmati kapitalizmusra jellemző volt, hogy a korábban kialakult társadalmi viszonyokat átvette és a maga javára használta. Láthatjuk tehát, hogy a 20. századi globalizáció, a globális kapitalizmus nem előzmények nélkül való. Évszázados hagyománya van annak, hogy a nyugat az olcsó afrikai, ázsiai munkaerőt kihasználva csökkenti a termelési költségeket.

Cikk küldése e-mailben

Vélemény, hozzászólás?