Soha nem gondoltam volna, hogy a világ egyik leghíresebb magyar fotóművészének, André Kertésznek kincset érő gyűjteményébe éppen Szigetbecsén botlok. A kis Duna-mente egyébként is titkokat rejt – ezúttal a szó szoros értelmében, hiszen kevesen tudnak róla, hogy itt található az ő emlékháza is.
Hogy is írja?
Itt vagyok gyermekkori emlékeim legdrágább helyén, és fájó szívvel gondolok azokra a gyönyörű emlékekre, mik idekötnek. Az életem gyönyörű volt. Emberileg próbáltam gondolkodni, emberileg próbáltam élni. Ennek alapja Szigetbecse. Ha én itthon járok, mindig felkeresem Szigetbecsét. Szigetbecse művészetem bölcsője.
Kiskondások, lovas fogatok és a folyópart
Módosabb, tágasabb egykori tornácos parasztházba lépünk be. Az André Kertész által adományozott itt látható 120 fotó az egyetlen olyan válogatás a fotóművész műveiből, amelyet ő maga állított össze, s megismertet bennünket azzal, hogy mit akart megmutatni magából, kifejezetten a hazai közönségnek. Fotói felbecsülhetetlen kordokumentumok, művészi értékük mellett. Legtöbbjük – a családi életképek mellett – egy magyar falut mutat be a húszas években, kiskondásokkal, lovas fogatokkal, a folyópart előre dőlő fáival, mezítlábas kis purdékkal vagy éppen kissé ledér cigánylányokkal.
Az emlékmúzeumban, amely 1987-ben nyílt meg, tárlatvezetés is kérhető. A község 1994-ben többféle módon megemlékezett Kertész születésének 100 éves évfordulójáról. A művész halála után New York-i lakásából ide került néhány bútor és személyes tárgy, szuvenír is. Olyan megható apróságok, mint például egy tipikus piros falovacska Stockholmból vagy delfti kék-fehér csempék.
Halálának 20. évfordulójára emléktáblát állított az önkormányzat a Makádi út 4. szám alatt, ahol az az épület állt, melyben gyermekként nagybátyjánál, Klöpfer Mihálynál töltötte.
Fotó a holtágról, hetven év után
Szigetbecsén, 1913. tavaszán készült egy fotó az itteni holtágról, ahol a bátyjával csónakáztak. Később azt írta erről a fotóról, hogy modernebb kompozíciót soha sem tudott volna elképzelni. Az utolsó becsei fotó ugyanezt a holtágat örökítette meg 1984. július 31-én. A két felvétel között több mint 70 év telt el.
Az emlékmúzeum felújított parkjában avatták fel André Kertész szobrát, mely Zsin Judit alkotása. A kis park nyitott, bármikor látogatható, de az emlékház meglátogatása előtt érdemes a neten böngészni a nyitvatartási idők felől, és előtte telefonálni. Szívesen fogadnak csoportokat, diákokat is.
André Kertész (1894-1985) egyike azoknak a magyaroknak, akik a nagyvilágban sokkal híresebbek, mint itthon. A 20. századi fotóművészet egyik legnagyobb alakja számára ugyanakkor örökre Szigetbecse jelentette a fiatalon otthagyott Magyarországot.
Mindig titkokat akarnak megfejteni, akik Becséről kérdeznek. Pedig ez a titok minden emberben benne él. A kisgyerekkor, az első kapcsolatok a világgal. Az én soha el nem múló hálám, hogy Becsén tölthettem ezeket az éveket.
Fotózott a háborúban és a békében
Kertész Andor budapesti kiskereskedő fiaként született. Szülei Kohn Lipót és Hoffmann Ernesztina (1863–1933) voltak. Apját 15 éves korában elvesztette, és gyerekkorát Budapesten, a Teleki tér környékén, vagy vidéki rokonoknál töltötte, ami később egész világlátására nagy hatással volt.
Még 14 éves korában kapott egy – mai szemmel nézve – nagy és nehézkes fényképezőgépet. Állvány nélkül is használható ICA gépével már frontkatonaként érdekes képeket készített. 1915-ben megsebesült, és több mint két évig ápolták, többek közt Esztergomban. Az esztergomi uszodában készítette például híres, Víz alatti úszó című fotóját (ma ugyanitt, az uszodában emléktáblája látható). 1918 októberében Brassóban fényképezte a hazainduló katonavonatokat, a felbomló hadsereget.
A béke beköszönte után még nagyobb lendülettel kezdett a munkához. Több fotóját közölték magyar lapok (Érdekes Újság; Borsszem Jankó). Sok képén szerepelt saját maga, öccse Jenő vagy szerelme, Erzsébet. Sokat kísérletezett, játszott a fényekkel, sziluetteket, és más, az absztrakt határát súroló témát fotózott – akkor persze még fogalma sem volt, hogy ezt így hívják. Emellett – már a kezdetektől – megörökítette a hagyományos vidéki magyar hétköznapokat.
Párizs, Montparnasse, Chagall és Eisenstein
Egy idő után budapesti hivatalnokéletét a párizsi művészvilágra cserélte. Itt élte legboldogabb napjait, a Montparnasse művészei között szabadon, kötöttségektől mentesen fotózhatott. Picasso, Piet Mondrian, Marc Chagall, Calder, Brassaï, a filmes Eisenstein és más – nem kis részben magyar – emigráns festők, képzőművészek tartoztak mindennapos baráti köréhez.
Beöthy István szobrász műtermében 1926-ban készítette el egyik legismertebb felvételét a Szatirikus táncosnőt (1926), melynek modellje Förstner Magda kabarétáncos volt. Párizsban rövid ideig együtt élt a szintén magyar emigráns Klein Rózsival, aki Rogi André néven lett ismert fotográfusnő. Amikor Kertész fiatalkori szerelme, Erzsébet (Salamon Erzsébet, ismert nevén Elisabeth Saly) meglátogatta Párizsban, összekötötték életüket.
Kertész kameráját még párizsi évei alatt egy kis 35 mm-es Leicára cserélte, ettől kezdve feltűnés nélkül, naplószerűen fotózhatta környezetét, nagyot változott stílusa, melynek
legjobb példája Meudon (1928) című felvétele. Elismert művészként sok fiatal fordult hozzá tanácsért, kritikáért. Henri Cartier-Bresson nyilatkozta róla később:
Mindnyájan adósai vagyunk Kertésznek.
Kertészék a Keystone meghívására 1936-ban New Yorkba költöztek. Stílusa nemigen illett bele az akkor divatos, amerikai magazinokban megszokott irányvonalba, de a Condé Nast kiadó fantáziát látott benne és egyre gyakrabban bízta meg munkákkal, majd egy hosszú távú szerződéssel évtizedekre az általuk kiadott Home and Garden magazinhoz kötötték.
Bár sikeres volt, nem találta a helyét Amerikában, New York idegen volt neki, hiányoztak a barátai, az alkotó közeg. Habár sikerült néhány kiállítást rendeznie, művészként sokáig nem ért el jelentős sikereket, lassan kezdte elveszteni a hitet saját tehetségében.
Következik a világsiker és a kiállítások
A hatvanas évek elején Kertész visszavonult a magazinoknak munkáitól. 1963-ban kiállítása nyílt Velencében, majd Párizsban, a Francia Nemzeti Könyvtárban. 1964-ben a New York-i Modern Művészetek Múzeumának akkor kinevezett, fotográfiáért felelős igazgatója John Szarkowski is önálló kiállítást hozott össze neki a MoMA-ban.
A tárlat egy csapásra megváltoztatta a róla kialakult képet, az amerikai művészvilág is befogadta, nagyra értékelték a 20-as, 30-as években, Párizsban készült képeit. Ezután a világon többfelé is kiállításokat rendezett, újra sokat utazott. Többször visszatért Párizsba és Magyarországra is, de élete végéig New York maradt az otthona. 1977-ben elhunyt felesége, ettől kezdve még zárkózottabb lett, képei is depresszívebbek lettek.
Utolsó éveiben színes Polaroid képeket készített saját lakásában. Az emlékháznak ez az egyik legértékesebb darabja – egy sok évtizeddel ezelőtti Polaroid gépet tekinthetünk itt meg, amit ő használt.
Kisbolygót és krátert is elneveztek róla
Ma már világszerte tisztelik: a New York-i International Center of Photography összegyűjtötte a világban található munkáit, és egy az egész életét felölelő kiállítással emlékezett André Kertészre.
Első nagy európai retrospektív kiállítását 2010-ben a párizsi Jeu de Paume megbízásából Michel Frizot és Annie-Laure Wanaverbecq rendezte; a tárlatot Párizs, Berlin és Winterthur után Budapesten, a Magyar Nemzeti Múzeumban is bemutatták.
Egy hazai érdekesség: 2012. május 12-én az esztergomi Szent István Strandfürdő fennállásának centenáriumán avatták fel Kertész emléktábláját. Azon a helyen, ahol a Víz alatt úszó című képét készítette a művész 1917-ben.
Azt bizonyára még kevesebben tudják, hogy a 2002-ben felfedezett 154141 Kertesz nevű kisbolygót róla nevezték el, akárcsak a 2008-ban a Merkúr bolygón felfedezett krátert.
